Immár teljesen besötétedett. Az égen azonban most nem ragyogtak fel a jól ismert csillagok, helyettük szénfekete,lusta felhőtömegek uralták az égboltot. Feltámadt a szél, hideg karmok szaggatták az út menti fák kopár ágait, miközben Yoh egy pillanatra sem vette le a tekintetét a feléje lépkedő alakról. Melegbarna szemei némán fürkészték az idegen egyre inkább testet öltő alakját, s fiatal arcára árnyékot vetett az aggodalom és megrohanták az emlékek.

Szinte ugyanilyen este volt, ugyanilyen hideg, ugyanilyen sötét. Éppen hazafelé tartott a bevásárlásból, amikor megtörtént. Az egyik pillanatban még halkan dúdolva sétált hazafelé, a következőben pedig hihetetlenül gyorsan elszállt minden öröm a szívéből. Az út néptelen volt, sehol egy teremtett lélek, mégis olyan érzése támadt, hogy nincs egyedül. A levegő szinte megfagyott, a szél metszően hideggé vált, s akkor előlépett a sötétből az a valami... Aminek kezdetben nem volt saját teste, gyengének tűnt, mint a harmat, aztán mégis alakot öltött, s olyannak tűnt, mint aki a világ minden sötétségét olvasztotta magába néhány másodperc leforgása alatt. A szemei vörösen ragyogtak, s a tekintetében lobogó ismeretlen tűz szinte megbénította.... Kiáltani akart,de nem jött ki hang a torkán.. Ha Anna akkor későn érkezik, akkor ma talán már nem is...

Yoh ökölbe szorította a kezét és eddig rezzenéstelen arcára kiült a harag. Az idegen mintha megérezte volna, fekete köpenybe burkolózó testén remegés futott végig és halkan, érdes hangon felkacagott.

-Ismét találkozunk,fiú.... - a hang túlvilági volt, s nem is teljesen tiszta,mintha egy régi rádióból szólt volna. Yoh hátán végigfutott a hideg, de nem mozdult, az agyában egymást kergették a gondolatok. A hideg szél megtáncoltatta félhosszú, barna tincseit, a hideg egészen a csontjaiig hatolt.

-Mit akarsz már megint?- kérdezte végül, s próbálta magát meggyőzni, hogy ez nem lehet ugyanaz a lény, mint 1 évvel ezelőtt...

-Csak egy üzenetet akarok átadni a húgodnak....- lehelte árnyalatnyival erősebb hangon az árnyék, ahogy lassan halványodni kezdett a közeli utcai lámpa fénye. Yoh felfigyelt a változásra, s aggodalmasan tekintett fel a vaskos oszlopra. Ha teljesen kialszik az izzó, akkor a sötétség meg fogja erősíteni az árnyat és neki esélye sem lesz. De talán elég lesz az a pár perc is...

-Sajnálom, ő nincs itt...- válaszolta, majd rövid szünet után folytatta:

-Most pedig tűnj el, amíg szépen mondom...- a szellem azonban ismét felnevetett, s hangjában hideg magabiztosság csendült.

-Előbb végzek veled, aztán megkeresem őt is... Egyszer megúsztad, Asakura, másodszorra nem lesz ilyen szerencséd. Elveszem a mocskos kis lelkedet, s akkor nem tudtok majd megállítani. Már közel a nap, amikor erőm teljében ismét újjászületek. S most még egyszer megkérdezem: hol a húgod,fiú?!- az utolsó szavak szinte sziszegésként törtek elő láthatatlan szájából, s csak úgy sütött belőlük a gyűlölet. Teste még gyengén remegett, de láthatóan erősödött, ahogy az alig-alig pislákoló lámpa gyér fényében előrébb lépett. Arca, melyet látni nem, csak sejteni lehetett a csuklya árnyékában, fölényes vigyorra húzódott, ahogy a következő pillanatban Yoh felé szökkent.

A barnahajú fiú még éppen időben vette észre a megvillanó fekete pengét, így mielőtt ennek acélos hidegsége elérhette volna, ügyesen oldalra ugrott és kitért a hirtelen támadás elől. Tenyere alatt érezte a fagyott talajt, ahogyan ismét elrugaszkodott és félreugrott. Támadója azonban nem adta fel, egyre gyorsabban támadt. A penge feketén villogott minden egyes csapásnál, s apró fekete villámok perzselték a levegőt.

Yoh lihegve támaszkodott meg a térdén, miután sokadszorra is kitért az árnyék elől és felnézett az utcai lámpa halovány sárga fényére. Az izzó már alig pislákolt, a gyér fény is ki- kihagyott már, közel volt ahhoz, hogy feladja. A fiú összeszorította a fogát, agyában lázasan forogtak a kerekek, hogy most mit is tegyen, de nem jutott eszébe semmi használható ötlet.

-Yoh...- suttogta hirtelen egy mély hang és a következő pillanatban megremegett a levegő és megjelent egy ezüsthajú szamuráj fenséges alakja. A szellem kardja markolatán pihentette hatalmas tenyerét és aggodalmasan nézett hol a fiúra, hol az újabb támadást tervező fekete árnyalakra.

-Talán ismét meg kéne próbálnunk....- folytatta a szellem és szinte már könyörgően nézett a fiúra, de Yoh csak megrázta a fejét.

-Anna megmondta, hogy még nem lehet, meg kell várnunk, hogy Rin is....ááá!- a mondat fájdalmas kiáltásba fulladt, ahogyan az idegen fekete villámai elsöpörték a barnahajú fiút. Az idősebb Asakura testvér jó pár métert csúszott a kemény talajon, majd nekicsapódott a villanyoszlopnak,aminek abban a pillanatban ki is aludt a fénye. A sötétség ha lehet még jobban elmélyült és Yoh ereiben megfagyott a vér, ahogyan egy fájdalmas grimasz kíséretében talpra állt. A kezeit véresre horzsolta, s a fejét is sikerült alaposan bevernie a beton póznába, érezte, ahogy a meleg vér lecsordul a tarkóján.

-Amidamaru...- szólalt meg, de remegett a hangja, s mielőtt folytathatta volna támadója felkacagott, közvetlen a háta mögött:

-Jelenleg nem elérhető...hagysz neki üzenetet? - sziszegte gúnyosan a hűvös hang és a következő pillanatban egy kar elkapta a fiú nyakát hátulról. A szorítás erős volt, s csak akkor enyhült valamelyest, amikor a penge hozzányomódott a torkának:

-Egyesülnöd kellett volna vele akkor amikor még volt rá lehetőséged... Hiszen tudod: a sötétség az én világom,sámánpatkány...- a gyűlöletes szavak ismét gúnyos kacajba fulladtak és Yoh nagyot nyelt: most már tényleg nagy bajban volt..

***

-Morty,én visszamegyek.- mondta Rin, miközben megállt és elszánt arccal az alacsony fiú felé fordult. Már messze maguk mögött hagyták a testvérét és a néptelen utcát, ismét a város színes és zajos forgatagában voltak, távol az árnyékból kibontakozó vörösszemű lénytől. A járdán emberek tolongtak, mindenki sietett hazafelé a munkából vagy az iskolából. Péntek este volt, a város közönsége egymással mit sem törődve rohant célja felé, így észre sem vették a két fiatalt.

-Yoh azt mondta, hogy menjünk haza, nem szabad vitatkoznod....- kezdte Morty, de a lány letérdelt mellé és a vállára tette a kezét, miközben mélyen belenézett az alacsony fiú rémült tekintetébe:

-Nem vitatkozom, de te is láttad, hogy volt ott valami a sötétben... S nem tudom elviselni a gondolatot, hogy Yoh egyedül van azzal az izével...- mondta nyugodt, mégis komoly hangon, miközben ismét felegyenesedett és levette a hátizsákját.

-Te menj haza és szólj Annának. - folytatta, majd barátja kezébe nyomta a cuccát.

-De mégis mit akarsz csinálni?- kérdezte az alacsony, szőke fiú, s hangjában hisztérikus aggodalom csendült, s szinte egész testében reszketett, de nem a hideg miatt.

-Még nem tudom, majd kitalálom. Vigyázz hazafelé!- válaszolt kurtán Rin, majd minden további szó nélkül elrohant abba az irányba, ahonnét jöttek.

Morty kétségbeesetten nézett utána, de aztán csak ökölbe szorította remegő kezét és sietősre fogva lépteit, hogy minél hamarabb az Asakura rezidenciára érhessen.

***

-Utoljára kérdezem: hol a lány?- sziszegte a kegyetlen hang Yoh fülébe, miközben szorosabbra fonta a karját a nyaka körül. A kés hideg pengéje még mindig a fiú bőrén pihent, az acél jeges érintése szinte égette a nyakát.

-Remélem minél messzebb innét....- nyögte végül az Asakura fiú, miközben lázasan törte a fejét a menekülésen. Tudta, hogy ameddig sötét van, támadója nem fog meghátrálni. Ugyanakkor jelenleg csapdában volt, ha megpróbálna kiszabadulni, a kés pillanatok alatt elvágná a nyakát. Nem maradt más választása, mint az időhúzás.

-Mit akarsz tőlünk?- kérdezte szinte már csevegő hangnemben, miközben gyors pillantást vetett a kialudt utcai lámpára. Az izzó még nem adta fel, láthatóan erőlködött, hogy ismét világíthasson, de eddigi próbálkozásai erőtlennek bizonyultak, ami elkeserítette a fiút.

-A dolog egyszerű: nem engedhetem, hogy ismét az utamba álljanak....- a szellemalak felnevetett, majd lassan végighúzta a pengét Yoh torkán, ügyelve arra, hogy még ne sebesítse meg.

-De hát kik?- Yoh meglepődött az árny válaszán, nem hitte volna, hogy belemegy a játékba és hagyja, hogy időt nyerjen. A lámpa tovább erőlködött, de egyelőre még nem tudott több fényt felmutatni, mint egy haldokló szentjánosbogár. A fiú nagy nehezen felfelé fordította a tekintetét, de az ég látványa sem adott neki több erőt: a fekete felhők tömege még a holdat sem engedte előbukkanni.

-Elég a kérdésekből,ostoba! Elfogyott a türelmem....- felelt ingerülten a fekete árnyék, s eltaszította magától a fiút. Yoh megtántorodott, de egyensúlyát megőrizve sikerült félreugrania a végzetesnek tűnő csapás elől. Nem gondolta volna, hogy támadója kihagyja azt a lehetőséget, hogy végezzen vele amikor volt rá lehetősége, de a hirtelen jött szabadság még az előnyére is válhat, hiába a szinte teljes sötétség. Az árnyék torkából mély, recsegő kacagás tört elő, ahogy a penge fekete fénnyel felragyogott.

-Jobb szeretek játszani az áldozatommal, különösen ha az sámán...- mondta, mintha olvasna a fiú gondolataiban és a következő pillanatban a rövid kést előreszegezve ismét támadásba lendült. A penge hihetetlen sebességgel szelte át a levegőt, de Yoh ügyesen kitért előle megint. Talpát sikerült megvetnie egy kiálló kövön, így nagyobb lendületre tehetett szert, de tudta, hogy még ez is kevés lesz, ha életben akar maradni.

-Amidamaru...- a szamuráj szellem szinte azonnal megjelent, ahogyan szólította, de nemesmetszésű arcán aggodalom ült.

-SZELLEMEM EGYESÜLJÜNK!- kiáltotta Yoh vigyorogva, ahogy a szellem többszázéves fekete szemeibe nézett, s a szamuráj boldogan bólintott. Alakja szürkésfehér fényben felragyogott, majd a következő másodpercben izzó energiagömbként beleolvadt sámánja lelkébe. A fehér energia átjárta Yoh testét, s ismét átfutott rajta az a kellemes bizsergés, amit mindig akkor érzett, ha egyesült szellemével. Sámán volt amióta az eszét tudta, közvetítő a szellemek és az emberek világa között, de erejét titokban kellett tartania, hogy megvédhesse a húgát...Akire szörnyű jóslat vonatkozott....

***

Rinnek már szúrt az oldala, annyira igyekezett. Ahogy próbálta magát átverekedni az emberek tömegén, a futástól kipirult az arca. Eddig lazán összefont haja most kibomlott, szemében lázas izgalom égett. Minden izmát megfeszítve rohant keresztül a sok utcán, de szinte nem is érzékelte merre jár, egyre csak az járt a fejében, hogy nehogy elkéssen.

Az utolsó utca végén azonban megtorpant. Lassan közelítette meg a sarkot, majd nagy levegőt vett és óvatosan kilesett a kerítés fala mögül, de ereiben szinte megfagyott a vér. Az árnyékból előlépett figura egy feketén villogó késsel támadta a bátyját, s emberi szemmel követhetetlen sebességgel cikáztak egymás körül, mintha nem is emberként harcolnának. A lány ujjai elfehéredtek, ahogyan izgalmában a falat szorította, fejében egymást kergették a gondolatok. Ahogy nézte bátyja mozdulatait, nem akart hinni a saját szemének. Yoh úgy harcolt a lény ellen, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Mozdulatai gyorsak voltak, erőteljesek, mégis könnyedek és hatásosak. Fegyvere nem volt, puszta kézzel szállt szembe a támadóval, s hiába támadt az az érzése a lánynak, hogy testvére nincs egyedül,a fiú láthatóan fáradt, sokat vesztett az erejéből minden egyes csapás hárítása után.

Amikor a harc hevében egy pillanatra megállt, hogy erőt gyűjtsön, akkor tűnt fel Rinnek a fiú alakja mögött halványan derengő energiaörvény, mintha valaki vagy valami segítette volna a harcban.

A lány megdörzsölte a szemét, reménykedve abban, hogy így megszabadulhat a káprázattól, de ahogy ismét odanézett a remegő alaktalan valami ottmaradt a fiúval.

-Marhaság...- suttogta maga elé, de azért továbbra is némán figyelte a két küzdő felet.

Yoh egyre jobban fáradt, de vele ellentétben ellenfele semmit sem veszett erejéből, egyre nagyobb és nagyobb, gyorsabb és gyorsabb csapásokkal támadt, barnahajú fivére pedig már meg sem próbált kitérni a támadások útjából, így a penge nem egyszer végighasított a bőrén. Fekete villámok cikáztak a levegőben az ütésekkor, s Rin szívverése felgyorsult. Kétségbeesetten kereste a megoldást a fejében, de hiába erőlködött, nem jutott semmi használható az eszébe....

„Bezzeg ha Anna itt lenne, ő tudná, hogy mit csináljak....”- gondolta és aggodalmasan beharapta a szája szélét. Összeszorította a szemhéját és próbált valami építő jellegű ötlettel előállni, de valahogy nem akart sikerülni, az aggodalom nem engedte józan fejjel gondolkozni.

Hirtelen hatalmas robbanás rázta meg az utcát és ez a néma csendben fülsüketítően hatott. Ahogy elült a kavargó por, a lány majdnem felsikított a döbbenettől: a bátyja a földön feküdt mozdulatlanul, csukott szemmel, véresre horzsolt arccal. Ruhája már csak cafatokban lógott rajta, arcát eltorzította a fájdalom, de valójában nem is ez volt a legkülönösebb: Rin most már tisztán látta a fiú mellett lebegő szamuráj harcos alakját, aki kétségbeesetten próbálta megvédeni a testvérét a lassan feléjük lépkedő gonosztól. A lány remegve figyelte a fekete köpenybe burkolózó lényt, ahogy lassan kinyújtotta csonttá aszott kezét és sötét fénybe burkolva a közeli lámpaoszlopot, egyszerűen kitépte a földből. Az oszlop keservesen megnyikordult, majd engedelmeskedve az árny akaratának lassan megfordult a tengelye körül és célba vette a földön fekvő fiú élettelen testét. Ahogy felnevetett, a kicsavart oszlopon villámok futottak végig, majd emberi szemmel szinte követhetetlen sebességgel elszáguldott Yoh felé, aki ebben a pillanatban tért magához. Igyekezett feltámaszkodni, de ez is csak másodszorra sikerült és ahogy meglátta a feléje száguldó súlyos beton oszlopot már tudta....Nincs menekvés....

***

Maga sem tudta, hogy miért tette azt, amit tett, de érezte, hogy nem volt más lehetősége. Ha nem cselekszik a bátyját halálra zúzza az oszlop, s akkor örök időkre magát okolta volna, hogy nem lépett közbe.

Rin egyik pillanatról a másikra ugrott oda Yohhoz és ölelte át, hogy megvédje a súlyos csapástól. Erősen szorította magához testvére testét, de túl nehéz volt ahhoz, hogy megmozdítsa, Yoh pedig még mindig alig volt magánál.

Az idő lelassult a lány számára, ahogy hol a bátyjára, hol a még mindig feléjük száguldó oszlopra, hol pedig a támadójukra nézett, de nem volt már kiút. Meggondolatlan volt, amikor azt hitte, hogy félre tudja lökni a bátyját az oszlop elől, így most mindkettőjüket halálra fogja zúzni a szikrázó betontömeg....

Kétségbeesetten bújt Yoh mellkasára, arcán könnyek folytak végig a félelemtől, egész teste remegett, s nem akarta elhinni, hogy ez velük történik. Pedig mennyire átlagosan indult ez a nap...

-NEEEEE!- kiáltotta rémülten és becsukta a szemeit. Keze szinte önkéntelenül lendült előre és később sem tudta soha megmagyarázni magának azt, ami történt. Az egyik pillanatban még látta az oszlopot és az izzó vörös szemeket, a következő másodpercben azonban mindezt eltakarta előle egy több méteres vízfal, ami a semmiből bukkant elő.

Az oszlop lendülete megtört a zubogó víztömegen és irányt változtatva nem messze tőlük csapódott a földbe, hatalmas port verve fel. Rin remegve engedte el Yoht, miközben a tenyerére meredve lassan felállt. A víz továbbra is ott volt előtte, kéken szikrázó függönyként védve őket a fekete démontól.

-Ez....- suttogta a barna lány maga elé, de nem akart elhinni, amit látott. A vízfal a semmiből született és láthatóan kapcsolatban volt vele: ha megmozdította a kezét a víz követte a mozgását.

-Hát megvagy végre...- szólalt meg hirtelen közvetlenül a vízfüggöny túloldalán a sötét támadó és láthatatlan ajkai torz és gonosz vigyorra húzódtak. A lány összerezzent a hideg hangtól és a fejéhez kapott, amibe belehasított a fájdalom a tüzes szemek láttán. A hirtelen jött fájdalomtól leomlott a kék vízfal és ő térdeesett. Ordítani tudott volna a kíntól, ami átjárta a testét, a szemébe könnyek gyűltek, de tehetetlen volt, a vörös tekintet úgy tartotta fogva a lelkét és a testét, hogy esélye sem volt szabadulni tőle.

-Jelenleg csak egy üzenetet hoztam, hogy emlékeztesselek...- mondta a szellemalak, minden szót lassan, nyomatékosan kiejtve, majd a következő pillanatban megragadta a lány kezét és a csuklójánál fogva felemelte a levegőbe, kényszerítve, hogy Rin a szemébe nézzen. Ahogy az izzó tekintet összekapcsolódott az övével a fájdalom ha lehet még elviselhetetlenebbé vált, s olyan félelem és rettegés járta át a szívét, melyhez foghatót soha azelőtt nem érzett. Látta a köpeny alatt megbúvó ráncos, aszott, koponyaszerű fejet és a kegyetlen mosolyra húzódó vértelen ajkakat, ahogy elégedett kifejezéssel megszorította a csuklóját. Az ujjai nyirkosak és hidegek voltak, mégis úgy égették a lány bőrét, mint a tüzes vas. A fájdalom alattomosan bekúszott a bőre alá, átjárta minden csontját és felsikított.

Az árnyalak mintha csak erre várt volna, felnevetett, majd elengedte a lányt, aki elveszítve az eszméletét, tompa puffanással zuhant a földre. Barna haja csapzottan hullott az arcába, melyet apró árkokban szántottak végig forró könnyei.

Yoh tehetetlenül, alkarjára támaszkodva nézte végig, hogy mit tett az árny a húgával, de képtelen volt közbeavatkozni olyan gyorsan történt minden. Ahogy a lány ájultan a földre zuhant, az ismeretlen fekete lény még egyszer rávillantotta vörös gyűlölettől izzó kegyetlen tekintetét, majd amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt, csupán dermesztő hideget és fájdalmat hagyott maga után....

A fiú maradék erejét összeszedve a húgához kúszott és finoman megfogva a lány csuklóját megvizsgálta a bőrét, de nem tévedett: a lány csuklójába beleégett a jel.... Ott virított feketén, még véresen a sérüléstől,de kétségtelen volt: elkezdődött....

A következő pillanatban pedig eleredt az eső.... Yoh bágyadtan meredt a hideg esőcseppekre, majd ő is elvesztette az eszméletét.

Később még érezte, hogy kiabálnak körülöttük és, hogy valaki óvatosan felemeli, s halvány alakokat is látott az agyát borító ködön kereszt, de ezek az élmények annyira halványak voltak, hogy később nyomtalanul kitörlődtek a fejéből....