A napok, hetek, hónapok és évek gyors egymásutánban teltek, de az emlékek megmaradtak. A világ nagyot változott, de túlzás volt azt mondani, hogy jobb hely lett. Az idő múlt, az emberek és a sámánok is változtak, de a rohanás megmaradt. A cseresznye fák már sokadszorra hullajtották el apró, rózsaszín szirmaikat. A kis vándorok fáradtan kavarogtak a gyenge szellőben, jelezve, hogy egy-két dolog azért a régi maradt, de a lemenő nap fénye még egyszer utoljára bearanyozta táncukat.

Rin megsimogatta a karjaiban tartott aprócska fiú arcát. A kisfiú álmosan megdörzsölte ökleivel a szemeit, majd felnézett a lányra és vékony ajkai vidám mosolyra húzódtak. A sámánlány viszonozta a gesztust, majd elmerült fia tekintetében. Eiri alig múlt egyéves, de már most látszott, hogy mennyire hasonlít az apjára. Sötétlila haja ugyanolyan tüskében meredt az ég felé, mint Lené, egyedül a szemei voltak azok, amiket a barnahajú lánytól örökölt. Ahogy a kisfiú felébredt, Rin elfordult az ablaktól és visszasétált vele a kiságyhoz.

-Most szépen lefekszel és alszol tovább, Eiri, mert így sose leszel erős sámán! - a lány szelíd dorgálása látszólag nem érdekelte az ifjú Taot, gyöngyöző kacajjal felnevetett, de Rin csak megcsóválta a fejét.

-Mintha a nagybátyádat látnám... - a lánynak hirtelen eszébe jutott a bátyja, de ettől csak elszomorodott. Yoht már legalább fél éve nem látta, amióta az Asakura fiú útnak indult Annával Goldwa utasítására. Rin óvatosan betakarta a kezeit az arca felé nyújtogató kisfiút, majd csókot nyomott a homlokára és elindult kifelé a szobából. Az ajtóban még visszafordult:

-Aludj jól, kicsim. - alighogy lekapcsolta a villanyt, a legifjabb Tao reménység nagyot ásított és plüsstigrisét szorosan magához ölelve behunyta a szemeit. Rin még néhány percig mosolyogva figyelte a hamarosan szuszogni kezdő kisfiút, de aztán csak felsóhajtott és behajtva maga után az ajtót, kilépett a szobából.

Gondolataiba merülve sétált végig a rövid folyosón, papucsa halkan kopogott a fényesre suvickolt fapadlón. A nappaliba érve meglepetésére csak a sötétség fogadta, senki sem volt a szobában.

„Len biztos elment valahová...”- gondolta, miközben a nagy, kertre néző üvegablakhoz sétált és kinézett az éjszakába. Odakint hamar besötétedett, az udvarban álló hatalmas cseresznyefa ágait finoman lengette a szél. A lombsuhogás megnyugtatta a sámánlányt, ugyanakkor hirtelen kellemetlen érzés kerítette hatalmába a lelkét. Az égen ragyogott a Hold, ám sápadt fénye kísérteties ragyogásba vonta a fa mellett csörgedező apró patak felszínét. A víz fodra megremegett, s a következő pillanatban a Hold elé sötét felhő úszott. Miután a fény eltűnt, s az udvar elsötétült, Rin hátán végigfutott a hideg és a lány megborzongott. Összébb húzta magán a vékony selyem köntöst, de nem mozdult. Odakint ismét előbukkant a Hold, de ezüstös fénye most halvány vörösbe fordult.

„Mi a ...” - a lány megrémült, de mielőtt tovább figyelhette volna a különös jelenséget, újabb felhő úszott az éj sápadt ura elé, s miután tova tűnt a sötét égen, a Hold ismét megszokott fényében ragyogott. Rin azonban összevonta a szemöldökét és elgondolkozott. Az, hogy ennyi év után ismét feltűnt a vörös hold, nem jelenthet semmi jót. Annyira belemerült a találgatásokba, hogy észre sem vette a szobába lépő fiút, csak amikor megszólalt:

• Üzenet az öregtől...- szólalt meg hirtelen Len, s Rin nagyot ugrott ijedtében. A szíve majd kiugrott volna a helyéről, miközben megfordult és sápadt arccal az érkezőre nézett.

• -Len...- nyögte megkönnyebbülten, de a fiú csak elvigyorodott, majd a felesége felé dobott egy közepes méretű tárgyat. Rin elkapta, s miután megnyomott egy gombot, az orákulum harangon megjelent az üzenet:

„Dobbi village, 2 nap múlva”

-Vajon mit jelenthet ez?- kérdezte Rin tágra nyitott szemmel és hangjában csodálkozás csendült.

-Fogalmam sincs. De szerintem semmi jót....- válaszolt Len, miközben elrúgta magát a faltól, ahol eddig álldogált és felesége mellé lépve kinézett az ablakon:

-Most beszéltem a többiekkel is. A Hónyuszi, Jocó, Faust, Rio és a még a nővérem is hasonló üzenetet kapott, de egyikük se tudja, hogy mi ez az egész. - mondta elgondolkozva, s aranyszínű szemein megcsillant a holdfény. Rin ránézett a férjére, s elgondolkozott. Rég látta Lent ilyennek, de tudta, hogyha a fiú aggódik, akkor komoly dologról lehet szó. Nem válaszolt, csupán némán fürkészte a Tao vezér szépmetszésű arcát, melyet most azonban gondterheltség árnyékolt. Az elmúlt 5 év alatt Len alig változott, csupán magasabb lett és szikárabb. Szemeiből végleg eltűnt a lenéző csillogás, erős és igazságos vezetője lett a Sámán Tanácsnak. Ereje egyre csak nőtt, de ezen nem is volt mit csodálni. Az a rengeteg küzdelem, ami mögöttük állt a Koronázás után... Rin felsóhajtott és elfordult a fiútól. A harc Ennel, aztán az a rengeteg gonosz és ártó szándék, amivel találkoztak... Még visszaemlékezni is nehéz volt. A Tao vezér nem egy csata nyomát viselte a testén, de hite és kitartása töretlen volt, továbbra is csak az a cél lebegett a szeme előtt, hogy megmentse a családját is visszaállítsa a Taok régi becsületét. Időközben nagybátyja is megbékélt, sőt saját maga jött látogatóba unokaöccséhez, amikor megszületett a legifjabb Tao csillag. Eiri erős gyerek volt, Len büszke volt rá, s habár nehezen mutatta ki, rajongott a fiáért.

-Len...- kezdte, de aztán elakadt,azonban nem volt szükség arra, hogy folytassa.

-Tudom,én is láttam. Majd kiderül, hogy most mit jelent...- mondta jelentőségteljesen, majd elfordult az ablaktól és átölelte a lányt.

-Talán menjünk aludni. Sok mindent kell előkészítenünk az utazásig, s Eirit nem vihetjük magunkkal.- Rin bólintott, majd mindketten elindultak a hálószoba felé.

Levetkőztek és bebújtak a vastag takaró alá, de csak feküdtek egymás mellett, gondolataik messze jártak. Végül Rin nagyot sóhajtott, majd közelebb bújt a fiúhoz és izmos mellkasára hajtotta a fejét. Len finoman simogatni kezdte a lány hosszú haját, de tekintetét nem vette le a mennyezetről. A lány egy ideig némán hallgatta a fiú szívének mély dobbanásait, de aztán csak felemelte a kezét és végigsimított Len arcán, ujjaival szelíden megcirógatva annak vékony ajkait. A Tao vezér megremegett a lány érintésétől, de aztán csak felsóhajtott, majd szorosan magához ölelve fiatal feleségét forrón megcsókolta.

***

Az elmúlt évek persze senkin sem múltak el nyomtalanul. A sok harc, ami rájuk várt, elképzelhetetlen volt az utolsó együtt töltött estén. Mindenkinek szembe kellett néznie a világ sivárságával és azokkal az erőkkel, melyek nem békéltek meg a Lelkek Királyának döntésével.

A Dobbi- village beli találkozóra mindenki eljött, aki a régi csapatban volt, mire Len és Rin megérkezett Tokióból. Ott volt Faust a még mindig gyönyörű Elizával valamint Mortyval,akivel közös Sámánklinikát üzemeltettek a faluban. Goldwa hívására egyenesen Kínából Jun és Rio is megérkezett, természetesen Tokageroh és Lee Pailong kíséretében. Trey hosszú utat tett meg északról, de lelkesedése töretlen volt, mintahogy Jocóé is, aki délről érkezett. A két sámán még agglegény volt, de hiába, akik későn érnek,azok későn érnek, mondogatta mindig Anna. Persze a dolog hátterében egészen más állt, de ezt kevesen merték firtatni. Trey esetében például mindenki tudta, hogy a fiú továbbra is odavan Rinért, de erről nem beszéltek, mert fájó emlék volt, mind a jégsámán, mind Len oldaláról.

Pilica és Tamara is eljött, immár teljes értékű sámánonként. Trey hajdan annyira „jóindulatú” nővére az elmúlt időben sokat változott, hála annak, hogy férjet talált magának ő is, rózsaszínhajú barátnőjével együtt.

A kis társaság a főtér egyik kávézójában gyülekezett,s már csak Anna és Yoh hiányzott, amikor Rin Len társaságában melléjük telepedett. Szerencsére már nem kellett sokáig várniuk, hamarosan megérkezett Goldwa is a fiatal házaspár kíséretében. Yoh arca szokatlanul komoly volt, arcát beárnyékolta a gondterheltség, s látszott rajta, hogy valami nyomja a lelkét.

-Nos, térjünk rögtön a lényegre, sürget minket az idő. Alig három napunk maradt...- kezdett bele azonnal az öreg indián, s hangja elárulta, hogy komoly dologról van szó. Szavait döbbent csend és értetlenkedés fogadta,egyedül Anna és Yoh ült tovább mozdulatlanul.

-Mégis miről lenne szó? Újabb Zik követők tűntek fel? Vagy mi? - kérdezte Trey, miközben érdeklődve közelebb hajolt. Haja, mely időközben jóval hosszabb lett, előrebukott.

-Dehogy. Sokkal rosszabb...- a sámánokon döbbent moraj futott végig, de senki sem mert megszólalni.

-Zik 500 év múlva ismét reinkarnálódik, ezt szerintem ti is tudjátok. Viszont... ez a sámántorna egy másik évforduló is lesz, s ehhez lenne szükség a segítségetekre. - az öreg sámán a fiatalokra emelte átható fekete tekintetét.

-Mégis miféle évforduló?- kérdezte végül Len, hogy megtörje a feszült hallgatást és karba font kézzel az indián felé fordult.

-Sajnos erről többet még neked se árulhatok el Len, meg kell bíznotok bennem.

-De mit vársz tőlünk? - kérdezte Jocó, s most kivételesen esze ágában se volt poénkodni. Mivel mindenkit ez a kérdés foglalkoztatott, szinte egyként fordultak Goldwa felé, de az indián nem válaszolt azonnal. Előbb még végignézett a társaságon és elmerült a gondolataiban. Ahogy nézte a fiatal sámánokat azon gondolkozott, hogy vajon képesek lesznek-e arra, amire kijelölte őket... Tudta, hogy mindannyian erősek, s kivételes képességekkel rendelkeznek, de mindez Őellene... Goldwa nagyot sóhajtott, de tudta, hogy ezekben a sámánokban van a Világ utolsó reménye...S most nem Zik ellen...

-Reinkarnálódnotok kell 500 év múlva, hogy ismét induljatok a Viadalon és megállítsátok Őt. -mondta, s szavai hatását döbbent arcok tükrözték vissza. Ezernyi kérdés tolongott a fejükben, de a legfontosabbat végül Rin tette fel:

-S ez hogyan lehetséges? - az öreg nem válaszolt, helyette Yohra nézett, aki bólintott és folytatta helyette:

-Annával megtaláltuk a módját. Nehéz út volt, de végül ráakadtunk arra amit kerestünk. - mondta halkan, majd köpenye zsebéből elővett egy gyűrött, sárga papírlapot. A lap öreg volt, láthatott már szebb napokat is, Yoh mégis úgy tartotta a kezében, mint holmi ereklyét.

-Ez itt a Sámán Kódex hiányzó lapja, rajta Zik utolsó és egyben legeslegnagyobb titkával. Egyszerűbben, hogy a Hónyuszi is elsőre megértse, ezen a lapon rajta van, hogy mit kell tennünk az újjászületésért. - vette át a szót Anna és mire befejezte már csak riadt tekinteteket látott maga előtt.

-De...- kezdte volna Morty, de Goldwa felemelte a kezét, jelezve, hogy nincs idő kérdésekre és tiltakozásra.

-A kérdés tehát nem az hogy hogyan, hanem az, hogy vállaljátok-e. - a sámánok összenéztek és szinte érezni lehetett a feszültséget a levegőben.

-S mi lesz a gyerekeinkkel ha mi most...meghalunk... - kérdezte Rin, s szemeiben kétségbeesés tükröződött.

-Igen, mi lesz? - kérdezte Jun is, miközben két lányára gondolva beharapta az ajkait. Rio megnyugtatóan simogatni kezdte a lány kézfejét, de ő is bizonytalan volt a jövőt illetően.

-Majd mi vigyázunk rájuk. - szólalt meg hirtelen Tamara, mire minden tekintet rászegeződött. A lány egy kicsit elpirult, de azért farkasszemet nézett az indiánnal:

-Ránk nincs szükség... Mi gyengék vagyunk, de ők erősek, s talán így tudunk a legtöbbet segíteni...- mondta elszántan, mire Pilica bólintott:

-Igen. Igyekezni fogunk, hogy a legjobb környezetben nőhessenek fel és igazi sámánokká válhassanak... - a két lány szavait ha lehet még nagyobb döbbenet fogadta, de az öreg csak elmosolyodott:

-Remek gondolat. De akkor utoljára megkérdezem: vállaljátok?

-Én mindenképpen. - mondta Yoh, s Anna azonnal bólintott:

-Természetesen én is.

-Számíthattok ránk is. - mondta Rio, majd szorosan magához ölelte Junt, akiből csendben előtörtek a könnyek.

-Nem maradunk mi se ki. Eliza és én készen vagyunk a feladatra. - Faust arca mosolyra húzódott, s mindenki tudta, hogy számíthatnak rá.

-Ki ne hagyjatok a buliból. - Trey és Jocó szinte egyszerre szólalt meg.

-Talán nincs is más választásunk...- sóhajtott Len, de Goldwa csak ráemelte átható tekintetét és nem válaszolt.

-Rin?- kérdezte Yoh, de a lány csak komoly arccal bólintott, tekintetében már nyoma sem volt könnyeknek és bizonytalanságnak.

-Ha tényleg olyan nagy a baj..akkor vállalnom kell nekem is. - mondta, mire az öreg indián elégedetten bólintott, majd felállt és távozni készült:

-Akkor három nap múlva a Lelkek Királyánál.- mondta még búcsúzóul és alakját hamarosan elnyelte a napnyugta félhomálya.

Az asztaloknál ülő fiatalokra csend telepedett, nem tudták, hogy mit is mondjanak egymásnak. Imént éppen a saját, igen korai halálukba egyeztek bele, s még azt sem tudták, hogy miért.... Goldwa talán Zikre gondolt? Vagy valaki másra? A kérdés ott lebegett a levegőben, s a bizonytalan feszültség vibrálása átjárta a lelküket....

***

A búcsú fájó volt és nehéz. Rin kifejezéstelen arccal, kisírt szemekkel fektette be az ágyba a kisfiút. Eiri nagyot ásított, majd mosolyogva magához ölelte apró plüsstigrisét és összegömbölyödött. A lány meggyötörten elmosolyodott, majd gondosan betakarta kisfiát és forró búcsúcsókot nyomott a homlokára. Ahogy a sámánlány felegyenesedett, Len mellé lépett és átölelte a derekát. Egy percig néma csendben nézték az elszenderedő Tao csöppséget, de aztán Rin csak felsóhajtott és elindult kifelé a szobából. Az ajtóban azonban még megállt és visszafordult:

-Len?- kérdezte, de a fiú csak biccentett:

-Menj csak, mindjárt jövök én is. - mondta, mire Rin kilépett az ajtón és behúzta maga után. Ahogy elindult a folyosón még hallotta, ahogy férje elköszön a kisgyerektől:

-Eiri...ígérd meg nekem, hogy erős sámán leszel és nem kell anyádnak aggódnia érted. Tudod, Rin nagyszerű anya és biztos vagyok benne, hogy mindent megadott volna neked, de meg kell értened, hogy nem mi akarunk elhagyni. Tudom milyen apa nélkül felnőni és ha lehetőségem lenne rá nem is engedném, hogy te is megtapasztald ezt az érzést. De a világ kegyetlen hely, különösen annak, aki sámánnak születik...Légy mindig erős, s óvd meg a családod becsületét. Ha pedig majd nagyobb leszel, En bácsi mindent el fog neked magyarázni: hogy mit jelent sámánnak lenni, hogyan kell harcolni és remélem azt is, hogy miért kellett anyáddal együtt úgy döntenem, hogy magadra hagyunk. Ég veled! - Rin a fiú szavaira visszafordult és a résnyire nyitott ajtóból még látta, ahogy Len megpuszilja a kisfiú arcát, majd a a Viharszablyát a párnája alá csúsztatja.

Tudta, hogy Len nem örülne neki, ha tudná, hogy hallotta a hozzá egyáltalán nem illő érzelmes búcsút, ezért mielőtt a sámán még elindulhatott volna kifelé, eltávolodott az ajtótól és elsietett az előtér felé, ahol Pilica már várt rá.

-Ma este még itt alszunk, de holnap már indulunk is. - mondta a kékhajú lány, amikor Rin melléért és a sámánlány bólintott:

-Köszönöm, Pilica, igazán kedves tőled. Csak kérlek nagyon vigyázz majd rá! - Rin akkorát sóhajtott, hogy szinte a szíve szakadt bele, de aztán csak magára vette a kabátját.

-Indultok is?- kérdezte meglepetten Pilica, de mielőtt Rin válaszolhatott volna megjelent Len is. A fiú arca ismét ugyanolyan szigorú volt mint mindig, nyoma sem volt rajta érzelmeknek, de Rin tudta, hogy a fiú ugyanolyan kínokat áll ki a lelkében, mint ő.

-Igen. Dobbi- village messze van, s már csak egy napunk van odaérni. Viszlát Pilica...- azzal Len minden további szó nélkül zsebre dugta a kezeit és kilépett az ajtón. A kékhajú lány döbbenten nézett utána, de Rin csak megvonta a vállát:

-Tudod, hogy nem szeret búcsúzni. - mondta, majd a kezébe vette a fegyverét és utoljára megölelte barátnőjét.

-Legyetek boldogok....- mondta kissé fátyolos hangon, de érezte, hogy Pilica már sír. Mivel tenni nem tudott ellene, csak megsimogatta a hátát, majd elengedte és Len után indult.

Pilica a tornácról integetve nézett a két fiatal után, s szabad folyást engedett könnyeinek, ahogyan Len és Rin, szorosan egymás mellett, kilépett a kapun. Ahogy a sámánok alakja eltűnt a kapu mögött, Pilica az égre emelte égszínkék tekintetét. A csillagok most is ugyanolyan rendben ültek a fekete fátyolban, mint akkor amikor Trey után indult a városba... De annak már sok-sok éve, s azóta annyi mindent éltek át együtt... A lány felsóhajtott, majd visszasétált a házba és becsukta maga mögött az ajtót.

***

Az energia kavargó forrósága égette a bőrüket, ahogy beléptek az örvénybe. Az erő átjárta a testük minden apró porcikáját, s a jóleső bizsergés szétáradt a tagjaikban, finoman végigsimítva a hátukon. Rin felsóhajtott, majd megszorította Len és Trey kezét és kinyitotta a szemét. Ismét az Örvényben voltak, kéz a kézben mindannyian, hatalmas kört alkotva. Yoh, Anna, Rio, Jun, Faust, Jocó, Trey és persze Len és Ő, mintha nem meghalni készülnének, csupán csak egy vidám baráti beszélgetésre. Ahogy a lány végignézett társai arcán, elszorult a szíve. Hiszen mindannyian annyira fiatalok még... miért kellett így dönteniük? Hiszen alig éltek még.... A lány lelke fájdalmasan nyögött a rájuk rakott feladat súlyától és attól, hogy nem tudta, hogy mi vár rájuk. Elvégre a Goldwa -féle időhurok nem is biztos, hogy működni fog... Mi lesz ha a jövőben találják majd magukat? Lesznek-e akkor egyáltalán sámánok? Lesz-e világ? A sámánlány csak remélni tudta a szíve mélyén, hogy a világ nem fordul még rosszabb irányba az elkövetkező 500 évben. Végül is tettek azért, hogy a pusztulás ne következzen be, de annyi mindent kellett volna még elvégezni....

Ahogy lassan emelkedtek egyre feljebb, Rin szíve egyre hevesebben vert. Gondolatai a halál körül jártak, de a tudat, hogy Len mellette lesz, megnyugtatta és megerősítette elhatározásában. A fiú erősen szorította az ujjait, s a lány érezte, hogy a sámán keze remeg, de ezt nem merte és nem is tudta volna szóvá tenni.

-Itt az idő...- a hirtelen felcsendülő mély hang átjárta a lelküket, de szinte egyszerre bólintottak mindannyian:

-Készen állunk....- s a vakító fény körbeölelte a testüket, az égbe emelve a lelküket.

***

A Lelkek Királyától nem is olyan távol azonban egy ismeretlen alak figyelte a sámánok utolsó útját. Gonosz, fekete tekintete alatt ajkai mosolytalan mosolyra húzódtak, miközben a 9 fiatal sámán belépett a fénybe.

-Közel az idő. Megint találkozunk, hiszen a Sötétség és a Fény nem élhet egymás nélkül. S ezt pont te tudod a legjobban kedves Tao vezér. - kísérteties hangon felkacagott, majd köpenyét megperdítve maga körül, egyetlen fekete suhanással köddé vált. Közelgett a Fekete Nap évfordulója..... De Ő tudott várni... Elvégre 500 esztendő 1000 után meg se kottyanhatott neki... S a türelem pusztítást és halált fog teremni....

***

Azóta, hogy ezek a kivételes képességű sámánok feláldozták az életüket a világért, új fejezet kezdődött a sámántörténelemben. Az elkövetkező korok sámánjai már tudták, hogy 500 év múlva ismét feltűnik majd a Végzet csillaga, nyomában a Pusztulás fényes lángjával. Azonban, hála az ifjak áldozatának, e perctől kezdve minden alkalommal fel fog tűnni a Remény csillaga is, mely nyugalmat hoz majd a jövő sámánjainak szívébe, hogy tudják: ez a 9 sámán vissza fog térni közéjük és akkor ismét a világ sorsa lesz a tét.