Az éjszaka sötét volt és különösen hűvös. A sivatag homokja már nem égetett, a nap is régen lenyugodott már, amikor Len végre úgy döntött, hogy elindul hazafelé. Az égbolton ragyogtak a csillagok, a holdfény beezüstözte a homokbuckák tengerét. Len sokáig gyalog vezette hófehér hátasát, de aztán mégiscsak felült a ló hátára és úgy poroszkáltak tovább. A sivatag néma volt és üres,s mivel éppen erre volt szüksége, nem nagyon akart hazamenni a nyüzsgő Asakura házba. Egész nap céltalanul mászkált a forróságban és igazán csak akkor érezte a nap hevét a testén, amikor az már lenyugodott. Len bőre szinte izzott a kegyetlen sugaraktól, de ezzel képtelen volt törődni. Szomjas is volt, éhes és fáradt, de egyszerűen nem bírta elhagyni azt a helyet, ahol egyszer régen először és most utoljára látta az Asakura-lányt.

A hold már magasan járt az égen, amikor megpillantotta az erdő szegélyét. Mivel már nem vágyott másra csak egy pihentető és feledtető álomra, úgy gondolta, hogy nem kerüli meg a farengeteget, hanem egyenesen átvág rajta. Fehér Főnix minden ellenkezés nélkül követte az utasításait, így hamarosan már egy kitaposott ösvényen vezette Len a fehér állatot. Már legalább félórája haladtak a lehető legnagyobb nyugalomban, amikor a ló hirtelen megtorpant és hegyezni kezdte a fülét.

- Gyere már te ostoba...- kezdte Len, azonban hiába rángatta a kantárszárat, a ló nem akart megmozdulni.

- Hát beléd meg mi ütött? Csak akkor szoktál így viselkedni, ha idegenek vannak a közelben...- a fiú kezdte furcsálni az állat viselkedését, de a ló csak ránézett, majd megbiccentette a fülét, mintha igazat adna neki.

-Nem érek rá erre, mozdulj, különben...

- Ugyan, Len, igazán lehetnél annyira jó gazda, hogy megérted, mit akar üzenni neked az az állat.- csendült egy hideg hang a fák közül, s a következő pillanatban előlépett Lyserg. Len szemei elkerekedtek a döbbenettől, s szinte azonnal a kardjához kapott, de a zöldhajú fiú megelőzte:

-Ne idegeskedj, csak üzenetet hoztam neked az Úrnőmtől.

A Tao fiú leeresztette a viharszablyát, de azért éber tekintetét nem vette le a hirtelen előbukkanó Kívülállóról. Lyserg fehér egyenruhája élesen elvált a fák sötét tömegétől, oldalán megcsillant a pisztolya, de a fiú nem rántott fegyvert. Szelíd zöld szemei most hidegek voltak, arca érzelemmentes maradt, mintha már nem is az a fiú lett volna, akivel annak idején találkoztak.

- Jeanne köszöni, hogy megtetted amire kért. Azonban emellett azt is üzeni neked, bár nem tudom, hogy miért akar ilyen rendes lenni veled, hogy meg tudod menteni azt a kis cafkát. DE magadnak kell rájönnöd, hogy hogyan.

- De...- kezdte volna Len, de Lyserg, amilyen hirtelen megjelent, olyan hirtelen el is tűnt. A fák hangtalanul összezáródtak mögötte, egyedül néhány bokor levele rezdült meg, ahogy elveszett a sűrűjükben.

Az aranyszemű sámán szóhoz se tudott jutni. Csak állt az ösvény közepén, kezében a nyitott viharszablya, de képtelen volt megmozdulni..

„Megmenthetem...valamilyen módon mégiscsak lehetséges,tehát van remény…hacsak a kis nyamvadék nem hazudott...mert ha igen, akkor megkeresem és kitekerem a nyakát, az már egyszer biztos, vagy ne legyen a nevem Len Tao!”- Len gondolatai elkalandoztak, az elmélkedésből az zökkentette ki, hogy lova orrával finoman megbökte a hátát, indulásra noszogatva.

- Jólvan, megyünk már, Te is biztos kimerültél.- megsimogatta az állat izmos nyakát, majd felpattant a hátára és lassú ügetésben elindult hazafelé....

Otthon szokatlanul nagy csend fogadta. A nappali helyiségben ment ugyan a tévé, de nem ült előtte senki, pedig épp Anna egyik kedvenc szappanoperája lehetett műsoron, legalábbis a zokogó lány a képernyőn erre engedett következtetni. Len elindult a konyha felé, hátha éppen vacsora van, de a konyhában se talált senkit, viszont a villany meg égett. A fiú megvonta a vállát, majd kivett egy üveg tejet a hűtőből és elindult, hogy mielőbb beszélhessen Annával. A folyosók is csendesek voltak, egyedül Trey és Jocó szobájából szűrődött ki a már megszokott horkolás. Len megcsóválta a fejét, majd tovább indult, így néhány másodperc múlva már a szőke médium lány szobája előtt állt. Itt azonban elbizonytalanodott és hezitálni kezdett, hogy talán már nem kéne őt zavarni, merthát késő van meg ilyesmi.. már éppen azon volt, hogy erre az éjszakára lefújja az egészet, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és megjelent mögötte Anna parázsló tekintete:

- Már azt hittem, hogy sose jössz...- kezdte a lány köszönés helyett, de hangja inkább volt megkönnyebbült, mint haragos. Len meg se tudott szólalni, csak állt az ajtó előtt.

- Be is jössz, vagy csak állsz ott,mint valami idióta?-

- Nem vagyok idióta...- morogta a fiú durcásan, majd beljebb lépett. Anna becsukta mögötte az ajtót, majd helyet mutatott a sámánnak egy kisebb asztal mellett. Len azonban csak megállt a fal mellett,s szokása szerint keresztbe fonta maga előtt a karjait. Szigorú tekintete egy ideig még figyelte, ahogy Anna teát tölt magának, de végül megköszörülte a torkát és megtörte a komoly hallgatást:

-A bádogdoboz azt mondta, hogy van esélyem arra, hogy visszahozzam Rint...- Anna nem válaszolt azonnal, előbb kortyolt egyet a még gőzölgő italból. Csak akkor szólalt meg, amikor a kis pohár halkan koppant az asztalon.

- Igen, van rá esély...

- Akkor mire vársz már, mondjad!- csattant fel Len,s izgalmában még a faltól is ellökte magát, szemei eszelős fényben kezdtek el ragyogni.

- Kár így sietned....Az átjáró csak egy holdtölte múlva nyílik ki megint...S ráadásul nem is itt, hanem valahol a világ másik végén. - Anna hangja tárgyilagos volt, Lent mégis majd' szétfeszítette az ideg.

-S ezt te mégis honnan tudod?! - kérdezte lázasan, de Anna válasz helyett inkább ismét felemelte a poharát.

- Silva mondta… ha többet akarsz tudni a dologról, akkor keresd fel őt...- Anna letette a kiürült teáspoharat az asztalra, de válasz nem kapott, csupán az ajtó kattant halkan a helyére a fiú mögött....

***

A házban már mindenki aludt, amikor Len hazaért a faluból. Az ablakok sötéten ásítottak bele a holdfényes világba, az égen már ragyogtak a csillagok. Szellő sem járt, a levegő is tele volt valami feszült bánattal, mintha a sámánok világa is siratná Rint. Len nosztalgikusan elnézett az erdő irányába, aranyszínű szemei kutatva fürkészték a fák sötét tömegét. Eszébe jutott a legelső nap, amit a lánnyal töltött, az erdő, a tó, a barlang... Mellkasából mély sóhaj tört elő, majd elfordult és elindulta a bejárati ajtó felé. Igyekezett halkan mozogni, hogy senkit se ébresszen fel, nem akart sokat magyarázkodni, búcsúzni meg amúgy se szeretett. A papírberakásos ajtó halkan súrlódva mozdult meg, majd ugyanilyen nesztelenül csusszant vissza a helyére is, miután a fiú belépett a házba. Fekete cipőjét most kivételesen nem vette le, de már most jót mosolygott azon, akinek majd össze kell takarítania utána reggel... Merthogy ő már reggel nem lesz itt, az már egyszer biztos.... A folyosón lépkedve először a nagy tároló szekrényhez lépett, ahonnan elővette az utazó ruháját: a kényelmesebb farmer nadrágot, a sportcipőt, valamint hosszú sárga sálját és a kabátját.

Miután már mindene megvolt, amit magával hozott, elindult a szobája felé. A folyosón egy teremtett lélekkel sem találkozott, barátai minden valószínűség szerint már rég az igazak álmát aludták. Jun szobája előtt megtorpant egy pillanatra.

„Talán tőle el kéne köszönnöm...”- gondolta, de aztán meggondolta magát és egy vállrándítás kíséretében folytatta útját.

„Biztos azzal a mamlasszal alszik.. s nem vágyom arra, hogy magyarázkodnom kelljen....”- gondolatai Rio és a nővére felé fordultak. Eszébe jutott, hogy nővére milyen más amióta vannak barátai. Jun megnyílt, jókedvű és boldog volt, különösen mióta Rio udvarolt neki. A doshi lány arca boldogan ragyogott akárhányszor csak a magas sámán a közelében volt, s Len már régóta gyanította, hogy több van közöttük, mint szimpla barátság. Ugyanakkor azt is tudta, hogy Junnak már évek óta vőlegénye van, akit még En bácsikájuk választott ki neki… Len felsóhajtott, miközben némán folytatta útját. Őszintén megsajnálta a nővérét, s szeretett volna segíteni is neki, de nem hitte, hogy erre valódi esélye is lenne.

Mielőtt belépett volna a szobájába, mégegyszer körülnézett, de szerencsére nem látott senkit. A folyosó ugyanolyan néma és üres volt, mint eddig, rajta kívül nem volt ott más.

„Ha eddig nem ébredtek fel, akkor ezek után se fognak…”- gondolta, majd elégedett vigyorral belépett az ajtón. A szobájába lépve azonban arcára fagyott a mosoly, mert nem volt egyedül.

- Te mit keresel itt? – kérdezte meglepetten, s aranyszínű szemei összeszűkültek.

- Úgy gondoltam, hogy illene legalább tőlem elköszönnöd. Öcskös….- Jun elmosolyodott, majd letette a könyvet, amit eddig olvasott és felkelt az ágyról. A szobában csak egy gyertya égett, a láng kísérteties fénybe vonta a lány arcát. A zöldhajú doshi elmosolyodott, ahogy az öccsére nézett, de nem szólalt meg.

- Akkor szia. – szólt végül Len hűvösen, majd ledobálta a cuccait az ágyra, s elővette a bőröndjét, hogy bepakoljon. Nővére csendben figyelte a mozdulatait, s csak akkor szólalt meg, amikor a fiú végzett.

- Szeretnék kérni tőled valamit Len…- kezdte, de elakadt, mire Len ráemelte átható, szigorú tekintetét.

- Micsodát? – kérdezte a fiú, de Jun csak lehajtotta a fejét. Látszott rajta, hogy valami nagyon nyomja a lelkét, kezeit tördelte, s idegességében beharapta az ajkát.

- Rioról lenne szó…- Len ezen meg sem lepődött, csak a homlokát ráncolta össze, miközben ledobta a bőröndjét a földre és helyet mutatott nővérének. Jun leült mellé, kezeit az ölébe ejtette, de nem tudta folytatni.

- Igen? Mondd már…Nem érek rá…

- Szóval.. az a helyzet, hogy…hogy megkérte a kezem….- Jun hangja megremegett és Len még akkor is érezte, hogy a sírás fojtogatja, hogy amúgy meg nem nagyon ismerte a női lélek rejtelmeit.

- ÉS? –kérdezte végül, hogy megtörje a beálló csendet, de tudta, hogy mi fog következni…

- Te is tudod, hogy mit kellett mondanom… A család már máshogy döntött, nem foglalkoznak azzal, hogy kit szeretek! Hozzá kell mennem ahhoz, akit ők választottak.. Pedig őt nem is ismerem! Nekem Rio kell….- utolsó szavai már zokogásba fulladtak, a lány a tenyerébe temette az arcát, testét csak úgy rázta a fájdalmas, szomorú zokogás. Len nem tudta, hogy mit mondjon, így csak kinézett az ablakon. A sötét égen mintha En bácsi alakja rajzolódott volna ki, minden kegyetlenségével együtt… A fiú elgondolkodott és rájött, hogy ez így nem igazságos. Az egy dolog, hogy ő választhat, de hát ő a család vezetője… Igen! A család vezetője!

Nővérére nézett, Jun már csak csendben szipogott, szemei vörösek voltak a sírástól.

- Jun…- kezdte, de nem tudta, hogy hogyan fogalmazza meg a tervét.

- Igen?

- Van megoldás.. Nem kell hozzámenned ahhoz az ismeretlenhez….Egyáltalán nem kell! Soha többé senki sem kötelezhet semmire, erre a szavamat adom! Már nem En bácsi a család vezetője, hanem én, úgyhogy ne aggódj… Mondj csak igent annak az idióta mamlasznak, ha ezt akarod…- még be sem fejezhette a mondanivalóját, Jun máris a nyakába ugrott.

- Köszönöm, Len.- suttogta a lány, a Len érezte, hogy ismét könnyek folynak végig az arcán.

- Nah, jólvan már, engedj el, megfulladok!- Jun szorítása enyhült, majd végül elengedte az öccsét és felállt. Sugárzó arccal indult el kifelé, de az ajtóból még visszafordult:

- Mindenképpen hozd őt vissza, öcskös. Ő az egyetlen, aki képes volt belőled kihozni az embert. S mindenkinek nagyon hiányzik….- Len bólintott, mire nővére elhagyta a szobát és távozott. Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Len ismét egyedül maradt. Néhány percig még némán ült az ágyon, azon merengve amit a lány mondott, de aztán csak felállt és öltözni kezdett. Hosszú út várt rá hazáig….

***

Len az utolsó sorba ült le, a leghátsó ülésre. Arcát hozzányomta a hideg üvegablaknak, szigorú tekintete a busz mellett elfutó tájat figyelte. Gondolatai messze jártak, fáradt volt. Egy ideig még csendben figyelte a sivatag kietlen világát, hallgatva az úton robogó busz zaját, de végül elnyomta az álom.

***

Az egyre sűrűsödő felhők eltakarták a kék eget, esőt ígérve. A szél alig járt, de odakint hideg volt, csontig hatoló hideg. A szoba melegéből persze lehetetlen volt ezt elképzelni, hiszen a kényelme széken ülve ki gondolt volna a kinti időre?

Az első esőcsepp keményen koppant az ablak előtti bádoglapon. A bizonytalan cseppet hamarosan követte egy másik, majd mégegy és mégegy, hamarosan eleredt az eső. A szürke áldás sűrű függönyként hullott alá, zuhogó hangjára az asztalnál bóbiskoló lány is felemelte a fejét. Eddig zárt szemhéjai felpattantak, ő pedig felnézett. Tekintete még egy kicsit kótyagos volt, de az álom utolsó morzsái hamar elillantak, s csak ürességet hagytak maguk után. A szőke diáklány megdörzsölte a szemét, majd megrázta a fejét, de a furcsa, idegen érzéstől így is nehezen szabadult. Különös álma volt, de annyira valóságosan élte át, hogy elbizonytalanodott, hogy vajon tényleg álmodott-e. Mivel nem tudott dűlőre jutni a kérdéssel, végül csak megrázta a fejét és nagyot nyújtózott. Az íróasztalán még mindig a nyitott történelemkönyv hevert, pontosan ott kinyitva, ahol abbahagyta a tanulást. Épp csak egy pillanatra hajtotta le a fejét, mégis elnyomta az álom és elbóbiskolt. Fáradt volt, nehéz napja volt, ráadásul már napok óta nem tudta magát kialudni rendesen. Az iskola aztán az a délelőtti rosszullét… Araya szerencsére hazakísérte, ám a lelkére kötötte, hogy ne merészeljen tanulni. De hát holnap dolgozat…

A lány nagyot sóhajtott, majd vetett egy pillantást az előtte heverő könyvre. Holnap nagy dolgozatot írnak, s ő még alig tanult valamit… Bár ez csak történelem…. Egy újabb sóhaj után úgy döntött, hogy visszatér a tanuláshoz, de nehezére esett a koncentrálás… Gondolatai lépten- nyomon elkalandoztak, s visszatértek az álomhoz. Az álomhoz, melyben Rin Asakuraként sámán volt….

***

A busz már egészen más tájakon zötykölődött, amikor Len magához tért és kinyitotta a szemeit. Odakint már sötétedett, az országút sötét kígyóként kígyózott előtte, átvágva az elé táruló széles látóhatárt. A sivatagot már messze maguk mögött hagyták, a táj itt jóval barátságosabb volt, a végtelen homok helyett már hegyek emelkedtek a távolban, jelezve, hogy már nincsenek messze az első, valódi településtől. Len felsóhajtott, majd elfordult az ablaktól és szétnézett a járműben. Rajta kívül csak két férfi és egy nő ült a buszon. A két férfi ismerhette egymást, halkan beszélgettek az egyik középső ülésen. Sámánok voltak, ezt nem volt nehéz megállapítani a mögöttük lebegő két szellemalaknak hála. Az egyik szellem páncélos lovag volt, hatalmas pallossal az oldalán, a másik társánál jóval kisebb és jelentéktelenebb sötét ruhás varázslóféleség lehetett. Len átható tekintete némán fürkészte őket egy pillanatig, majd elfordult, de így is hallotta, hogy a két sámán a Sámán Bajnokság felé tereli a szót.

- Igen, s azt mondják, hogy Zik eltűnt.. Állítólag két kölyök végzett vele, de valami nem lehet rendben a dologgal, mert a Tanács nem mond semmit.. Hallgatnak, mindenki bizonytalan így jobbnak láttam lelépni, mielőtt kiderül, hogy a két győztes szándéka sem tiszta… - mondta az egyik, s hangjában gondterheltség csendült.

- Pontosan… Én is így gondoltam. Úgy érzem, hogy annak, akinek volt ereje Ziket legyőzni.. annak …nah, szóval biztos, hogy nincsenek tisztességes szándékai, még akkor se ha gyerekekről van szó… Ráadásul azt rebesgetik, hogy az egyik az az Asakura lány… Tudod: amelyik végzett két Kívülállóval is…- válaszolt a másik férfi, majd elhallgatott.

- Hallottam a lányról… Nem egyszerű eset.. Pusztító ereje van, s remekül harcol… S mivel gyilkolni se fél.. Könnyen lehet, hogy az ő keze van a Tanács hallgatásában is… Talán már nem is élnek azok az ostoba indiánok, akik hagyták harcolni a lányt! El tudnám képzelni…- a két férfi szerencsére elhallgatott, mert Len már kezdett kijönni a béketűréséből. Zsebre dugott kézzel, sáljába burkolózva hallgatta a beszélgetést, de ujjai öntudatlanul is ráfonódtak a viharszablya markolatára.

- Ezek csak találgatások.. Mi mindenesetre megússzuk, bármi történjen is. - s mivel úgy látszott, hogy ez a végszó, Len úgy gondolta, hogy éppen elég volt a két sámánból. Tekintete most az idegen nőre fordult, aki mély hallgatásba burkolózva ült az ülésen, nem sokkal előtte. Minden valószínűség szerint sámán lehetett, Len érezte a furyokuját, de szellemet nem látott, s nem is érzékelt a közelében.

„Talán elvesztette egy harc során…”- a fiú elgondolkozott. Megpróbálta elképzelni, hogy milyen lehet ha valaki elveszíti a szellemét, de nem járt sikerrel. Bason már nagyon kicsi kora óta vele volt, minden helyzetben, így Len el sem tudta képzelni nélküle az életét. Még sose vallotta be önmagának se, de a szellem egyszerre volt a társa, barátja, sőt néha a lelke mélyen úgy érezte, hogy halott édesapját is pótolja állandó jelenléte a nehéz pillanatokban.

- Bason….- szólította csendben a kínai harcost, aki azonnal megjelent mellette, még mindig bűnbánó arccal. A régenhalott harcos mélységesen szégyellte magát, amiért hagyta magát elfogatni, s úgy érezte, hogy az ő hibája, hogy mestere nem ért oda időben a sivatagba.

- Len mester… Óhajt valamit?- kérdezte mély, öblös hangján, de Len csak megrázta a fejét.

- Semmit.. Csak tudni akartam, hogy itt vagy-e…

- Természetesen mester…

-S Wyn?

- Itt vagyok Len… Melletted maradunk, megmondtuk…. Bármi történjen is…- a kékhajú szellemlány megjelent a fiú és Bason mellett. A két szellem jelenléte megnyugtatta a fiút, így úgy döntött, hogy alszik még egy keveset, amíg a városba érnek.

- Majd ébresszetek fel, ha megérkezünk.. A gép a repülőtéren fog várni…- suttogta még csendesen, s a két szellem bólintva felvette a mini- alakot.

- Pihenj csak Len.. Nehéz dologra vállalkoztál.. de köszönöm neked, hogy megpróbálod…- mondta Wyn, de Len feje csak halkan nekikoppant az üvegnek, jelezve, hogy a fiú ismét elaludt.

***

Pontosan úgy volt, ahogy Len mondta. A hatalmas luxus repülő, a Tao különgép már indulásra készen várt a fiúra és a két szellemre a kifutón. Hófehér orra csillogott a reggeli napsütésben, acél testén a felhők tükörképe játszott. Len odaköszönt a pilótának, majd levette a kabátját és helyet foglalt a puha ölésben. Becsatolta az övét, majd az ablakon át nézte, ahogyan a hatalmas gép lassan megfordul, majd elindul. A gép egyre gyorsult, majd finoman megremegett, ahogyan a kerekek elszakadtak az aszfalttól és a magasba emelkedett. Len kieresztett egy megkönnyebbült sóhajt, amikor elérték a repülő magasságot. Gyűlölt utazni, ráadásul a levegőben nem is érezte magát biztonságban. Azonban ez volt az egyetlen módja, hogy hazajusson, a Tao birtokot körbeölelő hegyeken csak repülővel lehetett átjutni.

Körülbelül fél napig utazhatott, amikor végre meglátta a hatalmas hegyeket a gép alatt. A sziklák évezredes nyugalommal meredtek az égbe, a vidék kietlensége már megszokott volt Len számára. Csendben figyelte az alattuk elsuhanó hegyláncokat, a hófödte csúcsokat, a halálosan mély szakadékokat. A gép hamarosan ereszkedni kezdett, s Len végre megláthatta a Tao kastélyt is.

Az óriási épület most is ugyanolyan fenyegetően állt a szikla tetején, mint amikor elindult a bajnokságra, valami mégis más volt. A fiú először fel sem fogta, de amikor jobban megnézte, észrevette, hogy eltűnt a kastélyt körülvevő sötét aura. Az eget most nem takarták sötét, áthatolhatatlan felhőrétegek, a kék ég peremén még megcsillant a lemenő nap fénye. A gép egyre lejjebb ereszkedett, majd megrándult, ahogy a kerekek leértek a kifutóra. Még jó néhány métert gurultak így, míg végül megálltak. Len sietve kicsatolta az övét és kipattant az ülésből. Magára rángatta a kabátját, mert itt a hegyek között mindig hűvös volt, majd leszállt. Wyn és Bason engedelmesen követte. A kifutón egy kisebb csoport várt Lenre. Amikor a fiú melléjük ért, fejet hajtottak.

- Parancsára Len úrfi. Engedelmével.. a csomagjait. – az egyik férfi előlépett és elvette Len kezéből a bőröndöt. Len biccentett egyet a szolgálók felé, majd elindult, hogy megkeresse a nagybátyját. A hatalmas bejárati ajtón belépve, sietve, kettesével szedte a lépcsőfokokat felfelé az emeletre. Az utazás két napig tartott, de ő máris úgy érezte, hogy rengeteg időt pocsékolt el. Még sok mindent akart elintézni, mielőtt Rin után indul, de a terv megvalósításához vezető út első lépcsőfoka az volt, hogy beszéljen a nagybátyjával.

A vastag tölgyfaajtó előtt megállt egy pillanatra, hogy erőt gyűjtsön, majd egy mély sóhaj után belökte az ajtót és belépett. Meglepetésére első ránézésre senki sem volt a teremben, az óriási trón is üresen állt. A szobában gyertyák égtek, most valahogy mégsem volt olyan kísérteties, mint a múltkor, amikor a barátaival együtt itt járt.

- En bácsi! Hazajöttem!- kiáltotta bele a terem némaságába, miközben beljebb lépett. Az ajtó döngve bezárult mögötte, de Len nem lepődött meg- Kitartóan megszorította zsebében a Viharszablyát, és elindult a trón felé. A hatalmas, épületnek is beillő hely előtt megállt és tisztelettudóan feltekintett a puha bársonyülésre. Eszébe jutott, amikor bácsikája ellen harcoltak, s ez mosolyt csalt az arcára. Jól esett arra emlékezni, hogy a barátai hogyan álltak ki mellette, s hogyan mutatták meg neki az élet valódi értelmét.

Hirtelen bizseregni kezdett a tarkója és érezte, hogy figyelik. Néhány másodpercig még csendben hallgatott, de aztán csak gúnyosan megszólalt:

- Erre sem szükség bácsikám. Nem harcolni jöttem…. – szavait egy jóízű nevetés viszonozta és a következő pillanatban nagybátyja előlépett az egyik oszlop mögül. Hagyományos kínai köntöst viselt, melynek széle finoman súrlódott a padlón. Len megfordult és ráemelte aranyszínű tekintetét. Bácsikája már nem használta furyokuval felfújt alakját, így most úgy nézett ki, mint bármelyik normális ember. A férfi sokat tapasztalt arcán a rácok kisimultak, de szemeiben még ott fénylett valami tompa fájdalom.

- Lenny…fiam. Örülök, hogy visszatértél őseid otthonába…- mondta En, tőle szokatlan nyugalommal és kedvességgel, miközben a fiú mellé lépett. Len szúrós tekintettel méregette nagybátyját, gyanús volt neki ez a hirtelen kedvesség és csapdát sejtett. En azonban semmi jelét nem adta annak, hogy harcolni akarna, így Len is elengedte a Viharszablyát a zsebében.

- Egy nap ez a trón a tied lesz…- törte meg végül a csendet az idősebbik Tao, de Len csak felciccent.

- Nem nagyon érdekel….- En meghökkent, de hagyta, hogy a fiú folytassa:

- A Bajnokság minden valószínűség szerint véget ért, de Királyt nem választottak. – Len elfordult nagybátyjától és ismét szemügyre vette a hatalmas trónt.

- Akkor mit keresel itthon?

- Ne aggódj, nem zavarok sokáig, dolgom van… - válaszolt Len türelmesen, majd folytatta:

- Mivel Ziknek vége, nem volt több okom ott maradni. Zikkel pedig nem más, mint Yoh végzett, valamint…a húguk, Rin. – szavait döbbent csend fogadta. A férfi szemei összeszűkültek, de csak akkor szólalt meg, amikor Len nem volt hajlandó folytatni:

- Csak nem? Rin Asakura? – most Lenen volt a meglepődés sora.

- Honnan tudsz te róla? – kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon a fiú, s szemei csak úgy lángoltak a kíváncsiságtól.

- Ugyan, hiszen minden családvezető ismeri a történetét… Rin Asakura, a híres, hírhedt harmadik testvér, aki uralja az Egység- csillagának egyik ágát… Bosszantó egy sámánlány lehet, ekkora erővel…

- Nagyon kedves lány…ráadásul.. a menyasszonyom is…- En türelme ekkor ért a végére.

- Micsoda?! Mit merészelsz… hiszen fel sem érhet a te szintedre! Nem méltó arra, hogy…- a férfi békés álcája azonnal lehullott, de Len még időben szegezte neki fegyvere hegyét, így En nem is gondolhatott a küzdelemre.

- Nem érdekel, hogy méltó-e vagy sem! Igenis méltó, a legnagyszerűbb, legerősebb lány, akivel valaha is találkoztam!

- De Lenny fiam…- kezdte En, de a fiú elszánt hangja belefojtotta a szót.

- Mondtam, hogy nem érdekel! Rin visszament oda ahová anno elvitték, de én utána fogok menni és visszahozom! Feleségül veszem, ebbe már nem szólhatsz bele. Mostantól én vagyok a Tao-k vezetője, nem te! A viharszablya nálam van, a döntésem végleges….- mikor befejezte a mondanivalóját, Len megfordult és elindult kifelé. Léptei halk visszhangot vertek a Tangen- terem hatalmas falai között. Az ajtóban mégegyszer megfordult:

- Emlékszel még Riora, bácsikám? – kérdezte, de nem fordult vissza. Keze már a kilincsen volt, de hirtelen eszébe jutott, hogy valamit még el kell intéznie.

- Valamelyik bosszantó kis barátod volt, ha jól emlékszem….

- Igen. A nagyhajú, akinek a gyíkszelleme van….

- Mi van vele? – En hangja kétkedést tükrözött, mire Len diadalittas vigyorral megfordult és pimasz hangon közölte:

- Jun hozzámegy feleségül. Úgyhogy az eljegyzése ezennel fel van bontva… S ha most megbocsátasz, En bácsi, még rengeteg dolgom van a holnapi indulásig…. - Len nem élvezte ki szavai hatását, egyszerűen lenyomta a nehéz fémkilincset és kilépett az ajtón.

En csendben nézett unokaöccse után. Arca vegyes érzelmeket tükrözött: egyrészt haragot, másrészt szomorúságot, de ugyanakkor büszkeséget is, hogy Len Tao végre felnőtt….

***

Len örült, hogy ennyivel lerendezte nagybátyját. Nem akart vele harcolni, így csak megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkait, amikor bezárult mögötte a terem hatalmas ajtaja. Gondolataiba merülve indult el a szobája felé. A folyosók csendesek voltak, de mintha komor hidegségük enyhült volna az elmúlt hónapokban, amióta nem járt otthon. Először arra gondolt, hogy megkeresi az anyját és elmesél neki mindent, de aztán meggondolta magát. Édesanyja különös asszony volt, csendes és halkszavú, de rendkívül erős médium. Azonban amióta az apja meghalt, bezárkózott a saját szobájába és nagyon ritkán mutatkozott. Talán épp az anyai szeretet hiánya volt az, ami pusztító harcost nevelt belőle, Len nem tudta. Visszagondolt azokra az időkre, amikor még mind együtt éltek: Jun, az édesanyjuk és az apja. En bácsi akkor még nem volt olyan megkeseredett, mint most, de az edzései már akkor is kemények voltak. De a gyermeki lelket próbáló küzdelmek után, apja mindig mellette volt és meg tudta nevettetni. Ha nem történik az a szörnyű baleset akkor…”Akkor még ma is élne, s nem rakott volna rám ennyi terhet…”- a fiúból mély sóhaj tört elő, de aztán csak megrázta a fejét és belépett a szobájába.

Minden úgy volt, ahogy legutóbb hagyta, még mielőtt elköltözött volna Tokióba: a hatalmas baldachinos ágy, a fekete függönyök az ablakok előtt, az ősrégi fegyverek a falakon… Len megállt a szoba közepén és elgondolkozott. Hiszen egy ilyen kastélyba nem hozhatja Rint! Itt minden olyan sötét, kiábrándító és üres! Semmi nyoma az életnek, mindenhol a Halál uralkodik…. Len összeráncolta a homlokát, majd az ablakhoz lépett és elhúzta a hatalmas sötétítő függönyöket. A szobába besütött a Hold és beezüstözte a rideg falakat.

- Sokkal jobb! – szólalt meg elégedetten, majd ruhástul ledobta magát az ágyra.

- Rámfér egy kis alvás.. hosszú lesz az az út…- suttogta még bele a szoba csendjébe, de aztán elnyomta az álom.

A Hold pedig, szokásos égi útját járva, bemosolygott a Tao kastély falai közé, új reményt, új életet hirdetve…

***

A fagyos szél végigsüvített az utcán, rémisztő táncra ösztönözve a csupasz faágakat. A földönheverő levelek is táncra perdültek, a hideg légáramlat a magasba emelte őket, színes kavargásuk üde színfolt volt az utcai lámpák narancssárga fényében.

Hűvös, novemberi éjszaka volt odakint, de ezt az ágyban fekvő lány nem tudhatta. A fal felé fordulva, nyakig betakarózva az igazak álmát aludta, görcsösen szorongatva párnáját. Szőke haja félig eltakarta az arcát, mely néha-néha megrándult, hiszen a lány álmodott. Álma nyugtalan lehetett, láthatólag szenvedett, csukott szemhéjai alól könnycseppek buggyantak elő, jelezve, hogy milyen mélyen átéli mindazt, amit lát.

A halványan derengő szellemalak gondterhelten figyelte az ágyban fekvőt, szépmetszésű arcán szomorúság ült. Hosszú, kék haja finoman táncolt a testét körülölelő energiatérben, szemei bánatosan fürkészték a lány arcát. Amikor a lány hirtelen megfordult álmában, a szellemalak közelebb lebbent hozzá, és finoman végigsimította az arcát, félrefésülve a kósza tincseket. Érintésétől a lány megnyugodott, eddig merev vonásai kisimultak, teste elernyedt. A szellem elmosolyodott, majd egyetlen szempillantás alatt köddé vált, de a szobában ott maradt valami láthatatlan erő, mely nem hagyta nyugodni Rinawynt, amikor felébredt….

***

Az ébresztő dallam kegyetlen géphangon zengte be az apró szobát. A lány álmosan megfordult és egyetlen mozdulattal lenyomta a készüléket, hogy az ne ébressze fel a család kisebb tagjait a másik szobában, majd felült és nagyot nyújtózott. Csütörtök reggel 6 óra volt, november 24.-e, egy húzós sulihét közepe. Miután megszabadult az álom utolsó morzsáitól is, a szőke lány kikászálódott az ágyból és gyorsan felöltözött, majd elindult reggelizni. Még csak édesanyja volt ébren, így reggeli közben legalább volt társasága. Az evéssel hamar végzett, s miután a fürdőszobát rövid időre birtokba véve elkészült, egy-egy puszival elköszönt időközben már felébredt öccseitől és édesapjától is, majd elindult az iskolába.

Az ajtón kilépve szerencsére nem fogadta csípős hideg, az idő megenyhült és ez esőt ígért. Rinawyn felnézett a lassan úszó, vaskos szürke felhőtömegre, majd úgy döntött, hogy még visszaszalad egy esernyőért. Döntése jónak bizonyult, mert alighogy elhagyta a legelső utcasarkot elkezdett szemerkélni az eső. A kis cseppek egyre sűrűbb ütemben hullottak alá, így az esernyőnek igazán jó hasznát vette. Lehajtott fejjel, gondolataiba merülve rótta az utcákat a gimnázium felé, szinte fel sem nézett menet közben. Így nem láthatta meg az őt néma csendben követő, halovány szellem alakját se… Pedig ő ott volt, s ismét vigyázta gazdája minden lépését… Jelenlétét még nem árulta el, várta a megfelelő pillanatot… Kék szemei alatt ajkai boldog mosolyra húzódtak, tudta, hogy mostmár nem állhat a fiú és a lány közé semmi….

Az autó hirtelen nagyot fékezett és a duda beleordított a levegőbe. A lány ijedtében elejtette az esernyőt, s remegve állt az út közepén, szíve úgy kalapált, hogy majd kiugrotta helyéről.

- Álmodozás helyett inkább nézz körül, ostoba kölyök! – az autó sofőrje magán kívül volt a haragtól, de a lány nem mozdult. Rinawyn egyre csak bámult a hatalmas, páncélos szellemre, mely az autó útját állta, képtelen volt mozdulni a döbbenettől. A szellem ráemelte mélyreható tekintetét, majd szinte azonnal köddé vált. A lány még bámult néhány pillanatig, de aztán csak felkapta az esernyőjét és elrohant, alakja hamarosan elveszett az esőfüggönyben.

- Ez meleg helyzet volt, Bason, köszönöm…- a szellemlány megkönnyebbülten felsóhajtott, miközben kibontakozott a hatalmas kínai szellem karjaiból.

- Semmiség, Wyn, de most menjünk,mert elveszítjük. S Len mester akkor nagyon dühös lesz…

- Igazad van, induljunk. – a két szellem átsuhant az autók között, majd elindultak, hogy utolérjék a zaklatott lányt.

***

A fiú kimerülten rogyott le egy kőre, hogy végre kifújja magát. Napok óta utazott, de barlangnak még nyoma sem volt. Pedig valahol itt kellett lenni a fennsíkon, ha az indián nem tévedett. Len megtörölte a homlokát, majd felnézett az égre. A nappali fényben is jól látszott a Hold egyre dagadó alakja, már nem volt sok ideje az átjáró megnyílásáig. Felsóhajtott, majd elővette a kulacsát és ivott néhány kortyot. A hűvös forrásvíz, melyet Wyn szerzett neki, jólesett fáradt tagjainak. A víz felfrissítette, de sajnos időt nem adott, sietnie kellett. Felállt, de mielőtt elindulhatott volna, hirtelen megjelent mellette Wyn és a saját szelleme, Bason.

- Mester, megtaláltuk! Odafent a hegyek között… - szólalt meg legelőször a harcos lelke, Wyn csak bólintott:

- Az egyik barlangból különös erő áradt, így úgy döntöttük, hogy megnézzük mi az és úgy látszik szerencsénk van… Egy vékony repedés látszik a levegőben, olyan, mint valami ajtó, benne olyasmi fény dereng, mint a Lelkek Királyánál. Siess!

Len bólintott, majd felkapta a fegyverét a földről és futva elindult, hogy minél hamarabb odaérjen. A két szellem mellette suhant, mutatva az utat. A hegyoldal meredek volt, számtalan kidőlt fa és éles szikla nehezítette az előre jutást, de Len nem adhatta fel. A guandaot a hátára erősítette, s erejét megfeszítve haladt felfelé lépésről- lépésre. Bason és Wyn segítettek neki, ahol csak tudtak, sokszor az ő útmutatásuk mentette meg a fiú a biztos haláltól, hiszen a szikla omlatag volt, s könnyen egy mélyebb, sziklákkal csipkézett völgyben találhatta volna magát.

Jó néhány órányi kimerítő kapaszkodás után Len végre felért a barlanghoz, amit a két szellem mutatott. A mászástól remegő tagokkal egy percet sem késlekedve belépett, nem törődve semmivel. Eltartott pár másodpercig, mire szeme hozzászokott a sötéthez, de azért hamar megtalálta, amit keresett. A nyílás valóban nem volt nagy, szabálytalan alakja halványan vibrált a barlang áporodott levegőjében.

- Len, talán előbb pihenned kellene… Nem tudjuk mi van odabent….- kezdte Wyn kétkedéssel teli hangon, de Len csak legyintett:

- Nem érdekel, minél hamarabb ott akarok lenni. Remélem készen álltok? – a szellemek összenéztek, de aztán bólintottak.

- Hát akkor előre!- azzal a fiú belépett a nyíláson.

Az érzés semmihez sem volt hasonlítható. Len úgy érezte, hogy zuhan, de maga sem tudta hova. Körülötte árnyak kavarogtak, talán szellemek, nem tudta… Ismeretlen energia vette körbe, mely végigsimított a karján, az arcán, de érintése kellemesen lágy és ijesztően hűvös is volt egyszerre. Len oldalra fordította a fejét, de nem hitt a szemének: mellette ugyan még mindig Wyn és Bason lebegett, de a két szellem mögött megszámlálhatatlanul sok másik alak is felderengett.

- Hol vagyunk? – kérdezte Len meglepetten, de Wyn válasza csak pár másodperccel később érkezett:

- A Valóság és a Mi világunk között, de pontosan nem tudom.. Talán…- a lány nem fejezhette be a mondanivalóját, ugyanis hirtelen Len felordított a fájdalomtól. A sámán bokája és csuklója köré fekete indák tekeredtek, s magukkal rántották az alattuk elterülő sötét semmibe.

Wyn teste megdermedt a félelemtől.

- Csak ezt ne.. csak Őt ne…. – hebegte, majd megragadta Bason karját és húzni kezdte a mélybe:

- Segítenünk kell neki! – kiáltotta, s már suhantak is a fogságba került fiú után.

***

Len felnyögött, amikor tompa puffanással landolt valami ismeretlen földön. Nagy nehezen felkönyökölt, majd felállt és körülnézett. Hideg fekete tájon állt, sehol egy fa vagy hegy, vagy bármi ami a földre emlékeztetné. Síkságon állt, amerre csak nézett, mindenhol undok, fekete homok vette körbe. Megmasszírozta a csuklóját, melyre ráesett, s felszisszent a fájdalomtól: ha nem is tört el, azért minden valószínűség szerint rendesen megrándult. A fiú mérgesen kiköpött, a homokkal keveredett véres nyál pirosló foltként maradt a földön. Egyik kezével óvatosan megtörölte a száját, majd a kezébe fogta a fegyverét. Érzékei elárulták, hogy támadója nincs mesze, érezte a belőle áradó hideg és kegyetlen erőt.

- LEN MESTER! VIGYÁZZ! – Bason hangja épp időben figyelmeztette a fiút, a csápok pont ott fúrták fel a talajt, ahol Len még az előbb álldogált.

- Mi a franc ez? – ordította Len, miközben térdállásba érkezve ismét felegyenesedett.

- A Határőrző. Azt hittem megússzuk a vele való találkozást, de úgy látszik nincs szerencsénk…- mondta Wyn, s hangja elárulta, hogy most még ő is fél.

- Értem..és mégis mit kezdjek vele? – kérdezte Len, miközben félreugrott a csápok újabb támadása elől.

- Végezned kell vele, különben nem enged át!

Len végignézett a hatalmas csápokon, de végül bólintott. Szigorú tekintetében elszánt fény csillant, ahogy ellenfelére szegezte a guandao hegyét.

-BASON! – szelleme azonnal engedelmeskedett, a guandao aranyszínű fénye végre melegséget hozott a halott tájra.

- Aranyzuhatag támadás! – Len támadása hatalmas port vert fel, s több tekergőző csáp is a földre hullott a csapás nyomán.

A fiú elégedetten érkezett vissza a földre, de mielőtt megszólalhatott volna, hogy hogyan tovább, a föld hirtelen megremegett és repedések futottak végig a felszínén. Len alig bírta megtartani az egyensúlyát, miközben az eddig egybefüggő sötét táj darabjaira esett, s a keletkező szigeteget elválasztva, forró, izzó láva bugyogott fel. Majd, mintegy végszóként, óriási, fekete páncélos test emelkedett fel, kezében óriási buzogányt tartva. A szörnyeteg felüvöltött, alakja szinte elfoglalta a teret.

- Oké, most mégis mit tegyek? EZZEL HOGYAN SZÁLLJAK SZEMBE?! – Len szavait Wynhez intézte, de a szellemlány csak lehajtotta a fejét:

- Fogalmam sincs..de… talán segíthetek. Nálad van a Viharszablya?

- Persze, hogy nálam…de… - kezdte volna Len megrökönyödve, de ideje sem volt arra, hogy magához térjen a következő pillanatban érezte, hogy Wyn energiája átjárja a testét. A szellemlány egyesült vele, ráadásul teljesen magától! Lennek idegen volt az érzés, de ez még csak az eleje volt a meglepetéseknek: a következő pillanatban hófehér pajzs jelent meg a bal karján, míg ezzel egy időben a guandao is átalakult: egyik végét szigonyforma penge foglalta el, jelezve, hogy Wyn minden erejét átadta neki.

- Most pedig menj! – a hajdani vízitündér kellemesen lágy hangja egyenesen a szívéből szólt. Len nem tétovázott, ujjait szorosan új fegyverére fonva, rohanni kezdett legyőzhetetlennek tűnő ellenfele felé. A szörnyeteg ismét felüvöltött, majd karja mozgásba lendült és a buzogány feje rémisztő sebességgel szelte át a levegőt. A fiú ügyesen kitért a csapás elől, majd egyetlen ugrással az óriás karján termett és már rohant is felfelé, fegyverét előreszegezve. Arca megfeszült az erőlködéstől, hiszen két szellemet nem volt könnyű egység alatt tartani, de elszántsága nem ismert határokat ebben a pillanatban. Egyetlen ütésre készült, a támadásban minden ereje benne volt. A szörny fájdalmas üvöltése jelezte, hogy célba talált, de zuhanást nem tudta kivédeni, hatalmas robajjal csapódott bele az egyik kisebb földsziget fekete homokjába. Nagy nehezen talpra állt és akkor észrevett egy újabb nyílást a levegőben, közvetlenül a szörnyeteg lába mögött.

- Wyn! – szólította Rin szellemét, mire a lány azonnal rábólintott:

- Az az átjáró! Siess! – Len meg sem várta amíg befejezi, már rohant is, szigetről szigetre ugrálva. Azonban az átjáró hirtelen szűkölni kezdett, jelezve, hogy az Őrző kezdi visszanyerni az erejét. A sámán megtorpant és rémülten nézett fel a több méteres magasságban emelkedő alakra. Szépmetszésű arcán vér, sár és verejték keveredett, teste már most elgyötört volt a harctól.

- Len..mire vársz? – sürgette Wyn, de a fiú nem mozdult.

- Nem fogunk átjutni… képtelenek vagyunk legyőzni… túl erős… - motyogta, majd megtörten térdre esett, de a szellemlány ezt nem hagyta annyiban:

- Nah, idefigyelj Len Tao! Szereted Rint?

- Igen, de…

- Akkor rohanj tovább, majd mi feltartjuk! Siess! – Len belenézett a tündér kék szemeibe és végre megértette. Bólintott, majd erejét megfeszítve rohanni kezdett. Futás közben hátranézve még látta, hogy Wyn és Bason óriásalakja szembefeszül a szörnyeteggel, de ő is tudta, hogy nem tarthatnak ki sokáig. Tekintetét ismét előreszegezte, már csak az átjáró lebegett a szeme előtt, mely azonban fokozatosan szűkült. A levegőt csontig hatoló ordítás rázta meg, a szörnyeteg ismét megremegett, de a buzogány lecsapott, megtörve a két szellem ellenállását. Len arca eltorzult az erőlködéstől, a nyílás már épp csak akkora volt, mint egy kisebb ablak. Egy utolsó erőfeszítéssel ellökte magát a földről és tigrisbukfencben átugrott az átjárón, maga mögött hagyva nem csak a saját világát, hanem a Határőrzőt és a két szellemet is.

A nyílás szinte azonnal bezárult mögötte, ő pedig felállt. Leporolta a nadrágját, majd körülnézett. Hatalmas füves réten állt, de jobb kéz felől kisebb erdő törte meg a fűtenger végtelenségét. Len összehúzta aranyszínű szemeit és már éppen azon gondolkodott, hogy merre induljon, amikor hirtelen megjelent mellette Wyn és Bason, kézenfogva. Len nagyot csuklott a meglepetéstől: a két szellem alakja megváltozott, saját őrszelleme páncél nélkül, normális emberi magasságban állt mellette, hosszú, sötétszőke tincsit lágyan lengette a hideg szellő. Len meglepetten bámult a szellem férfias arcára, de Bason csak felnevetett, öblös hangja körbezengte a rétet:

- Ugyan Len mester! Ebben a világban ember voltam, ennyire ne legyél meglepődve! – Len meg se tudott szólalni, egyre csak nézte a kínai harcos jelenlegi alakját, de aztán csak nyelt egyet és elfordította a fejét:

- Engem aztán nem érdekel, rettentő hülyén nézel ki. – mondta, de hirtelen szembetalálta magát Wyn villámló tekintetével:

- Tudod ki néz ki hülyén, tüskefejű! – a lány is megváltozott, haja elveszítette túlvilági fényét, de attól még ugyanaz volt, aki, hiszen vízitündérként is ilyen volt az alakja. Szavaira Len végignézett önmagán: farmerja látott már szebb napokat is, koszos volt és szakadt, ugyanez vonatkozott a kabátjára és a sáljára is.

- Majdcsak találunk valami rendes ruhát…- Len megvonta a vállát, majd hozzátette:

- Ugye?

Wyn és Bason nevetni kezdett, mire Len tarkóján ijesztően felmeredt a hajából formált tüske.

- Merre is kell menni? – kérdezte nyugalmat erőltetve magára, mire Wyn elmutatott az erdő irányába:

- Arra. Végig a fák mentén. Szerencsére nem vagyunk messze Rin házától, úgyhogy kövess. Ott talán majd keresünk neked valami göncöt,mert így elég hülyén nézel ki, még ebben a világban is…- a szellemlány tovább kuncogott, de azért elindultak, útjukat csak Len méltatlankodása és zsörtölődése kísérte.

***

A két lány halkan beszélgetve rótta az utcákat. Délután volt, aznapra véget ért a tanítás, Araya és Rinawyn már hazafelé tartott, esernyőik alatt, mert az eső még mindig esett. A beszélgetést néha kisebb nagyobb hallgatás törte meg, mindkét lány valahol egészen máshol járt gondolatban.

- Hát akkor szia, majd holnap találkozunk…- köszönt Araya mosolyogva, majd vidáman integetve elindult az ellenkező irányba. Szőke barátnője még sokáig nézett utána, így észre sem vette az úton száguldó autót, mely hatalmas vizet vert fel, ahogy elsuhant a lány mellett. Rinawyn bosszúsan pillantott le a nadrágjára, de annyira meglepődött, hogy még az esernyőt is elejtette: nadrágján egy vízcsepp nem sok, de annyi sem volt. Megdörzsölte a szemét, de semmi sem változott. Megrázta a fejét, majd lehajolt az esernyőjéért, hogy ne ázzon tovább, de mostmár valójában megijedt: haja és ruhája teljesen száraz volt, holott az eső tejes hévvel zuhogott mellette.

- Az nem lehet…- suttogta hitetlenkedve, majd felemeltre a fejét és átnézett az út túloldalára. Soha, évekkel később se tudta megmagyarázni azt az érzést, amit akkor érzett. Az esőfüggöny mögött, az út másik oldalán Wyn alakjával játszott a szél, s a lány ekkor már tudta, hogy az álom, melyet egy hónapja látott…nem volt álom, hanem maga volt a valóság….

- El sem hiszem, hogy itt vagy! Mi történt? – Rin azt se tudta, hogy mit kérdezzen, annyira hihetetlen volt az egész. Egyre csak nézte a mellette lépkedő szellemlányt, aki csak boldogan mosolygott. Wyn erejének hála Rint nem érte az eső, de azért az esernyőre szükség volt, mert nélküle az emberek elég érdekesen néztek volna rá. A szellemet nem láthatták, így Rin nem is nagyon mert beszélni, amíg haza nem értek, így csak néma csendben haladtak egymás mellett. A lány fejében egymást kergették a gondolatok, alig mert hinni a saját szemének. Most végre magyarázatot kaptak az álmai, bár minden annyira különös volt, hogy először még azt hitte, hogy megbolondult. Mivel azonban Wyn kétségkívül valóságos volt, sőt valóságosabb,mint eddig bármikor, Rin már kezdett hinni a dologban. Végre értelmet nyertek a különös látomásszerű álmok, a sok furcsaság, ami azóta vele történt, mégis valahogy ijesztő is volt az egész….

- Csak utánad. – Wyn hangja végre kizökkentette a gondolkodásból. Rin észre sem vette, hogy hazaértek, annyira máshol járt az esze. Ígyhát csak bólintott, majd előkereste a kulcsát és benyitott az ajtón. Szerencsére senki sem volt még otthon, így a lány azonnal felsietett a szellemmel a szobájába és magukra zárta az ajtót.

Wyn kényelmesen elhelyezkedett az ablakpárkányon, majd mélykék szemeit Rinre szegezve megszólalt:

- Örülök, hogy nem felejtettél el. Már kezdtem aggódni érted… - mondta, majd elmosolyodott. Rin ledobta a táskáját a földre, majd leült az íróasztal előtti székre.

- Azután, ami velünk történt odaát, hogyisne! Mondjuk be kell vallanom, hogy napokig azt hittem, hogy álmodom… csak aztán egyre többet láttam belőlük,s akkor már biztos voltam benne, hogy valami nincs rendben velem. – a lány elgondolkozva könyökölt fel az asztalra, de aztán megint a kékhajú tündérhez fordult:

- De mégis mit keresel itt? Azt mondtad, hogy Basonnel maradsz a sámánok világában…

- Engedelmével Rin mester…- Rin majdnem leesett a székről, amikor a hatalmas kínai szellem megjelent Wyn mellett páncél nélkül. Szóhoz se jutott a döbbenettől, egyre csak bámult hol Wynre, hol Basonre, de nem talált szavakat a látvány kommentálására.

- Nademégis, hogyan, mi..ez…ez nekem kezd sok lenni… - hebegte, de a szellemek csak elnevették magukat. Miután a lány jól kicsodálkozta magát, témát váltott:

- Nagyon megviselte, hogy eljöttem? – kérdezte, s ki sem kellett mondani, hogy kire gondol. A szellemek sokatmondó pillantást váltottak, de mielőtt válaszolhattak volna, egy jólismert hang felelt a szőke sámánlány kérdésére:

- Igen, ha tudni akarod, igencsak megviselt. Tudtam, hogy örült vagy Rin Asakura, de ezt azért nem gondoltam… Úgy látszik az Asakurák kevésbé szava tartóak, mint a Taok.Azt hiszem tartozol egy kiadós magyarázattal. – a hang az ágya felől jött, így a lány lassan arrafelé fordította a fejét, de ereiben megfagyott a vér a döbbenettől: az ágyán nem más, mint Len Tao feküdt, felhúzott lábakkal, feje alá tett kézzel, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy a Valóságban van, ujjai között pedig egy ismerős kékköves gyűrűt görgetett.

- Szóval? Hallgatlak…- Len felült, s aranyszínű tekintetét a lányéba fúrta, aki csak ennyit tudott kinyögni a szemébe gyűlő könnyeken keresztül:

-Len…..