Két nap telt azóta, hogy a kis csapat visszatért az Erdőből, Silva és Kalim hathatós segítségével. Amint visszatértek a házba, Rint ágyba fektették, ám ennél többet még Faust se tehetett érte. A sámánlány halálosan kimerült, minden erejét felhasználta, hogy megmentse Lent. A fiú szerencsésen magához tért, s alig szenvedett több sérülést,mint a többiek, de a szőke temetőmágus természetesen mindannyiukat tisztességesen ellátta.

***

Az első este azonban szokatlanul nagy csendben telt el. Mindenki bekapott egy-két falatot vacsora gyanánt,ám nagy kedve senkinek sem volt az evéshez. Még Trey is csak szótlanul turkálgatta az ételt Tamara legnagyobb bánatára, pedig ez rá nem volt jellemző. Az erdőben történt dolgokról senki sem beszélt, pedig érezhető volt a levegőben a feszültség. Szinte ott lebegtek köztük a kérdések, csak senki sem merte őket feltenni. Vacsora után ki-ki elvonult a saját szobájába kipihenni az aznapi fáradalmakat. Az éjszaka nyugodtan telt, a házra fáradt csend borult. Éjfél után nem sokkal halkan zuhogni kezdett az eső, elmosva a a harc emlékeit a meggyötört természetről. A nemrég még lángoló fák már csak tikkadtan csöpögtek, a felperzselt fű pedig felázott az égi áldástól. A levegő kitisztult, az eső illata eltörölt minden emléket… A természetnek is újjá kellett születnie, s kihevernie a fájdalmakat, mintahogy a házban alvó sámánoknak is….

***

Másnap reggel az eső még mindig esett. Az udvart egyre szélesedő pocsolyák tarkították, az égen sűrű, szürke felhők úsztak. Yoh néma csendben, gondolataiba merülve üldögélt a teraszon az eresz alatt, felhúzott térdén támaszkodva. Melegbarna tekintetét az égre szegezte, nézte a felhőket, hallgatva a halkan doboló esőcseppeket. Annyira lekötötték a saját gondolatai, hogy észre sem vette, amikor kinyílt a nagykapu és belépett rajta Pilica, Tamara, Jun, Pailong és Anna, esőkabátban, esernyőkkel felszerelkezve. A két sámántanonc lehajtott fejjel vágott át az udvaron, kezeikben nehéz szatyrokat cipelve. Elmotyogtak egy-egy jóreggeltet, majd a tornácra érve kibújtak cipőikből és hangtalanul eltűntek a házban.

-Semmi változás? – lépett fel Jun Yoh mellé, miközben a mögötte szorosan haladó Pailong összecsukta az esernyőt.

-Semmi… - válaszolt Yoh, de szokatlan módon még csak rá sem nézett a lányra. A doshi várt még néhány pillanatot, aztán sóhajtott egyet és szellemével együtt ő is bement. Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, Yoh végre elnézett az udvar felé. Anna szigorú tekintettel vágott át a sáros udvaron, majd megállt és összecsukta piros esernyőjét. Sárga esőkabátján esőcseppek csillogtak, a kapucni alól kilógó hajtincseiből pedig víz csöpögött.

-Minden rendben? – kérdezte a fiútól, miközben fellépve mellé, kibújt a papucsából.

-ööö… asszem igen. – válaszolt a barnahajú sámán halkan és kissé bizonytalanul, majd felállt, hogy segítsen a lánynak, akinek a kezében szintén szatyrok voltak. Anna egyetlen biccentéssel köszönte meg a segítő kezet, majd leült a fapadlóra, s a térdén támaszkodva a tenyerébe ejtette az állát. Yoh egy pillanatra meghökkent majd letette a szatyrokat és leült a médium mellé. Jó ideig hallgattak,s csendben nézték az esőt, de végül Anna hirtelen megszólalt.

-Óriási fejetlenség van Dobby-village-ben. – mondta, majd mélyet sóhajtott.

-Az emberek össze-vissza rohangálnak, válaszokat akarnak, de senki sem mond semmit. A Tanács tagok eltűntek, a totemoszlopok is csak ugyanazt ismételgetik. Mindenki bizonytalan, senki sem tudja, hogy most akkor véget ért-e a bajnokság vagy sem és legfőképpen, hogy mi történt Zikkel.

-Szerinted tudják, hogy ööö…? – vágott közbe Yoh, de a lány csak megrázta a fejét.

- Nem hinném, hogy a Tanács világra kürtölte volna az Erdőben történteket. Viszont az emberek sejtik, hogy valami nincs rendben az egésszel, mert nemcsak Zik tűnt el, hanem az emberei is… Szőrén- szálán eltűntek a városból, sőt a környékről is. – válaszolt a médium, s ismét csend borult rájuk. Yoh néhány pillanatig még tűnődve bámulta a zuhogó esőt, majd megcsóválta a fejét és felállt. Nyújtózott egy nagyot, majd visszatette a fejére a füllhallgatóját, ami eddig a nyakában lógott, s a kezét nyújtotta Anna felé.

- Ami történt megtörtént, kár ezen rágódnunk. A legfontosabb most az, hogy Rin felébredjen, aztán majd meglátjuk. – rámosolygott a lányra, mire Anna ráemelte a tekintetét. Yoh melegbarna szemeiből ismét nyugalom és vidámság áradt, mintha mi sem történt volna az előző napon.

- Igen. Talán most tényleg ez a legfontosabb. – válaszolt néhány pillanatnyi hallgatás után Anna, majd elfogadva a fiú kezét, felállt ő is. El akarta engedni Yoh kezét, de a fiú ujjai szorosan fonódtak az övére. A szőke lány visszafordult, pillantásuk összeakadt egy végtelennek tűnő másodpercre. Végül a lány nem bírta tovább, s a sámán nyakába borult.

-Yoh…. – a fiú magához ölelte, majd megsimogatta a haját és az álla alá nyúlva felemelte a fejét:

- Most már minden rendben lesz.. Zik eltűnt, véget ért a Bajnokság, nemsokára megyünk haza…és…hát tudod a többit. – elmosolyodott, majd ajkait a lányéra tapasztva, finoman megcsókolta jövendőbeli sámán királynőjét.

***

A szoba lassan világosodni kezdett, a halvány szürke fény belopódzott az ablakon, félhomályba borítva a szobát. Len lassan magához tért és kinyitotta a szemét. Aranysárga tekintete kissé még kótyagos volt, eltartott néhány másodpercig, amíg tényleg magához tért. Felült az ágyban és a lecsúszó takaró szabaddá tette a felsőtestét, melyet szakszerű kötés díszített. A sámán kíváncsian vette szemügyre, de aztán csak felsóhajtott..

-Hát persze… - hangja fáradtnak tűnt, mégis a következő pillanatban frissen pattant ki az ágyból. A fájdalom végigfutott az izmain, de ezzel mit sem törődve magára kapkodta a ruháit és kiviharzott a szobájából. Habár odakint még alig hajnalodott, szinte mindenki ébren volt a házban. Pilicaval és Tamarával éppen akkor futott össze, amikor azok reggelit vittek Mortynak, Trey, Jocó, Rio éppen fürdeni indultak, hogy lazítsanak egyet, nővére a konyhában üldögélt Faust társaságában, de Yoht, Annát és Rint nem találta.

- Len, minden oké? – kérdezte Jun, amikor öccse belépett a konyhába, de a fiú csak megvonta a vállát.

- Hát persze. – válaszolt szokásos szűkszavúságában, majd benyúlt egy üveg tejért a hűtőbe és már el is tűnt a folyosón.

- Nem fog neki tetszeni, ha megtudja, hogy mit tett Rin. – nézett a sámán után a doshi, majd szomorúan felsóhajtott,s már épp indulni akart a fiú után, amikor Faust megnyugtatóan a karjára tette a kezét:

-Ne aggódj érte. A halál után ez már semmiség… - a szőke temetőmágus kuncogni kezdett, de Jun nem értékelte annyira a poénját. Aggódott az öccséért és Rinért… Valahogy érezte, hogy kettőjük számára még nem értek véget a megpróbáltatások.

***

Len kopogás nélkül nyitott be a lány szobájába, de meglepetésére senkit sem talált odabent a békésen szuszogó lányon kívül. Kissé megrökönyödve beljebb lépett, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót és megállt. Rinre nézett, aki betakarva feküdt az ágyon, mellkasa egyenletesen süllyedt és emelkedett, csukott szemei mozdulatlanok voltak. Halkan szuszogott, arca békésnek tűnt,s egyetlen karcolás nem sok annyi sem volt rajta., mintha nem is harcolt volna az Erdőben világuralomra törő bátyjával. „Pedig harcolt…s nem is akárhogyan.”- gondolta a sámán és gondalatban ismét ott volt a dombon, amikor Rin megérkezett. Ismét felidéződött benne a sámánlány arca, a mozdulatai, s az a hihetetlen erő, ami áradt belőle harc közben. Ismét látta maga előtt az elszánt tűzben égő máskor oly kedves, barátságos szemeket, s ettől egy pillanatra megborzongott. Szinte hihetetlen volt, hogy ez a törékeny lány így harcolt, alig egy nappal ezelőtt. Len óvatosan az ágyhoz sétált, s megsimogatta a lány nyugodt arcát. Rin összerezzent, eddig békés arcán finom remegés futott végig. A fiú azonnal elkapta a kezét, de mivel a lány nem ébredt fel, csak megkönnyebbülten felsóhajtott és leült az ágy mellett álló székre. Néhány pillanatig még figyelte az alvó sámánlányt, de aztán csak a mennyezetre fordította a tekintetét, s hagyta, hogy gondolatai ismét elkalandozzanak. Azonnal eszébe jutottak az erdőben történtek, amikor is… Len dühében ökölbe szorította a jobb kezét, szemei összeszűkültek az elfojtott haragtól. „Már megint a sötét oldalam felülkerekedése sodorta bajba azt, akit egyedül szeretek a világon! Hogyan történhetett ez meg?! Hiszen már egyszer elfogadtam, hogy bennem él…de most akkor miért?! S majdnem megöltem….majdnem! Pedig soha nem akarnám bántani…”- gondolta a lilahajú sámán magában, majd egy újabb sóhaj után visszafordult szerelme felé. Rin ugyanolyan mozdulatlanul feküdt,mint eddig, csupán néha-néha borzongott meg,mintha fázna. Len elfordult az ablak felé, de az zárva volt. Ígyhát csak felállt,hogy feljebb húzza a takarót, de mielőtt hozzáérhetett volna, a lány hirtelen összerezzent, arca békés nyugalma egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott,s ujjai görcsösen belemartak a takaró fodrába. Arca eltorzult a mélyrőljövő, ismeretlen fájdalomtól, szemeiből két kövér könnycsepp buggyant elő és Rin Asakura felordított a kíntól… Len megrökönyödve ugrott hátra, szemei értetlenséget tükröztek, meg se tudott szólalni a döbbenettől. Rin szemei a következő pillanatban felpattantak és a lány felült az ágyban. Erősen lihegett,mintha álmában több kilométert futott volna, arca verejtékben és könnyben fürdött, tekintete pedig olyan mértékű rémületet tükrözött, amekkorát Len Tao még senkiében sem látott…..

***

Az álom szürke volt és kavargó. Árnyak suhantak gyors egymás utánban el a lány szeme előtt, de nem lehetett megállapítani, hogy kicsodák vagy micsodák. Néha közel jöttek, néha meg csak a fák közül figyelték a sámán lépteit, aki a fák között haladt. Rin súlytalannak és testtelennek érezte magát, üresnek, akár egy konzerv bálnazsír,miután találkozott Treyyel. Saját testét nem láthatta álmában, mégis valahogy furcsa és idegen volt az érzés, ami teljesen kitöltötte álombeli lényét. Sűrű erdőben haladt, útját vastagtörzsű fák szegélyezték sűrű rendben mindkét oldalon. Az égbolt sötét volt, mintha éjszaka lenne, a csillagok azonban hiányoztak. A Hold sem ragyogott, mégis a lába előtt kanyargó út halványan fénylett, de Rin nem tudta, hogy mi vethet ilyen fényt az erdőben. Az árnyakon kívül egyedül volt, mint a kisujja, még Wyn se volt vele. A szellem hiányát pedig mindennél jobban megérezte, talán ez okozta az ürességet is. Rin nem gondolkozott, csak haladt tovább kitartóan, mintha határozott célja lenne, pedig tudta, hogy nincs. Kis idő múlva újabb különös érzés kerítette hatalmába. Olyan érzése támadt, mintha valaki követné, de hátrafordulni nem mert. Ha megállt, az őt követő ismeretlen is megállt, léptei azonban még ott visszhangoztak a fák ágai között és ha elindult a hang is követte. A szőke sámánlány kezdett ideges lenni, pláne, hogy a lépések egyre közelebbről hangzottak a háta mögött. Elég hosszú ideig ment ez a különös megállók-elindulok játék, s Rinnek már a tarkóján is bizsergett a bőr, nem sok jót jelezve. A lelkében apró szellem rázta a vészcsengőt, hogy valami nincs rendben, de a lány nem mert még mindig megfordulni. A léptek már közvetlenül mögötte csendültek fel a puha, sáros ösvényen, amikor Rin végre erőt vett magán és megállt. A hangok elhaltak, a fák között átsüvített a jeges szél, vihar szagát hozva. Rin mélyet sóhajtott, miközben felnézett a felhőtlen semmibe, majd ökölbe szorította a kezét és megfordult. A látvány semmihez sem volt fogható. A lány torkára fagyott még a sikoly is, miközben az égen átcikázó villám fényében meglátta az őt követő ismeretlen, nem éppen annyira ismeretlen arcát…. Néhány percnyi halálosnak tűnő csend után, Rin végül mégiscsak felsikoltott, ám hangját elnyomta a mennydörgés. A vele szemben álló alak ajkai kegyetlen mosolyra húzódtak, majd megszólalt:

-Lám csak,lám csak..Pedig azt hittem örülni fogsz ha viszontlátsz….Rin nem tudott mit válaszolni. Először kinyitotta a száját, de mivel hang nem jött a torkán, újra becsukta és csak bámult szótlanul.

-Na mi az, csak nem meglepődtél? Pedig itt állom előtted: hús-vér valómban… Nehogy azt mond, hogy nem ismersz meg…- az idegen elnevette magát és elkezdett körbesétálni a lány körül. Az eső közben rákezdett, úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék, de ez az ismeretlent cseppet sem zavarta. Furcsán hideg tekintetét végig Rinen tartotta, s közben folyamatosan beszélt.

- Azt hittem, hogy ki fogom bírni nélküled. Végülis majdnem minden maradt a régiben: a család, a suli, barátok… De valahogy olyan üres lett az egész… Megszűntek az álmok, a hihetetlenebbnél hihetetlenebb dolgok, amik körülöttünk történtek… illetve körülötted, remélem érted mire gondolok: például az eső.. Szinte azóta nem esett, hogy elmentél… Persze senkinek sem tűnt fel, mert hát már nyár van, de akkor is…. Szóval ezért is kéne visszajönnöd… Megérted?

Rin továbbra sem válaszolt. Agya lázasan dolgozott, hogy felfogja ami vele történik,de valahogy olyan hihetetlen volt az egész… Az, hogy ő itt van, de közben ott is, valahogy összeegyeztethetetlen volt még azzal is, hogy sámán létére különleges ereje van…

- Mondjuk nem ezért jöttem….- az ismeretlen megállt, annyira közel Rinhez, hogy a lány érezte a testéből áradó fagyos hideget. A két tekintet összekapcsolódott, a szőke sámán arra várt, hogy másik folytassa. Az idegen lény várt még néhány másodpercet, majd kajánul elvigyorodott és elfordította a tekintetét a másikról:

- Ha nem jössz vissza…Meg fogsz halni! – szemei feketén villantak meg, ahogyan egy újabb villám fényénél Rinre nézett. Tekintete üres volt és semmitmondó, csupán gyűlölet és kegyetlenség áradt belőle.

-S akkor végre egyedül maradok. Teljesen egyedül……

Az ég hatalmasat dördült, s a sokadik lecsapó villám alatt megremegett a föld, majd lassan, de egyre határozottabban mély repedés keletkezett és haladt egyenesen az ösvényen álló alakok felé… Rin szemei elkerekedtek, arcára kiült a rettegés, de már késő volt: az óriási hasadék egyetlen szempillantás alatt elnyelte alóla a talajt és zuhanni kezdett:

-NEEEEEEEEEEEEEEEEEEE!- tekintete mégegyszer utoljára összekapcsolódott a másik alak hideg fekete szemeivel, s az utolsó kép amit még látott, az ismeretlen ismerős kegyetlen hangon kacagó arca volt. A saját , valóságbeli arca…..

***

Olyan szaporán szedte a levegőt, hogy már szinte belefájdult a tüdeje. Egész testében reszketett, arcát kiverte a hideg verejték. Ujjai elfehéredtek és görcsösen markolták a takaró fodrait, szemeiben pedig csak mélységes rettenet ült. Szőke tincsei kócosan omlottak a vállára, pólója átnedvesedve tapadt a hátára.

-Rin….?- kérdezte óvatosan Len, miközben visszalépett a lány ágya mellé. Aggódva nézett a sámánra, de Rin nem válaszolt azonnal.

Most hogy feldolgozta, hogy már nem az erdőben van, hanem a saját szobájában, kezdett végre megnyugodni. Légzése ismét szabályossá vált, izmai ellazultak, arca visszanyerte egészséges színét.

-Héé, jól vagy?- a Tao fiú megfogta a lány vállát, mert az már legalább 2 perce nem válaszolt, de Rin csak félrelökte a kezét:

-Ne haragudj…de el…- Az Asakura lány itt egy pillanatra megakadt, de aztán összeszorította a fogait és folytatta:

-El kell mennem… -ledobta magáról a takarót és már éppen állt volna fel, amikor Len keze finoman, de határozottan visszanyomta az ágyra:

-Megőrültél?! Most?! -hangja egyszerre volt szigorú és aggódó, de a lányt ez nem hatotta meg.

-Igen, most…úgyhogy…kérlek…- ismét megpróbálkozott kikászálódni az ágyból, de a fiú még mindig nem engedte:

-Itt maradsz és kész, különben… - a lilahajú fiú hangkán érezhető volt, hogy kezd kijönni a béketűréséből, de valahogy nem tudott most vele foglalkozni. El kell innen mennie,minél hamarabb…

-Len, értsd meg, hogy fontos… - Lenre emelte tekintetét, de a fiú arca szigorú maradt.

-Nem érdekel. Maradsz. S ezzel a vita le is van zárva…- a Tao sámán keresztbe fonta maga előtt a karjait és leült a székre. Rin sértődötten nézett rá, de nem válaszolt. Dühös volt a fiúra, amiért nem hajlandó megérteni, de nem tudott mit tenni. Makacs arckifejezéssel ült az ágyán, s lázasan törte a fejét, hogy hogyan szabadulhatna el anélkül, hogy mindent elmondana, de egyenlőre nem találta a megoldást. Persze megértette Lent, hiszen a fiú csak vigyázni akar rá, de akkor is. Lehet, hogy megsérült (bár ennek igazából nyoma sem volt), lehet, hogy elfogyott minden ereje, amikor megmentette a fiú életét, de akkor sincsen joga itt tartani.. Elvégre is magához tért, tehát nincs semmi komolyabb baja, pihenni meg ráér később is, ha megtudja, hogy mit jelentett az álom. De ahhoz, hogy megértse, beszélnie kell egy tapasztaltabb sámánnal. Vagy Silvával, vagy az apjával, teljesen mindegy, a lényeg, hogy minél hamarabb megtegye.

-Len utoljára kérlek….

-Nem. – a fiú lehunyt szemmel üldögélt a széken, de mögötte ott lebegett Bason örökké figyelő alakja, így a lánynak esélye sem volt a hangtalan lopakodásra.

-Akkor ööö..hoznál nekem egy pohár tejet? Olyan szomjas vagyok… - Len kinyitotta aranyszínű szemeit és egy pillanatig némán fürkészte Rin arcát, de aztán bólintott és felállt:

-Rendben,hozok neked… De semmi trükk. – a lány bólintott, mire a fiú elhagyta a szobát szellemével együtt.

Az Asakura csak erre várt: alighogy az ajtó becsukódott Len után, kipattant az ágyból. A hirtelen mozdulattól megszédült, hiszen még nem nyerte vissza teljesen az erejét, de valahogy azért eljutott a ruhájaihoz. Sietve magára kapott egy pólót és egy nadrágot, majd belebújt a cipőjébe. Tekintete közben a fegyvere után kutatott, de sehol sem találta.

-Hát persze..hiszen Zik eltörte…- a lányból csalódott sóhaj bukott ki, de mivel nem volt ideje a szomorkodásra, csak kinyitotta az ablakot és felmászott a párkányra. Odakint szakadt az eső, az udvart óriási pocsolyák borították, de legalább tiszta volt a terep, nem kellett félnie attól, hogy ismerősbe botlik, miközben elrohan a kapuig. Ha jól számolt, akkor még pont annyi ideje van, hogy kiosonjon a kapun, mielőtt Len visszatér.

-Wyn? Jössz?- kérdezte halkan, de a szellemlány magától megjelent.

-Talán nem a legjobb ötlet…- kezdte, de Rin összevonta a szemöldökét

-Nem azt kérdeztem, hogy mit gondolsz, hanem hogy elkísérsz-e…

-Persze, hogy el..de…

-Nincs de. Nem tudod hogy hol van az ezüstszigonyos medál?

- Yoh szobájában, ha jól tudom… Miután elájultál és hazahoztak, Yoh elvitte, hogy megmutassa Annának, de nem hozta vissza, úgyhogy gondolom még mindig nála van…

-Rendben. Akkor gyerünk.- Rin egyetlen mozdulattal leugrott a földre és a szorosan a ház oldalához simulva elindult a bátyja szobája felé. Magában számolta az ablakokat, de benézni egyiken se mert. Tudta, hogy Yoh szobája közvetlen a nappali mellett van, de óvatosnak kellett lennie, nehogy észrevegyék,mert akkor lőttek az egész kirándulásnak,s soha nem tudja meg, hogy mi az álom jelentése.

-Szia Lenny-fiú, hová mész? Meleg tejecske és újabb alvás, haver? – Rin fülét megütötte Trey hangja és még idejében ugrott vissza a ház sarka mögé, ugyanis Len és Trey a tornácon futottak össze.

-Hülye. Rinnek viszem…

-Magához tért?! Juhuuu!- megyek és elmondom mindenkinek- azzal Trey már el is rohant a konyha felé. Rin még látta, ahogy Len megcsóválja a fejét, majd továbbindul. Megvárta, míg eltűnik a szeme elől, s csak azután folytatta útját. Átszaladt az udvaron, s szerencsére baj nélkül eljutott Yoh szobájának ablaka alá. Kiegyenesedett és benézett az ablakon: épp idejében húzta le a fejét, Rio ugyanis éppen ekkor nyitott be a bátyja szobájába:

-YOH MESTER! Rin mester magához tért! – Yoh azonnal felpattant a földről, ahol eddig üldögélt és a magas fiú társaságában kirohant a szobából.

-Ez meleg volt… - suttogta Rin, miközben óvatosan felhúzta magát az ablakpárkányra.

-Az, úgyhogy leszel szíves sietni, ha mindenáron meg akarsz lógni… Bár továbbra sem tartom jó ötletnek…- sopánkodott Wyn, de Rin úgy tett, mint aki meg sem hallotta szelleme szavait. Már régen bent állt a szoba közepén, s szerencsére hamar meg is találta amit keresett: az ezüstmedál ott hevert Yoh éjjeliszekrényén, a lánccal együtt. Rin megkönnyebülten felmarkolta és már mászott is ki az ablakon, amikor hirtelen kiáltások ütötték meg a fülét:

-De hiszen az előbb még itt volt! Láttam felébredni! Kicsit zaklatott volt ugyan, de ááá… tudtam, hogy átver!

-Nyugi Lenny, lehet, hogy csak a fürdőbe ment ki… - Yoh próbálta lecsillapítani a lilahajú sámánt, aki a jelekből ítélve cseppet sem volt jó hangulatban. Rin elmosolyodott, de ez nyomban eltűnt az arcáról, amikor Len folytatta:

-Ezekután aggódjon érte a hóhér!Nem hiszem el, hogy tényleg elment.. nem normális!- a lány tudta, hogy a fiúban csak az aggodalom gerjeszti a dühöt, s a szíve mélyén fájt neki, hogy fájdalmat kell okoznia azoknak, akit szeret. De ez most akkor is fontos volt…

-Elment?!- kérdezte Yoh megrökönyödve, de a következő pillanatban már Anna parancsoló hangja csattant fel:

-Akkor mire vártok lusta banda?! Keressétek meg, de azonnal! Ilyen állapotban nem mászkálhat, még baja esik.,.. Ha most megtámadják, nem lesz még ereje védekezni…

Rin innnen messziről is érezte, hogy a szobájában gyülekezők között megfagy a levegő. Szinte egyszerre kezdtek rohanni, s egyre közelebb értek…

-Wyn,most mit csináljak?- kérdezte a lány szellemétől, és reszketve kapaszkodott az ablakkeretbe.

-Fuss amilyen gyorsan csak tudsz a kapu felé, majd én segítek!- Rin nem értette, hogy mire gondol a hajdani víziszellem, de engedelmeskedett. Elrúgta magát az ablakból, s szinte még földet sem ért, már rohant is keresztül az udvaron. A zuhogó esővel mit sem törődve gázolt végig a számtalan pocsolyán, s Wyn erejének hála, alakja a külső szemlélőnek egybemosódott az esővel, így a házból senki sem láthatta meg.. Illetve majdnem senki. Anna mindig éber tekintete, mely képes volt észrevenni olyan dolgokat is, amiket mások nem, látta eltűnni a lányt a kapu mögött. Összevonta a szemöldökét, de úgy döntött, hogy még nem szól a többieknek, keressék csak.. Érezte, hogy Rinnek fontos elintéznivalója van a városban….

***

Át a kapun, ki az utcára, végig az út mentén, majd be a városba… Rin azt se tudta hol van, csak rohant előre. Szúrt a tüdeje, s éles fájdalmat érzett a jobb bokájában is, de nem akart megállni. Wyn szorosan a nyomában suhant, s a két szökevény csak akkor lassított, amikor már látótávolságon kívül értek az Asakura birtoktól. Rin egy nagyobb kőtömb mellett állt meg pihenni pár másodpercet, hogy összeszedje magát. Arca kipirult a futástól és remegtek a térdei. Eltartott néhány percig mire újra lélegzethez jutott. Felegyenesedett és körülnézett. Az úton egy teremtett lélek sem mozgott, hiszen még mindig szakadt az eső. Az út sáros volt, itt-ott pocsolyák tarkították, de amúgy minden normális volt. Rin Wynre nézett, aki megrovó pillantással csak a fejét csóválta, de a sámánlány csak megvonta a vállát, majd elindult a városközpont felé. Az utcák kihaltak voltak, még a főtéren se volt senki. A totemoszlopok hatalmas dárdaként álltak őrt az esőben, de amúgy néptelen volt a falu központja. Rin megállt az egyik oszlop alatt,s elgondolkozott. Silva boltja nem volt éppenséggel messze, de a lány titkon abban reménykedett, hogy apja felbukkan valahol. Várt vagy tíz percet, de mivel nem jött senki, elindult Silva étterme felé. A központi teret övező házak némák voltak, ablakaik csendesen ásítottak bele a szürke világba. Itt-ott égett néhány lámpa, de mozgást sehol sem látott. Kissé furcsálta a dolgot, hiszen elméletileg még javában tartott a bajnokság, most azonban mégsem rohangáltak meccsre siető sámánok és szellemek a hatalmas totemoszlopok alatt, s ez a hirtelen néptelenség kimondottan feltűnő volt. Rin megpróbálta felidézni a dolgokat, ám csak szórványképek rémlettek fel és még a feje is megfájdult tőle. Magatehetlenségében inkább csak megszaporázta lépteit, és lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel csörtetett el az üzletek sora előtt. Már nem is tudta, merre jár, amikor hirtelen valaki megszólította:

-Rin! Te meg mit keresel itt, ilyenkor..és… - a hang tulajdonosa természetesen Silva volt, aki csodás, napraforgó-mintás kötényben hajolt ki egy üzlet ajtaján. Rin megállt és megfordult. Észre sem vette, hogy megérkezett Silva étterméhez, de úgy látszik az indián is hasonlóan meglepődött volt. A férfi arca meglepetést tükrözött, de tekintete megrovó és aggódó is volt egyben.

-Gyere be azonnal. – mondta szigorúan és már tolta is be a lányt az ajtón. Amikor beértek és leültette Rint az első asztalhoz, visszament és becsukta az ajtót, majd eltűnt a pult mögött. Néhány perc múlva amikor előkerült egy gőzölgő tál leves volt a kezében.

-Edd meg amíg forró, jót fog tenni. – mondta az indián, miközben sokatmondó pillantást vetett Rin sápedt arcára és fénytelen tekintetére.

-Köszönöm…- válaszolt a szőke sámánlány hálásan és belekortyolt a levesbe. Kellemesen fűszeres íze volt és egy pillanat alatt átmelegítette. Silva közben hozott magának egy széket és leült a lány mellé. Csendben megvárta amíg az Asakura lány végez, s csak azután köszörülte meg a torkát miután a kiürült porcelánedény csendben koppant a hajdan oly fényesre suvickolt, most azonban kissé poros faasztal lapján.

-Szóval miért is vagy itt?- kérdezte, s kíváncsian fordult a lány felé.

Rin pedig töviről-hegyire, az elejétől a végéig az egész álmát. Az indián gondterhelt arccal hallgatta, majd végül bólintott és felállt:

-Ez már túlmutat az én tudásomon. De van valaki, aki biztosan tud segíteni…Gyere velem.- Silva ledobta a köpenyét az asztalra, majd kiment az ajtón. Rin engedelmesen követte, de közben a gondolatai messze jártak. Ki fog rajta segíteni, ha már Silva se tudott?

Az indián pedig, miután meggyőződött, hogy a lány valóban vele tart, elindult az üzletek kusza rengetege között és a város egy olyan része felé tartott, amit a lány még soha életében nem látott. Hogyan is láthatta volna… Számára az előváros teljesen idegen volt, hiszen még sohasem találkozott a Lelkek Királyával..De most ennek is eljött az ideje…

***

-RIN ASAKURA!- a hang olyan hirtelen csattant fel, hogy Rin összeborzadt ijedtében. Megállt, felemelte a fejét, így tekintete találkozott Wyn dühtől izzó mélykék pillantásával.

-Tessék…

-Elmondanád végre, hogy mi ez az egész?!- a vízitündér egy halk pukkanás kíséretében felöltötte eredeti alakját és csípőre tett kézzel várta gazdája válaszát.

Már hazafelé tartottak, de az út még mindig elhagyatott volt, így Rin nem tehetett mást,minthogy mélyet sóhajtott és megállt.

-Mondtam már, hogy semmiség az egész,nem kell vele foglalkozni…. – ezt a mondatot ismételgette,amióta csak eljöttek a Lelkek Királyától, de a látszat szerint Wynt ez nem hatotta meg.

-Ne csináld ezt,ismerlek elég régóta, tudom, hogy az elrohanásod nem volt véletlen és legfőképpen nem volt semmiség, úgyhogy leszel szíves kinyögni, hogy mi a probléma,különben… - a szellem azonban nem fejezhette be a lány lelkiismeretére hatni akaró monológját, mert hirtelen kiáltások harsantak fel a távolban.

-RIN! – a szőke lány a hangok irányába kapta a fejét, s nem is tévedett: az úton Trey és Jocó rohantak felé, és vadul integettek.

A lány elmosolyodott látva Wyn arcán a mérhetetlen dühöt, de a víziszellemnek nem maradt más választása: a következő másodpercben már mini-alakjában lebegett sámánja oldalán, de arckifejezése elárulta, hogy cseppet sincs kibékülve a helyzettel és amint alkalma lesz folytatni fogja ezt a meddő vitát.

-Hát te meg hol voltál? Mindenki téged keres..Len már szétverte a fél házat dühében! -az érkező Trey megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor odaértek, de tekintete azért elárult egy csepp ijedtséget is.

-Volt egy kis dolgom a városban…- kezdte Rin,de Jocó azonnal közbevágott:

-Ilyenkor?!Hiszen ennél ramatyabb időt még életemben nem láttam… - a néger fiúnak kivételesen esze ágában sem volt poénkodni, látszott rajta, hogy ő is aggódik érte, de Rin csak megvonta a vállát:

-Igen,ilyenkor. S a dolog rám tartozik, ha kérdezősködtök rosszul jártok,nem vagyok éppen jó kedvemben. – villámló tekintetétől a két fiú egy pillanatra megszeppent és nagyot nyelt, de aztán csak elvigyorodtak:

-Ahogy gondolod, hercegnő. De akkor induljunk hazafelé…otthon úgyse fogod megköszönni amit Annától, Yohtól és Lenny-boytól fogsz kapni… - Trey azonban nem röhöghette ki magát eléggé,mert kemény ütés csattant a fején.

-Pofa be! – Rin szemei szikráztak a dühtől, de aztán csal elmosolyodott, látva, hogy Trey fájósan dörzsölgeti a feje búbját. Jocó szinte fuldoklott a nevetéstől, de inkább nem szólalt meg, hanem felült Mic hátára és a kezét nyújtotta a szőke sámánlánynak. Rin hálásan elfogadta, mert már eléggé elfáradt a fél napos rohangálásban, így kimondottan jólesett megpihenni a szellem izmos hátán.

-Jössz haver vagy előbb adjak puszit a pici bibis fejecskédre? – gügyögte a néger fiú vigyorogva, de Trey csak morgott valamit és felpattant Rin mögé. Átölelte a lány derekát és a következő pillanatban már száguldottak is hazafelé.

Rin gondolatai azonban messze elmaradtak a száguldó csapat mögött… Nem akart másra gondolni, csak a fürtjeit táncoltató szélre, az arcába csapodó hűvös esőcseppekre és a barátaira, akik mellette voltak és aggódtak érte… Nem akart arra gondolni, hogy mi történt az erdőben és nem akart arra sem gondolni, amit a Lelkek királya mondott..Nem akart hazamenni….Egyáltalán nem. De nem volt más választása… S a Holdtölte rohamosan közeledett..Felmerült benne a kérdés: vajon 2 nap mire lesz elég? És egy éjszaka?

***

Rin tényleg nem köszönte meg, amit Annától, a bátyjától és a vőlegény-jelöltjétől kapott. Anna magából kikelve ordítozott legalább 2 órán keresztül, Len egyszerűen köszönés nélkül faképnél hagyta, amikor belépett Trey és Jocó társaságában az ajtón, s Yoh is csak annyit mondott, hogy nagyot csalódott. Anna ráadásul még vacsora utáni mosogatásra is kötelezte, szigorúan megtiltva Tamarának és Pilicának, hogy segítsenek neki. Így az Asakura-lány morogva bár, de azért egy kicsit nosztalgiázva nekiállt, hogy elvégezze Anna utolsó parancsát. Amikor végzett, félredobta a törölgetőruhát és fáradtan felsóhajtott.

-Wyn? – szólalt meg halkan. Szelleme azonban nem volt hajlandó megjelenni, csupán sértődött arca rajzolódott ki az esőáztatta ablaküvegen.

-Tessék..

-Még mindig érdekel a dolog?

-Persze…

-De ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek! Még Basonnek se! – a szellemlány előlépett az üvegből és meglepetten bólintott.

-Megígérem,de…

-Nincs de. A lényeg az, hogy el kell hagynom ezt a világot és vissza kell térnem a valóságba. Úgy látszik kicsit összekavarodtak bennem a dolgok. – a lány szomorúan elmosolyodott, majd folytatta:

-A bennem élt és élő lélekdarabok túl soknak bizonyultak. TE, Mira, Ereniel és még Zik is..sok volt. S ennek tetejébe ott van a saját lelkem és a saját sámánlelkem is, amik harcban állnak egymással,s véglegesen szét akarnak válni. Nem tudom érted-e miről beszélek… - Rin szellemére nézett,de Wyn csak némán bólintott, arcán félelemmel vegyes döbbenet ült.

-Namármost, az egyetlen lehetőség maradt: ha visszatérek a Valóságba a lelkem két része megnyugszik és akkor életben maradok úgy is mint sámán. Ha nem térek vissza, akkor a valóságbeli felem veszi át az uralmat és a sámánlelkem elpusztul. A lényeg tehát annyi, hogy ha itt maradok, akkor …- nem kellett befejeznie a mondatot, Wyn tudta mire gondol.

-S akkor? Most mi lesz?

-hazamegyek. A kérdés annyi, hogy velem jössz-e vagy itt maradsz Basonnel.

Wyn elngondolkozott, de csak egy pillanatra, hiszen a válasz egyértelmű volt, mégha még oly fájdalmas is volt lemondania szetrelméről.

-Természetesen veled megyek,ez magától értetődik. –válaszolta, de Rin észrevette, hogy a vízitündér ajkai megremegtek egy pillantra és két kövér könnycsepp gördült végig sápadtfehér arcán.

-Mikor kell indulnunk?

-Holnap délben. – válaszolt a sámánlány, majd folytatta:

-Menjünk el fürdeni, s közben elmesélem, hogy mik a teendőink. –a szellem bólintott, majd mindketten elhagyták a konyhát.

***

A házban csend volt, amikor Rin óvatosan kinézett a résnyire nyitott ajtó mögül, hogy ellenőrizze a folyosót. Mivel nem látott és nem hallott senkit kilépett és halkan elindult. Hosszú, sötétkék selyemkimonója széle halkan súrolta a Morty által fényesre suvickolt padlót. Csupasz talpa nesztelenül lépkedett, annyira, hogy semmilyen zajt nem csapott. Mielőtt benyitott volna az ajtón,mégegyszer körülnézett. A folyosón egy árva lélek sem volt, mindenki mélyen aludt már. Az esti kalandmesélés mindenkit lefárasztott, így például Jocó szobájából már régen egyenletes horkolás hallatszott csak ki. Rin vett egy nagy levegőt,majd benyitott az ajtón és átlépett a küszöbön. A szobában félhomály volt, a nyitott ablakon át besütött a Hold fénye. Len az ablakban ült, egyik lábát felhúzta a másikat lassan lóbálta a fal mellett. Arca közömbös maradt, de aranyszínű szeme megvillant egy pillanatra amikor a lány jöttére megfordult. Rin óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, majd halkan kattant a zár és beljebb lépett a szobába.

-Szia Len… - köszönt a fiúnak halkan, majd ráemelte melegbarna tekintetét és folytatta:

-Sajnálom a délutánit…igazán nem akartalak így átverni, de..fontos volt. Nagyon fontos. – a szőke sámán nagyot nyelt, hogy elfojtsa az őt kerülgető sírást, de nem tudta folytatni.

A Tao fiú caccogott egyet, majd leugrott a párkányról ás odalépett szerelme mellé. Olyan közel állt hozzá, hogy Rin érezte a fiúból áradó jellegzetes illatot, amelytől mindig megremegett a lelke. Mozdulni sem bírt, miközben a fiú tekintetének tüzében állt. Len mélyreható,aranyszín pillantása végigpásztázta a lelkét és a szívét, s a lány tudta, hogy képtelen lenne elmondani neki azt amiért jött. Összeszorzlt a szíve, ajkai megremegtek, de kitartott. A fiú tett egy bizonytalan lépést felé, majd felemelte a karját, de a mozdulat megakadt félúton. A szőke lány megdöbbent, de aztán megértette:”Hiszen Len félt! Teljes szívéből…”-gondolta és könnyek szöktek a szemébe, annyira meghatódott. Len pedig, erőt véve magán hirtelen csak magához rántotta a lányt és olyan szorosan ölelte magához mintahogya még sohasem.

-Aggódtam érted, te ostoba,buta, felelőtlen liba! Ilyen őrültséget..elrohanni úgy, hogy még vissza se nyerted az erődet… Őrült vagy Rin Asakura! -hangjában valós aggodalom csendült, de egy csipetnyi dorgálás is kiérezhető volt. Rin elmosolyodott, de arcán végigfolytak a könnyek. Nem tudott mit mondani, a szíve csordultig volt szerelemmel és fájdalommal, képtelen volt szavakba önteni mondanivalóját.

Kibontakozott a fiú öleléséből, de Len nem engedte el. Kezével finoman letörölte a lány forró könnyeit, majd halovány mosoly suhant át az arcán.

-Adnom kell neked valamit..gyere! – mondta, majd húzni kezdte a lányt az ágya felé.

-Ülj le és csukd be a szemed! – hadarta lázasan, majd elővett a szekrényből és kisebb, selyempapírba bugyolált csomagot, ami egy díszeses faragott dobozt rejtett. Felpattintotta a tetejét, majd mélyet sóhajtott. A dobozban egy gyönyörűen megmunkált gyűrű feküdt, csodaszép, halványan ragyogó kék kővel. A követ ezüst kacsok fonták körbe, melyek kifutásából vékony sárkányalakok tekeredtek elő, apró karikába foglalva az ékszert. Len szíve nagyot dobbant, hiszen ez a gyűrű családi örökség volt és ő megígérte, hogy annak a lánynak húzza az ujjára, aki méltó arra, hogy a dinasztiába lépjen. Len kivette a családi ékszert a dobozból, majd az ágyához sétált és leült a lány mellé. Ahogyan a tenyerébe zárta a lány ujjait, Rin megborzongott. Len keze most is olyan durva és érdes volt, mint amikor először érintette meg, de most érezte a belőle áradó bizonytalan gyengédséget is.

-Még mindig áll az,a mit az erdőben mondtál? – kérdezte a fiú halkan,szinte suttogva, holott rajtuk kívül senki sem volt a szobában, még szellemeik is eltűntek.

-Igen, persze. – válaszolt a lány, mert még mindig nem sejtette, hogy mit akar tőle a sámán. Kinyitotta a szemét és tekinette összetalálkozott a fiú mindig szigorú és érzelemmentes pillantásával.

-Még akkor is, ha találkoztál a sötét felemmel is és az életedre törtem és majdnem… - folytatta a Tao vezér komolyan és kezei egy leheletnyit megszorították a lány ujjait.

Rin nem válaszolt azonnal. Némán, ajkán halvány mosollyal fürkészte a fiú arcát. Eszébe jutottak az erdőben történtek, de kész volt a válasszal:

-Igen,akkor is. Te láttál engem ölni… - itt egy másodpercre megborzongott, hiszen az emlék még mindig fájó volt, de folytatta:

-Láttál engem gyilkolni, láttál, miközben életeket vettem el. Láttál harcolni, láttál olyan könyörtelennek is, mint még soha azelőtt… Láttál sírni, láttál nevetni, küzdeni és szenvedni… ÉS most,hogy…végeztünk Zikkel is és … - itt elakadt és nem tudta, hogy hogyan folytassa, de szerencsére Len azonnal közbevágott:

-De el tudsz fogadni ilyennek? – kérdezte idegesen, mintha meg se hallotta volna az Asakura-lány szavait.

Rin szavak helyett csak bólintott, mire Len halványan elmosolyodott és elengedte a lány kezét.

-Ez a tied. - -mondta, majd tekintete a lány arcát kutatta. Rin lassan szétnyitotta az ujjait és szemei tágra nyíltak a döbbenettől. A tenyerén apró, mégis csodálatosan elkészített gyűrű hevert, a legszebb amit valaha látott.

-Még a nagymamámé volt..ősi családi ékszer,s most neked adom. Jegygyűrűnek megteszi, nem?

-Tökéletes. – válaszolt a lány mosolyogva, majd a visszanyújtotta a fiúnak a gyűrűt, aki óvatosan ráhúzta az ujjára. Len ujjai gyöngéden végigsimították a sámánlány tenyerét, majd az aranyszemű harcos közelebb hajolt hozzá és finoman megcsókolta. A csók hosszú volt, de olyan édes, mint azelőtt még soha.

-Velem maradsz? -kérdezte Len, mire a lány csak bólintott. A fiú szemei felcsillantak, majd a fiatal pár újjabb, most sokkal szenvedélyesebb és forróbb csókban forrt össze.

***

Rin lassan ébredezni kezdett és kinyitotta a szemét. Odakint még éppenhogy csak hajnalodott, a felkelő nap fénye bearanyozta a szobát. A lány óvatosan felült és kinézett az ablakon. A felhők elvonultak, de az ágyból is jól látta, hogy az udvaron még nem száradtak fel a pocsolyák. Sóhajtott egyet, majd Len felé fordult. A fiú békésen aludt mellette, sötétlila tincsei félig eltakarták az arcát. A takaró meztelenül hagyta izmos hátát, amin jól kivehető volt ismét a híres tetoválás, jelezve, hogy Len végre feldolgozta a saját sorsát és elfogadta önmagát. Rin némán bámulta a fiút, gondolatai az együtt töltött éjszaka körül jártak, de a kellemes emlékekbe minduntalan közbeszóltak azok a szörnyű, kilátástalan dolgok is, amik a mai napon rávártak. Még néhány pillanatig szomorúan nézte az alvó fiút, akit valószínűleg most lát így utoljára, majd nagyot sóhajtott és óvatosan kikászálódott az ágyból. Selyemkimonója az ágy végében hevert,a puha anyag lágyan omlott a takaró fodraira. Gyorsan magára kapta, majd miután megkötötte a vékony övet is, visszasétált az ágy mellé. Len még mindig nem mozdult, csupán egyenletes légzése árulta el, hogy még mindig mélyen alszik. Arca rezzenéstelen maradt, csupán a szája sarkában játszott egy árnyalatnyi megkönnyebbült mosoly. „Legalább boldog. Most az egyszer igazán boldog...”- gondolta a lány szomorúan,majd felsóhajtott és lehúzta ujjáról a kékköves gyűrűt. Még egyszer utoljára megforgatta a kezében, élvezve az ezüst hűvös érintését, majd egy újabb sóhaj kíséretében letette Len éjjeliszekrényére. Alighogy a mesterien megmunkált ékszer halkan koppant a fán, Rin szeméből előbuggyantak a könnyek. Az apró cseppek végigfolytak az arcán és lepotyogtak a földre. Feleslegesnek érezte azt, hogy letörölje őket, így csak megfordult és vissza sem nézve elhagyta a szobát. Halkan becsukta maga mögött a fiú szobájának az ajtaját, majd a folyosón nekidőlt, hogy összeszedje a gondolatait.

-Wyn...- szólította szellemét bágyadt szomorúsággal. A vízitündér azonnal megjelent, de ő is hasonlóan szomorú volt, mint sámánja.

-Megtetted, amire kértelek? - kérdezte az Asakura-lány, de kerülte szelleme tekintetét, hiszen amit kért tőle, az inkább volt parancs, mint kérés.

-Meg...de nem szívesen. - válaszolt a szellem keserűen és lehajtotta a fejét.

-Tudom és már mondtam, hogy sajnálom, de nincs más lehetőség. Csak így akadályozhatjuk meg, hogy utánam jöjjön. Készen állsz? - Rin felemelte a fejét és Wyn szemébe nézett.

-Készen. Sok sikert.

-Biztos, hogy maradsz végül?

- Igen. Azt hiszem itt az ideje, hogy vége legyen. Neked már nem lesz rám szükséged, ha visszamész.

-Hát akkor..- Rin ellökte magát a faltól, majd folytatta:

-Itt a búcsú ideje. Köszönöm, hogy segítettél nekem. Sokat köszönhetek neked, Wyn. - mondta halkan, de így is csak nehezen tudta leküzdeni a torkában feszülő gombócot.

- Én köszönöm Rin. Örülök, hogy Ereniel annak idején így döntött. Csodálatos lány vagy, igazi sámán. Sajnálom, hogy így döntött a Szellemek Királya.

-Én is, de ezen már nem lehet változtatni. Légy boldog! - meg se várva a szellem válaszát, elrohant a folyosón. Wyn sokáig nézett utána elgondolkodva, hihetetlenül kék szemeiben halhatatlan könnycseppek csillogtak.

***

Rin berohant a szobájába és sietve felkapta magára azokat a ruhákat,amikben ide érkezett. A felöltözés gyorsan ment, a házból való kijutás szintén nem okozott különösebb nehézséget, hiszen valószínűleg még mindenki mélyen aludt. A környék csendes volt, még a madarak se daloltak a bokrok ágain. Óvatosan lépett ki a kapun és csukta be maga mögött, úgy hogy már vissza sem nézett. Nehéz szívvel indult felfelé a dombon, lépéseire az ezüstmedál ritmusosan ütődött neki a mellkasának. Szoknyája lágyan fodrozódott az enyhe hajnali szellőben, haja puhán omlott kékmintás felsőjére. Csizmája belesüllyedt a még mindig vizes, zsenge fűbe, mely már növekedésnek indult Zik pusztítása után. Az Asakura lány szomorúan lépdelt felfelé a harmatos domboldalon, gondolatai a csata körül forogtak. Visszagondolt a néhány nappal ezelőtti pusztításra, a sok vérre, a tűzre, mely kishíján az egész erdőt elpusztította. Félúton megállt, hogy szusszanjon egyet, mielőtt nekivág további útjának, hiszen a vizes emelkedőn való feljutás nem volt éppen egyszerű, lába itt-ott meg is csúszott, arca is verejtékben fürdött már. Ahogy elnézett a hajdan oly csodás erdő felé, elszorult a szíve. A nemrég még gyönyörű lombkoronával büszkélkedő hatalmas fák helyén, most csak elfeketedett csonkok álltak őrt, fenyegető emlékként. Minden fekete volt, halotti fekete, életnek kevés nyoma látszott, csupán egy-egy kisebb foltban virított az új nyár reménye néhány fűszál képében. Rin szeméne könnyek szöktek, de érezte, hogy a természet majd mindent ki fog javítani. A fák helyére újak nőnek, a bokrok ismét védelmet fognak nyújtani a kisebb állatoknak és a madaraknak, s majd a virágok is visszatérnek egy szép napon. Persze semmi sem lesz már ugyanolyan, mint régen, a halott csonkok megmaradnak, s a föld sem fog felejteni: őrizni fogja Zik összes haragját, mellyel e tájat sújtotta.

Talán tovább is elmélkedett volna, ha a nap fényes pereme elő nem bukkan a dombtető fölött, ami azonnal eszébe jutotta, hogy hova indult. Megtörölte a szemét és nekivágott a maradék távnak. Néhány perc múlva fel is ért a hajdani edzőtérre és ismét megállt, hogy egy utolsó pillantást vethessen az Asakura házra, mely az otthona volt erre a pár hétre. Mielőtt azonban megrohanhatták volna az emlékek, csak dacosan elfordult és futva indult el arra, amelyre a sivatagot sejtette. Futás közben igyekezett minden felesleges gondolatot kiverni a fejéből és csak arra koncentrálni, hogy hazajusson. Tudta, hogy elég messze kell jutni a a háztól, mielőtt a többiek észrevennék, hogy megint nincs sehol. Len miatt nem aggódott, őt Wyn elintézi, Anna miatt sem,mert őt meg muszáj volt beavatnia. A gond inkább Yohval volt, s csak a szerencsében bízhatott, ha arra gondolt, hogy a fiú lustasága nagyobb lesz a kíváncsiságánál.

Kitartóan futott, de nemsokára meg kellett állnia egy rövid pihenőre. Már messze bent járt a sivatagban, amerre csak nézett mindenhol homok vette körbe. A nap még nem járt magasan, de már így is tikkasztó volt a hőség. Rin megtörölte a homlokát, majd továbbindult. Már érezte, hogy nincs messze, de ez az érzés el is szomorította. Hiszen hamarosan mindaz ami vele történt csak szép emlék lesz... Egy mese, egy álom, melyet senkinek sem mondhat majd el, mert nem fogják megérteni... Megrázta a fejét és gyorsított a tempón. Talán így próbálta meg maga mögött hagyni az emlékeket, maga sem tudta... Ám az, hogy nem járt sikerrel, őt is ugyanúgy meglepte,mint az őt utolérő kis csapatot.

-RIN!- az ismerős hangra a lány úgy torpant meg, mint aki falnak ütközött. Megfordult és szemei kikerekedtek a döbbenettől. Nem sokkal mögötte apró alakok közeledtek, karjukat lengetve. A sort a bátyja vezette, mögötte alig lemaradva Trey, Jocó, Rio, majd sorban a többiek: Morty, Anna, Jun, Pailong és persze Faust és Eliza, valamint Pilica és Tamara. Egyedül csak Len hiányzott, de ez nem lepte meg a sámánlányt, hiszen ő döntött úgy, hogy még az esélyt sem akarja megadni az aranyszemű fiúnak a búcsúra.

Mivel nem volt más választása, bevárta a barátait, akik a futástól lihegve fékeztek le mellette, s kezdtek el szinte egyszerre kiabálni és beszélni:

-Te nem vagy normális, csak így lelépni,haver!

-Rin, a húgom avgy és tudom, hogy vannak hülye dolgaid..de ez mindenen túltett.

-Nem hittem volna Rin mester, hogy ilyen könnyen itthagyott volna bennünket. Mélyen meg vagyok sértve....

Rin csak állt a barátai között és szóhoz sem jutott. Egyrészt meglepődött, másrészt valami ismeretlen boldogság és öröm is elöntötte a szívét. Örült, hogy itt vannak, de tudta, hogy így ár sokkal nehezebb lesz elbúcsúzni is. A szóáradat nagy nehezen véget ért, s Yoh folyatatta mindannyiuk helyett:

-Anna elmondta, hogy haza akarsz menni. Az okát nem akarom firtatni, rád tartozik meg a Lelkek Királyára. De szeretnélek megkérni, hogy ne tedd...szükségünk van rád...és neki még inkább. - mondta és hangja szokatlanul szomorú és komoly volt.

-Sajnálom Yoh... De ez most nem ilyen egyszerű... ez...komoly. - Rin válasza elcsuklott, képtelen volt folytatni. A bátyja némán, mosolytalanul fürkészte az arcát, de nem szólt semmit.

-Akkor mindenképpen búcsúzol?- kérdezte Anna és az Asakura lány bólintott.

Ezesetben ég veled, Vigyázz magadra odaát...és...öööö..hiányozni fogsz.- mondta furcsán csengő hangon és kissé sután, de megölelte leendő sógornőját, majd átadta a helyét Junnak.

-Más lesz nélküled a ház...- mondta a doshi lány, majd szorosan átölelte Rint. Arcán könnycseppek gördültek végig, amik a földre potyogtak.

- Ne aggódj,meglesztek nélkülem is. Rio majd vigyáz rád..na meg Pailong is.- a szőke lány kibontakozott pótnővére karjai közül. Rio szóhoz se jutott, érzelmes férfi lévén a könnyeivel küzdött ő is.

-Rin...- Trey nem tudott ennél többet mondani, a lányhoz lépett és olyan szorosan magához ülelte, hogy a lánynak megroppantak a csontjai és alig kapott levegőt.

-Köszönök mindent...- suttogta a sámánlány a fiú fülébe, majd kibontakozott az ölelésből és Jocóhoz lépett, aki már épp egy jó poénra nyitotta volna a száját, amikor a lány az ajkára tette az ujját.

-Inkább ne...- mondta halkan és elmosolyodott. A néger sámán csak bólintott, majd megölelte a lányt. Mic dorombolva hozzádörgölözött a lábához, a szellemen is látszott, hogy milyen szomorú. Rin ezekután még csendben elbúcsúzott mindenkitől, egyesével, egy-egy jó szó kíséretében.Azonban amikor már csak Yoh volt hátra, képtelen volt megszólalni.Bátyja arca olyan komoly volt, mint még soha, mélységes szomorúság ült melegbarna szemeiben is.

- Végre lett egy bátyám, s most elveszítelek. Nem tudom, hogy mit is mondhatnék. A köszönöm nem lesz elég, annyi mindent köszönhetek neked! Örültem, hogy itt lehettem és hogy...mindannyian ennyire szerettetek. - Rin ennél többet nem tudott kinyögni, arcán végigfolytak a forró könnycseppek. Yoh elmosolyodott, majd ölelés közben csak ennyit mondott:

-Találkozunk még..én tudom. Nem így van elrendelve...- Rin szemei elkerekedtek, de a fiú nem mondott többet, csak finoman eltolta magától.

-S most menj, mielőtt késő lesz...- Yoh elvigyorodott, majd zsebre tett kézzel hátrébb lépett a többiekhez. Rin bólintott, majd elindult előre. Még egyszer visszafordult,de aztán csak elmosolyodott és egyet intve átlépett a forró homok felett hullámzó, szinte észrevehetetlen, négyzetes kapun a saját világába, a Valóságba.

***

Len teste megrándult, majd lassan átfordult a másik oldalára, hogy magához ölelje Rint. Amikor azonban karjai csak az üres ágyat érték, kinyíltak a szemei és felült. Csodálkozva nézett maga mellé, de már csak a gyűrött lepedő és az üres párna emlékeztetett arra, hogy a lány ott aludt vele az éjszaka. Len összeráncolta a homlokát, és körülnézett a szobában. Amikor tekintete az éjjeliszekrényre tévedt, ereiben megfagyott a vér: a kopottas faasztalkán az a gyűrű feküdt, amit tegnap éjszaka a lánynak adott. Arca elkomorult és baljós gondolatok férkőztek a lelkébe, érezte, hogy valami nincs rendben.

Sietve magára kapkodta az ágy végében heverő ruhákat, majd Basont kezdte el szólítgatni,de a szellem nem válaszolt és meg sem jelent. A Tao fiú most már kezdett kijönni a béketűréséből. Kipattant az ágyból, de alighogy meztelen talpa a padlót érintette, hirtelen óriási vízfal emelkedett fel az ágy körül, elzárva őt a szobától.

-Mi a ….- kezdte döbbenten, de hamar rájött a megoldásra: a víz sodrásában kirajzolódott Wyn földöntúli alakja.

-Sejthettem volna...- szólalt meg Len mérgesen, majd megindult, hogy átlépjen a falon, de a vízitündér szelleme nem engedte. Egyetlen vízsugárral lökte vissza a fiút az ágyra és megcsóválta a fejét.

-Len..kár erőlködnöd..nem engedhetlek utána.

-Utána? MI?! Ezt, hogy érted..hol van? HOL VAN RIN?! - a lilahajú sámán most már tényleg haragudott. Ismét nekirontott Wyn falának, de próbálkozása megint eredménytelen maradt.

-Hagyd ezt abba, engedj el! Megkattantál?- ordította és előrántotta a párnája alól a viharszablyát és hegyét a vízitündérre szegezte.

- Mondtam, hogy teljesen felesleges próbálkoznod...Nem engedhetlek el, ez volt Rin utolsó kérése.- Wyn hangja tárgyilagos volt, mintha a világ legtermészetesebb dolgának venné, hogy fogságban tartja a sámánt.

-Akkor nincs más lehetőség...BASON!- Len a magasba tartotta a kardot, ám hegye körül most nem csillant meg szelleme jól ismert aurája.

-Ez meg mi? Hol van Bason? - kérdezte Wyntől, de azért nem mert megmozdulni.

-Anna intézkedett, Bason az ő szobájában van,de hagyd csak, nem fog tudni idejönni.- Len keze ökölbe szorult a haragtól, fogai megcsikordultak, ahogy összeszorította őket. Arra már magától is rájött, hogy Rin mindent elég alaposan kitervelhetett, hiszen a lánynak tudnia kellett, hogy keresni fogja a szellemét. De így, hogy Bason Anna gyöngyeinek fogságában, némán gubbaszt egy sarokban, nem sokat tehetett.

-Wyn..kérlek....hová ment?Legalább ezt áruld el, ha már elengedni nem akarsz...- a sámán igyekezett nyugalmat erőltetni magára, de elég nehezen sikerült, ujjai lassan oldódtak fel a viharszablya szorításából.

-Haza...A Valóságba...- a szellem arca megremegett a vízfüggönyben, látszott, hogy ő is szomorú.

-Értem...- a fiú összeráncolt homloka mutatta, hogy erősen töri a fejét valamin. Rövid ideig hallgatott, majd elrakta a kardját és közelebb lépett a vízfalhoz,úgy, hogy arca pont egy magasságba esett Wynével.

-Még egyszer utoljára kérlek, hogy engedj át. Nem érdekel, hogy miért akar elmenni, nem érdekel, hogy miért nem mondta el nekem, de kérlek, legalább engedd meg, hogy megpróbáljak tőle elbúcsúzni. Ő az egyetlen ember a földön, akit szeretek, nem bírom csak így elengedni.- A Tao vezér szavai annyira komolyan csengtek, hogy a szellem elgondolkodott. A következő pillanatban arcán boldog mosoly terült szét, a vízfal pedig leomlott.

-Neked talán van esélyed megállítani! Gyerünk!- azzal a kékhajú szellem már suhant is Anna szobájához, hogy kiszabadítsák Basont, mielőtt elindulnak a sivatag felé.

***

Fehér Főnix patái alatt szinte életre kelt a sivatag, úgy kavargott a por ló és lovasa után. Len vad vágtára ösztönözte a hófehér állatot, s a ló nem ellenkezett, egyenletesen gyors iramban száguldottak arrafelé, amerre a többieket sejtették. A fiú gondolatai Rin körül jártak, egyedül csak arra tudott gondolni, hogy mi lesz ha elkésnek. Ilyenkor térdével még erősebben szorította Fehér Főnix izmos oldalát, az állat pedig gyorsított száguldásán. Wyn és Bason szorosan Len nyomában suhant, őket is csak az érdekelte, hogy még azelőtt odaérjenek, hogy Rin elhagyja ezt a világot.

A homokbuckák egymás után tűntek fel, majd el, de még nem látták a többieket, pedig tudták, hogy mindannyian el akartak még köszönni a lánytól.

Hamarosan változni kezdett a táj, a homokot még több homok váltotta fel. Kis idő múlva Len nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől: az egyik bucka után végre felbukkant a távolban egy nagyobb csoport, s a jól ismert Trey -féle haj már onnan is jól látszott. Len megpróbálta még gyorsabb vágtára ösztönözni a már így is végletekig kimerült állatot. Ereiben megfagyott a vér, amikor látta, hogy Rin már Yoht öleli magához.

Megrántotta a kantárt, mire Fehér Főnix méltatlankodva lefékezett és hörögve kapálni kezdte a földet mellső lábával. Szájából csöpögött a tajték, de Len ezzel mit sem törődve, egyetlen elegáns mozdulattal leugrott a földre és rohanni kezdett barátai és Rin felé.

Még látta, hogy a lány megfordul és távolabb lép a bátyjától, tekintetük még össze is kapcsolódott egy végtelennek tetsző pillanatra. A lány szeme tele volt szomorúsággal és fájdalommal, ahogy ránézett, de arca nem árult el semmit. Len már emelte a kezét, hogy megállítsa, de a kiáltás a torkára fagyott: Rin a következő pillanatban eltűnt, s többé már nyoma sem volt.

A fiú megsemmisülten állt meg, tágra nyílt szemekkel meredt a távolba, majd térdre rogyott a forró homokba. Aranyszínű szemei megremegtek, képtelen volt feldolgozni azt, hogy elkésett és hogy Rin úgy ment el, hogy el se búcsúzott tőle. Úgy érezte, hogy ezt a fájdalmat nem tudja már feldolgozni, a düh és a csalódottság átjárta a lelkét. Felordított és ökleit tompa puffanással lecsapta a homokba.

Yoh, Anna és a többiek némán néztek arra a pontra, ahol Rin alakja eltűnt a szemük elől. Még jó néhány percig álltak ott mozdulatlanul, de egymáshoz nem szóltak. Végül Rio megköszörülte a torkát, majd kézen fogta Junt és elindultak hazafelé. Fausték követték őket, majd Morty és Jocó is elindult, Treyyel, Pilicával és persze Tamara sem akart lemaradni tőlük. Yoh azonban nem mozdult. Gondolatai máshol jártak, így amikor Anna ujjai végigsimítottak a hátán, összerezzent.

-Gyere, menjünk mi is. Sok a dolgunk még ma...- a fiúnak igazából gőze sem volt arról, hogy ez mégis mit takarhat, de azért bólintott és magához ölelve a lányt elindult a többiek után.

Némán haladtak, a barnahajú sámán is csak akkor nézett fel, amikor Len mellé értek. A Tao még mindig a homokban térdelt, Fehér Főnix mögötte állt, lehajtott fejjel. Wyn és Bason csendben lebegett a homok felett, arcuk szürke volt a bánattól.

-Öööö... Len?

-Mi van?- kérdezett vissza a Tao sámán, de fel sem nézett Yohra, tekintetét a távolba fúrta.

-Nem akarsz hazajönni?- folytatta Yoh bizonytalanul, mire Len ránézett. Szemei tompa fényben ragyogtak, arca szokatlanul nyúzottnak tűnt, most, hogy érzelmek kavarogtak a lelkében. A két fiú farkasszemet nézett egy pillanatig, majd Len elfordult. Néhány másodpercig már fürkészte a sivatag végtelenjét, de aztán felállt és leporolta a nadrágját. Yohra és Annára ügyet sem vetve megfogta lova kantárszárát és elindult, de nem hazafelé, hanem az ellenkező irányba.

-Lenny?

-Hagyjatok békén.- válaszolt, majd vissza sem fordulva nekivágott a sivatagnak, hogy egy kicsit egyedül lehessen a gondolataival és az érzéseivel. Wyn és Bason tudta, hogy most nekik sem kell vele menniük, így csak a másik két fiatal társaságában elindultak hazafelé ők is.