A lángok perzselő vöröse körbeölelte a kis tisztást az erdő közepén. A fák kérgét lángnyelvek nyaldosták, a több száz éves őrállók szinte sikítottak az éjszakéban, ahogyan a tűz heve átjárta a testüket. A lángok az ég felé nyújtották irtóztató karjaikat, a pusztítás fékezhetetlen volt, az erdő pusztulásra volt ítélve.

A lány remegve állt a tűz gyűrűjében, mozdulni sem bírt. A füst köhögésre ingerelte és marta a szemét, de a hideg könnyek sem enyhíthették a lángok hevét. Izmai nem akartak engedelmeskedni, a lánggyűrű összezárult, a lányból fogoly lett ez erdő haláltusájának kellős közepén. Hiába nézett körbe, menekülésre nem volt lehetőség. A tűz feltartóztathatatlanul tört előre, s a legközelebbi lángok már csaknem csupasz lábát nyalogatták. A tűz heve égette a bőrét, a fájdalomtól és a kétségbeeséstől könnyek szöktek a szemébe. Sikítani akart, de hang nem jött ki a torkán. A következő pillanatban térdreesett, tudta, hogy nincs menekvés és itt a vég. A kezével eltakarta az arcát, hogy ne kelljen szembenéznie a szörnyű halállal, s szinte már örült neki, hogy véget ér ez az embertelenül perzselő erő.... S akkor felcsendült egy kegyetlen kacaj.....

***

Rin halkan felsikoltott és hirtelen felült az ágyában. Arca és homloka gyöngyözött az izzadságtól, hosszú, barna haja úgy tapadt meztelen bőréhez, mintha odaragasztották volna. Ujjai görcsösen markolták a vékony takarót, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, úgy lihegett, hogy azt még egy maratoni futó is megirigyelhette volna.

Eltelt néhány perc mire úgy érezte, hogy sikerült valamelyest megnyugodnia. Megfeszített izmai ellazultak, s eddig kapkodó légzése is egyenletessé vált. Egyik kezével letörölte a homlokát, majd fáradtan hanyatt dőlt és felnézett a mennyezetre, amelyre különös jeleket és ábrákat rajzolt az utcai lámpák narancssárgás fénye.

-Csak egy álom volt.... - suttogta bele a szoba csendjébe, hogy megnyugtassa magát, de ez már nem sokat segített jelenlegi lelkiállapotán. Sóhajtott egyet, majd ismét felült és kibújt a takaró alól. Lassan felállt és a fal mellett álló mosdóhoz lépett, hogy igyon egy korty hideg vizet. Miután megengedte a csapot, felemelte a fejét és megnézte magát a falon lévő tükörben. Arca még mindig betegesen sápadt volt és barna szemei is furcsán csillogtak. Ismét mély sóhaj hagyta el az ajkait, majd hátrasimította a haját a füle mögé és megmosta az arcát. Megtörölközött, de mivel ettől sem került jobb állapotba, csak odasétált a szoba másik végén lévő hatalmas ablakhoz és kinézett az utcára. Fagyos novemberi éjszaka volt, a koromfekete égen vakítóan ragyogtak a csillagok. A fák ágain zúzmara csillogott, s a viharos szélben karmos kezekként kapirgálták az ablakot.

A lány megborzongott:

-Nyugodj már meg, tényleg csak egy álom volt! - suttogta maga elé, de aztán megrázta a fejét és ismét felnézett a csillagokra.

„Akkor viszont miért álmodom már harmadszorra ugyanezt?” - kérdezte magában, de mivel halvány fogalma sem volt a válaszról, csak becsukta a szemét és megdörzsölte a halántékát.

„Vissza kéne feküdnöm, holnap iskola”- gondolta végül, s vetett egy pillantást az íróasztala felé. Iskolatáskája félig nyitva állt a földön, kilátszottak belőle a tankönyvei. A barnahajú lány felsóhajtott, majd ismét visszafordult az ablak felé és lenézett az utcára. Az utcai lámpák fénye nem világított be minden részt, a kapu előtt sötét árnyék húzódott. Rin nem látott semmi különöset, s már épp vissza akarta húzni a függönyt, hogy ne legyen olyan világos a szobában, amikor hirtelen észrevett valakit. A fiú egy furcsa csomaggal a vállán lehajtott fejjel sétált az utcán, de mintha megérezte volna, hogy figyelik, s a kapu előtt megállva felnézett. A lány azonnal összerántotta a függönyöket és hátrált egy lépést. Rin nem tudta, hogy az ismeretlen őt nézi-e vagy csak kifejezetten régi típusú házukat veszi szemügyre, így végül mégis visszalépett az ablakhoz, de amikor kinézett már senkit sem látott, az idegen fiú ugyanolyan gyorsan tűnt el, mintahogy felbukkant. Rin mégegyszer végignézett az utcán, de már csak a kihalt házak sötét tömbjeit látta. Mélyet sóhajtott, majd elfordult és visszasétált az ágyához. Betakarózott, majd még egy utolsó pillantást vetett az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára. Az hajnali 3 órát mutatott....

***

Ahogy feltámadt a szél, a kékhajú fiú feljebb húzta a gallérját és eltakarta vele az arcát a hideg elől. Novemberre járt az idő, s szokatlanul nagy volt a hideg, még neki is. Fázósan húzta össze magát és zsebre tett kézzel tovább ballagott. Már legalább egy hónapja úton volt, hiába észak és Tokió között jó pár kilométeres a távolság. Vagy inkább ezerkilométeres... Eddig leginkább stoppal utazott, de nem keveset kellett gyalogolnia is... Manapság az emberek már nem voltak olyan segítőkészek, de hát ez van, ha eltelik 500 év és szinte minden ugyanolyan marad... Ez az Időhurok csapdája....

Trey megállt, letette a nehéz csomagot a földre és megmasszírozta a vállát. Most már ideje lenne, hogy valami szállást találjon éjszakára, mert a hajnali hideget azért nem akarja megvárni fedél nélkül. A környék már ismerős volt, tudta, hogy már járt erre, de abban nem volt biztos, hogy akiket keres, azok még mindig itt laknak-e vagy sem. Nagyot sóhajtott, majd lassan továbbindult. Az utcák csendesek voltak, a környékbeli házak lakói valószínűleg mélyen aludtak, kényelmes, puha ágyaikban. A kékhajú erre a gondolatra megborzongott, de végül is nem volt oka panaszra: vastag pulcsija megvédte a hidegtől és különben is hozzá volt szokva az ilyenfajta ítéletidőkhöz. Lehajtott fejjel lépkedett előre, szinte nem is nézte merre megy, gondolatai egészen máshol jártak. Vajon meg fogják ismerni? Elvégre 500 év nagy idő.... S hát a búcsú... Trey visszagondolt arra az emlékezetes napra, amikor megtették... Nagy döntés volt, de nem sajnálta... Így legalább még lehet egy kis esélye, ha előbb találja meg őt, mint Len.... Menet közben megszorította a zsebében hordott apró fadobozt, melyben személyes kincseit őrizte. Egy apró faragott fadarab, az iqupasi, valamint egy kék köves medál volt a doboz tartalma. A faragványt még a nővérétől kapta annak idején, a medált pedig annak készítette akit szeretett...

Végre befordult a megfelelő utcán és innen már látta is azt a házat amit keresett. Megszaporázta hát a lépteit, s maga sem tudta, hogy miért, de örült, hogy legalább a ház ismerős. Titokban azt remélte, hogy nem csak a ház lesz az, de azért félt a találkozástól. Szerencsére még elég sok ideje lesz meggyőzni magát, hiszen azért hajnalok hajnalán mégse törhet rá az Asakura- rezidenciára. A kapu előtt megállt, majd mélyet sóhajtott és felnézett a hatalmas házra. Kissé ódon épület, régebben talán fogadó lehetett, igazi japán stílus. Trey szerette ezt a házat akkor is, s most is ugyanolyan érzései voltak vele kapcsolatban, de azért 500 év mégiscsak 500 év volt. Ahogy fekete tekintete a házat figyelte, szemei megakadtak valamin. Az egyik ablakban mozgás támadt és a következő pillanatban egy karcsú, barnahajú lány alakja jelent meg az üveg mögött. Trey szemei elkerekedtek, s nagyot nyelt a döbbenettől, de szerencsére maradt annyi lélekjelenléte, hogy beugorjon a kapu előtti sötét árnyékba. Azt azonban csak remélni merte, hogy a lány nem látta meg. Várt néhány percet, a szíve eközben úgy kalapált, mint egy gőzgép, de aztán erőt vett magán és kilesett a kapufélfa mögül. Szerencsére a lány már eltűnt, s még a függönyt is elhúzta, így a fiú megkönnyebbülten előlépett. Néhány pillanatig még figyelte a ház sötét tömbjét, de aztán csak leroskadt a fal mellé. Felhúzta a térdeit és elővette a zsebéből a fadobozt. Ujjait végigfuttatta a faragott mintákon, majd finoman felnyitotta a tetejét. A kék medálon megcsillant az utcai lámpa fénye, s ettől elszorult a fiú szíve:

-Ugye nem látott meg Kori, ugye nem? Még nem készültem fel rá... - mondta halkan az éjszaka csendjébe, de válaszként csak egy halk pukkanást kapott, ahogy a Korinak nevezett kis liliomszellem megjelent mellette. A kis szellem ráemelte nagy szemeit, s csipogott valamit a maga érthetetlen nyelvén. Trey rávigyorgott és elrakta a dobozt:

-Igazad van...Majd holnap. Most már nincs mese... - mondta, majd felállt és elindult a város felé és közben halkan fütyült. Végre megtalálta, amiért elindult....

-Rin még nem ébredt fel? - kérdezte egy álmos hang, miközben tulajdonosa nagyot ásítva belépett a konyhába és leroskadt egy székre. Magas, barnahajú fiú volt, farmerben és felgyűrt ujjú fehér ingben, nyakában medvekarmokból fűzött nyaklánccal és a fején egy óriási fülhallgatóval. Utálta a reggeli ébredéseket, a korán kelés nem tartozott a kedvenc programjai közé. Nagyokat ásítva várta a választ a feltett kérdésre, de senki sem felelt. A fiú szemöldöke liftezett egyet az arcán a csodálkozástól,de aztán csak felállt és elindult a nappali felé. Ahogy elhúzta a vékony papírajtót, elmosolyodott:

-Már megint mi megy a tévében? - kérdezte,miközben beljebb lépett és elmosolyodott.

A készüléket bámuló, szigorú, feketeszemű lány nem válaszolt, csupán összeráncolta a szemöldökét. A földön ült, kezében egy gőzölgő teáscsészét tartott és közben elmélyülten bámulta a készülék villodzó képeit.

-Hát jó,akkor gondolom biztos valami érdekes. Hol van Rin? Nemsokára indulnunk kell az iskolába...- folytatta a fiú, miközben hanyagul nekidőlt az ajtófélfának és megvakarta a tarkóját.

-A húgod szerintem még alszik. Felkelthetnéd Yoh....- a válaszban nem lehetőség rejlett, hanem burkolt parancs. Yoh megvonta a vállát, majd elindult, de mielőtt még az első lépcsőfokra tehette volna a lábát, szembetalálkozott a barnahajú lánnyal, aki még a szokottnál is sokkal ziláltabbnak tűnt.

-Jó reggelt, hugi. Csak nem rosszul aludtál? Vagy ma dolgozat? - kérdezte vigyorogva a fiú, miközben húga elviharzott mellette a konyhába.

-Igen és igen. Úgyhogy csipkedd magad,mert elkésünk...- hallatszott a lány ingerült hangja a konyha felül, majd a következő pillanatban ismét előbukkant barna tincsekkel keretezett arca:

-Morty merre van? Már rég itt kellene lennie... Le akartam másolni a fizika leckéjét...- mondta és közben egy barna papírba burkolt csomagot dobott a bátyja felé. Yoh ügyesen elkapta, de mielőtt válaszolhatott volna, hirtelen kinyílt a bejárati autó és egy igen alacsony termetű fiú dugta be rajta a fejét.

• -Jöttök már? El fogunk késni...- zsörtölődött, miközben idegesen topogott egy helyben és a kezeit dörzsölgette.

• -Iszonyatosan hideg van idekint,s akkora hó esett az éjszaka, hogy alig bírok haladni.

A testvérpár félre nem érthető pillantást váltottak, de amikor barátjuk kinyitotta az ajtót és szabaddá vált a kilátás az udvarra, elkerekedett a szemük és arcukra kiült a csodálkozás. A kavicsos kis teret mindenhol vastag, fehér hóréteg borította, a fák és a bokrok alig látszottak ki a puha lepelből.

-Hajnalban még csak nem is esett a hó!- csodálkozott Rin, miközben belebújt a kabátjába és a nyaka köré tekerte a sálját.

-Passz, lövésem sincs, de nem is számít. Induljunk. - vont vállat Yoh, majd miután kapkodva felöltözött, kilépett az udvarra. Az uzsonnáját belegyömöszölte a táskájába a könyvei mellé, majd a szíjat átvette a vállán és vidám beszélgetésbe kezdve a hóval szenvedő Mortyval elindultak. Rin megcsóválta a fejét, majd bekiáltott a házba:

-Anna te nem jössz?

-Ma nem, nem érzem magam valami jól. - érkezett a válasz, s barnahajú lány jobbnak látta nem vitatkozni. Immár majdnem egy fél éve éltek a régi fogadóban így hármasban: ő és az ikertestvére Yoh, valamint Anna, aki gyerekkori barátjuk volt. Egy kis faluból költöztek be a nagyvárosba, amikor betöltötték a tizennyolcat. A szüleik sajnos már régen meghaltak, így az ikrek nagyszülei nevelték őket, beleértve Annát is, aki hármuk közül a legszigorúbb volt, így egyfajta pótanya szerepét látta el a házban, kivéve persze a házimunkát,mert az mindig Yoh és Rin feladata volt.

Rin még néhány másodpercig habozott, majd vállat vont és a fiúk után rohant.

***

Mire beértek a városba már mind a hárman csurom vizesek voltak, hála Yoh cseppet sem vicces meglepetésének, mialatt az értendő, hogy kiadós hócsatával várták a kapuból éppen csak előbukkanó barna lányt. Rin persze nem hagyta szó nélkül a fiúk rossz poénját, így persze alapos elázás lett a dologból. Vidáman haladtak egymás mellett, s éppen a tegnapi iskola röplabda meccsről fecsegtek, amikor Rin hirtelen megtorpant.

-Iszonyat erő volt abban a leütésben tegnap hugi, azt hittem, hogy a labdád áttöri a csarnok padlóját...Rin? - a két fiú is megállt és kíváncsian fordultak vissza a lány felé, de Rin csak megrázta a fejét és miután sikerült elszakítania a pillantását a földön üldögélő kékhajú fiú alakjáról, felzárkózott a két fiú mellé.

-Bocsi, csak hirtelen azt hittem, hogy otthon hagytam a töri könyvemet,de aztán eszembe jutott, hogy bent hagytam a suliban. Menjünk tovább. - a magas és az alacsony srác összenézett, de mivel Rin már le is hagyta őket, sietve utána rohantak.

A kékhajú megvárta míg a három fiatal eltűnik a sarok mögött, s csak akkor nézett fel.

-Ez hihetetlen Kori...Nem ismertek fel....- mondta csalódottan, majd lehajtotta a fejét és szomorúan felsóhajtott.

***

Alighogy becsukódott mögöttük a hatalmas tölgyfakapu, Anna kikapcsolta a tévét és az ablakhoz sétált. Pár percig gondolataiba merülve figyelte a fehér hóréteget, majd nagyot sóhajtott:

-Elkezdődött. Most már nem lesz megállás, a sors elkerülhetetlen...- suttogta maga elé, s lehelete kicsi foltot varázsolt a hideg üvegre. Egyetlen mozdulattal letörölte, majd sietve magára vette hosszú barna kabátját,és piros sáljába burkolózva kilépett az udvarra. Nem csodálkozott a vastag égi áldáson, az viszont meglepte, hogy a váratlan látogató nem várta odakint, habár titkon reménykedett, hogy ennél több esze van.

Sietős léptekkel átvágott az udvaron, majd a kapun kilépve balra fordult. Meg sem lepte a kerítés mellett álló fura, groteszk ábrázatú hóember, hiszen nagyon is jól tudta, hogy kinek a műve ez az egész. Összevonta a szemöldökét, arcát elöntötte a harag, ugyanakkor a lelke mélyén boldog is volt, hogy viszontláthatja régi barátját.

Gyorsan haladt a néptelen utcán, nem törődve a majdnem félméteres hóval. A cipője átázott, s már éppen tervezgetni kezdte, hogy ki és hogyan fog ezért megbűnhődni, amikor végre vékonyodni kezdett a hó és hamarosan már csak a fagyott föld kopogott a lány fekete cipője alatt.

-Ennyire még ő sem lehet idióta...- gondolta magában bosszúsan, majd megszaporázta a lépteit.

Hamar beért a városba. Az utcán rengeteg ember tolongott, ki munkába, ki iskolába sietett, így Anna jobbnak látta a falak mellé húzódni, nehogy agyontapossák. Utálta a tömeget és feldühítették az ilyen külvilágra érzéketlen emberek, akik csak az orrukig látnak és észre sem veszik, hogy mások is vannak körülöttük.

Csendesen szidta a nagyvárost magában, miközben lassan továbbhaladt. A legtöbb bolt most nyitott, egyre inkább megélénkült az utcák színes forgataga. Habár a lány utálta, mégis kénytelen volt a belváros felé venni az irányt, mert úgy érezte, hogy ott lesz az, akivel találkozni akart.

Szerencsére nem kellett sokáig keresgélnie az illetőt: a fiú ott ült az egyik kirakat alatt a földön. Vastag, mintás pulcsit viselt, félhosszú, kusza kék tincseit fejpánt fogta fel, hogy ne lógjanak a szemébe. Kezeit szorosan összekulcsolta a mellkasa előtt és lehajtott fejjel, néma hallgatásba burkolózva figyelte a maga elé kiterített takarón heverő apró ékszereket, csecsebecséket. A háta mögött szebb napokat is látott hódeszka pihent a falnak támasztva.

-Igazán kitalálhattál volna valami eredetibbet is, Trey. Volt időd gondolkozni. Bár tőled ez is bőven elég volt. - szólalt meg Anna szigorúan, amikor a fiú mellé ért.

-Anna? - nyögte a fiú, miközben felnézett és fekete szemei elkerekedtek a csodálkozástól.

-Mégis kire számítottál, a Télapóra? Még van pár nem decemberig....

-De te hogyan...én...azt hittem..illetve úgy gondoltam, hogy....- hebegte a fiú, miközben felállt és leporolta a nadrágját.

-Hogy mit csináltál? Gondolkoztál? Ugyan, Trey kit akarsz becsapni? Szerinted ez ésszerű volt? Nah, szedd össze a cuccaidat és indulás, otthon mindent megbeszélünk. - s mivel a lány ezzel lezártnak tekintette a viszontlátást, egyszerűen csak zsebre tette a kezét és elindult visszafelé.

Trey habozott, majd lemondóan sóhajtott és felkapva a takarót és a deszkát, lány után rohant.

***

Az iskola ugyanolyan volt mint minden nap, de talán ma még a szokásosabbnál is lassabban telt az idő. Amikor elhangzott az utolsó óra végét jelző csengő, Rin fáradtan és nyűgösen dobálta be a cuccait a táskájába. Felállt, megigazította rövid szoknyáját, majd ásítva nyújtózott egy nagyot.

-Végre péntek van, itt a hétvége! Holnap fel sem kelek délig...- mondta nevetve barátnőjének,de Mitsuko csak lemondóan megcsóválta a fejét.

-El sem tudom képzelni, hogy tudsz ennyit aludni. Borzasztó vagy.- mondta finom élccel, miközben ő is összepakolt és nagy nehezen összecsatolta könyvektől duzzadó táskáját. Rin már éppen vissza akart vágni, de aztán meggondolta magát. Elvégre is Mitsuko volt a legjobb barátnője, amióta ideköltöztek Tokióba és habár a hosszú, hullámos barnahajú lány elég zárkózott volt, könnyű volt megbántani. Így inkább csak elmosolyodott, majd elindultak kifelé az osztályteremből. Mitsuko nem volt az fecsegős típus, ezt Rin kimondottan szerette benne,mert mellette nyugodtan elmerülhetett a saját gondolataiban és nem kellett üres dolgokról locsogni, mint a korukbeli többi lánnyal. A folyosó már zsúfolásig megtelt a hazafelé siető diákokkal, akik hangosan kiabálva búcsúztak egymástól a hétvégére, így elég nehéz volt eljutni a kijáratig.

-Mit tervezel hétvégére?- kérdezte Rin barátnőjétől miközben öltözni kezdtek.

-Kirándulni megyünk a családdal,mint...

-Minden hétvégén, tudom. Kár, pedig arra gondoltam, hogy átjöhetnél kicsit hozzánk, olyan üres néha a ház, jó lenne egy kis társaság.- válaszolt Rin kissé csalódottan, pedig nagyon jól tudta, hogy Mitsuko minden hétvégén elhagyja a várost, hiszen nagyon nehezen bírta ezt a környezetet. Ugyanúgy egy kisvárosban nőtt fel, mint ő, de még nála is jobban vonzotta a természet megnyugtató csendje.

-Talán majd legközelebb. El ne felejtsd megírni az esszéket.- búcsúzott Mitsuko és bordó sáljába burkolózva elindult kifelé az iskolából.

Rin nagyot sóhajtott, majd a hátára vette a táskáját és már épp indult volna ő is, amikor hirtelen valaki megfogta a könyökét.

-Hello, hogy s mint?- kérdezte egy vidám hang.

A lány megfordult és így szembe találkozott egy mélybarna arcon ülő vidám szempárral.

-Ööö...kösz,megvagyok. Új vagy itt? - kérdezte kissé tartózkodóan, miközben kiszabadította magát a fiú fogásából és hátrált egy lépést. A srác alig volt magasabb nála,sötétbarna bőre erősen elütött hófehér ingétől. Nem a szokásos iskolai egyenruhát viselte,hanem helyette valami furcsa bőszárú nadrágot. Dús,afro frizurája mellett sárga lencséjű pilótaszemüveg virított a feje tetején.

-Nem ismersz meg?- kérdezte a fiú és eddig vidám arcára kiült a csodálkozás.

-Miért,meg kéne? Soha sem láttalak még a suliban...- válaszolt Rin, de most már kezdte bosszantani a srác értetlenkedése. A néger fiú megvakarta a fejét, majd csettintett egyet az ujjával:

-Oké, én vevő vagyok a viccekre,benne vagyok a játékban, Rin. De erről eszembe jutott egy remek poén: Mi az, sárga és 5 betűből áll?- kérdezte és ha lehet, vigyora még szélesebbre húzódott.

-Na mi?

-Hát sárga! Érted sárga és 5 betű! Ha-hahaha! - Rin furcsa grimaszt vágott, majd látva, hogy egy kisebb fajta dühös tömeg közeledik a fiú felé az egyik osztályból, jobbnak látta gyorsan elköszönni:

-Oh, hát te beteg vagy! Na szia!- s azzal,mielőtt a fehér inget viselő néger srác bármit is mondhatott volna, beleveszett az ajtó felé sodródó tömegbe. A fiú csak hebegni tudott, de mielőtt a lány után rohanhatott volna valaki hátulról elkapta a gallérját és kegyetlen erővel maga felé fordította az arcát:

-Nos, te kis pancser... Hogy is volt az a baromság a bohócok vicces szagáról? Ki vele, Jocó... Vagy előtte kicsit felfrissítsük a csökött agyadat?- sziszegte összeszorított fogai között a nagydarab srác, miközben az arca csak úgy lángolt a haragtól. Társai, akik szintén nem voltak éppen kicsinek nevezhetőek, vicsorogva dörzsölgették az öklüket.

-Srácok..nem beszélhetnénk meg ezt később...Azt hiszem ideje lenne hazaindulnom...- nyögte a Jocónak nevezett srác, de a szorítás nem enyhült.

-Most majd megtanulod, hogy kiket szórakoztass a beteges poénjaiddal.- a fekete szemű, puffadt képű gyerek intett és a haverjai közelebb léptek. Már éppen lendült egy ököl, amikor hirtelen enyhült a szorítás, s megragadva a megfelelő pillanatot, Jocó kiszabadította az ingét és a földre pottyant. Fájós fenekét masszírozva felegyenesedett és alig hitt a szemének: a kötekedő srácoknak nyoma sem volt. Ugyanakkor egy magas vékony alak magasodott fölé, fejét lemondóan csóválva:

-Megtanulhatnád már kis barátom, hogy az emberek többsége nem rajong a vicceidért. - mondta, miközben a hatalmas kezét nyújtotta régen nem látott barátja felé. Kezet fogtak, majd a magas, fehér öltönyös férfi túláradó örömmel rázta fiatal néger barátja kezét. Tökéletesre formázott frizurája, fehér zakója és hatalmas cipője kétséget sem hagyott afelől, hogy kivel állt szemben a kis poéngyáros.

-RIO!- kiáltotta hálásan Jocó, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.

-Ha nem jössz,ezek laposra vernek mint egy palacsintát... - mondta, miközben megigazította az ingét és visszatette a fejére a pilótaszemüvegét.

-Hol van Mic? Nehogy azt mondd, hogy nem védted volna meg magad? - kérdezte Rio, miközben hatalmas lapátkezét barátja vállán nyugtatva elindultak kifelé a kíváncsi tekintetek kereszttűzéből.

-Nem is tudom,haver... Mostanában valahogy nem egészen megy a sámánkodás, ha érted mire gondolok...mintha valami hiányozna az erőmből, néha még a szellemforma sem akar sikerülni.

-Halkabban kis barátom, de tudom mire gondolsz. Tokageroh is furcsán viselkedik mostanában... Valami Fekete Napot emleget és néha napokra eltűnik mellőlem. Furcsa...S mondd csak: találkoztál már Yoh vagy Rin mesterrel?

-Igenis meg nem is. Pont azelőtt futottam össze Rinnel, hogy azok a srácok meg akartak verni. De mintha nem ismerne meg... Valami nem stimmel, remélem te meg tudod magyarázni, hogy mi.

-Én? Dehogyis! Alig két órája érkeztem meg a városba, fogalmam sincs, hogy mi folyik itt. De gondolom az Asakura rezidencián választ kaphatunk mindenre, Yoh mester tudni fogja, hogy mi folyik itt... S remélem ott újra látjuk a mi északi barátunkat is... Nem is beszélve a tüskésről...

-Majd meglátjuk. Menjünk. Itt van a motorod?

-A parkolóban vár az én drágaságom! - nevetni kezdtek, majd élénk beszélgetésbe kezdve kiléptek az iskola ajtaján.

***

-Rin, figyelsz te rám egyáltalán?! - az idegeskedő hang végre visszarángatta a valóságba a lányt.

-Ööö, igen, Morty, ne haragudj... Csak elkalandoztam....- válaszolt bocsánatkérően, miközben egy nagy sóhaj kíséretében megdörzsölte a kezeit és az alacsony fiúra villantott egy bűnbánó mosolyt.. Éppen hazafelé tartottak, s hála a téli időszámításnak odakint rohamosan sötétedett és ezzel együtt a hőmérséklet is csökkenni kezdett.

-Pedig apró haverunk éppen azt ecsetelte, hogy ma milyen nehéz volt a történelem dolgozat...s nem jellemző rád, hogy ne kotyogj bele és közöld, hogy neked milyen hamar kész lett. Mik járnak a fejedben? - szólt közbe Yoh is mosolyogva, s barna szemeiben őszinte aggodalom csillant. Rin ránézett a testvérére, de nem válaszolt azonnal, helyette egy újabb mély sóhaj hagyta el az ajkait.

Amióta csak kilépett az iskolából a mai események jártak a fejében. Persze nem az izgalmasnak egyáltalán nem mondható iskola dolgok, hiszen a tanórákban nem volt semmi különös. Ezeknél azonban sokkal jobban izgatta a hirtelen jött havazás, amit még mindig nem tudott magának megmagyarázni. Egyrészt nem értette, hogy néhány óra leforgása alatt, hogy eshetett le ennyi, hiszen náluk maga a hó is ritka dolog volt, örülhettek ha a tél közepén esett néhány centi, most azonban.... „Nem normális, hogy november végén egyik pillanatról a másikra hó essen...pláne nem úgy, hogy csak a fél várost borítja be....”- gondolta,s ez volt a második dolog ami aggasztotta. Testvérének és barátjának talán fel sem tűnt, de ahogy beértek a városba, a hónak már nyoma sem volt, mintha csak az ő házuk környékét akarta volna megtisztelni hideg erejével. Rin összeráncolta a homlokát. Érezte, hogy valami nincs rendben... Aztán ott volt az a fura kékhajú fiú is a földön... Olyan ismerős volt... Mintha látta volna már valahol...De vajon hol?

S az a vicceskedő néger gyerek... Szintén ismerősnek tűnt a lány számára.... S tudta a nevét...

-Igazából nem tudnám megmagyarázni, talán csak unom az iskola hajtást...- válaszolt végül, de ő is és Yoh is nagyon jól tudta, hogy nem ez az igazság. Yoh néhány pillanatig némán fürkészte húga csinos arcát, de aztán megvonta a vállát és szokásához híven elvigyorodott:

-Remélem lesz otthon vacsora, éhen halok.- mondta nevetve, majd továbbindult és befordult az utcasarkon. Morty fejcsóválva nézett fel Rinre, de a lány sem tudott mit mondani. Összemosolyogtak, majd a fiú után indultak, de ahogy elhagyták a város utolsó utcáját és ők is ráfordultak a házukhoz vezető mellékútra, majdnem beleütköztek a a vigyorgó éhenkórászba.

-Yoh, beléd mi a franc ütött? Menj már tovább, különben sosem érünk haza...- Rin dühösen bátyja mellé lépett, aki háttal állt nekik és mereven bámult a rét felé, azonban ügyet sem vetett rájuk.

-Yoh?- kérdezte Morty is kissé remegő hangon, s megpróbált kilesni a fiú mellett, de látszott rajta, hogy barátja reakciója alaposan megrémítette. Elfehéredett ujjakkal szorította táskája fülét, s igyekezett meggyőzni magát, hogy Yoh csak egy kutyát látott elszaladni a folyóparton. A fiú azonban továbbra is hallgatott és elkomorult arccal figyelte az utcát. Rin kissé bosszúsan követte testvére pillantását, de mivel nem látott semmi különöset, megrángatta a fiú dzsekijét.

-Ne szórakozz már, gyere,mert mindjárt megfagyok!- hangja egyszerre volt könyörgő és parancsoló, de Yoh meg sem moccant. Melegbarna tekintetében ismeretlen érzések kavarogtak, arcáról azonban nem lehetett leolvasni semmit, bár ez a szokatlan hallgatás tőle nagyon meglepő volt. Rin és Morty is tudta, hogy Yoh és a vigyora elválaszthatatlanok, még akkor is ha Anna a házimunka kiosztáskor egészen „véletlenül” a fiúra osztja a heti mosogatást, amit köztudottan utált. Az idősebb Asakura most azonban meglepően komoly arcot vágott, s ez megrémítette a mások két fiatalt. Rin nagy nehezen elfordította a tekintetét bátyjáról és ismét elnézett a rét felé, s hirtelen végigfutott a hátán a hideg. Most már teljesen sötét volt, egyedül néhány utcai lámpa sárga fénye világított néhol. Rajtuk kívül senki sem volt már odakint, pedig még nem is volt késő, alig múlt négy óra, mégis hirtelen olyan érzése támadt, mintha nem lennének egyedül. Mintha a sötétből egy perszelő tekintet figyelte volna minden lépésüket, s nem lenne esélyük a menekülésre... Az érzés ami átjárta Rin lelkének még a legeldugottabb részét is, idegen volt, de egyszerre borzongató és izgalmas. A lány belemarkolt bátyja dzsekijébe, de Yoh finoman lefejtette magáról az ujjait, majd szembefordult a húgával:

-Forduljatok vissza és menjetek haza kerülőúton. Otthon találkozunk...- szólalt meg lassú, kimért hangon, de olyan komolyan, mint még soha, s ez ha lehet még jobban megrémítette a lányt.

-De....- kezdte volna a tiltakozást, hogy ez egyáltalán nem jó ötlet, de a fiú azonnal a szavába vágott:

-Nincs de,indulás! Ha hazaértem megmagyarázom...induljatok!- szavai parancsolóak voltak, de Rin szinte alig hallotta őket. Kerekre tágult szemekkel bámult át bátyja válla fölött, s szinte kővé dermedt a testét elöntő félelemtől. Nem messze tőlük a sötétből egy ismeretlen alak körvonalai rajzolódtak ki, s öltöttek testet. A sötétben nem láthatta az idegen arcát, de amikor hirtelen egy vörös szempár is megvillant az árnyékban azonnal tudta, hogy valószínűleg nem a postás lesz az, aki egy elkésett levelet akar csak kézbesíteni....

-Rin..kérlek...menjünk már!- mondta Morty, miközben megragadta a lány kezét és húzni kezdte maga után. Hangja remegett és a tenyere is nyirkos volt a félelemtől, de a lány vonakodott engedelmeskedni, egyre csak bámulta az árnyalakot, ami lassan elindult Yoh felé. A szíve a torkában dobogott, amikor Yoh utoljára rájuk kiáltott:

-FUSSATOK!- Rin belenézett bátyja elszánt barna szemeibe,s megállapította, hogy nagyon sok mindent kell majd számon kérnie rajta, amikor hazaért... Leginkább a fiú mögött felderengő ezüstös alaktalan valamit, amiről a fiú minden bizonnyal nagyon is jól tudta, hogy micsoda....Ahogy Morty kezét szorítva távolodtak, Rint hatalmába kerítette egy olyan szintű aggodalom a bátyjáért, amit eddig sohasem érzett.... S nem is volt alaptalan a félelme...