Rin ajkait mély sóhaj hagyta el, miközben ismét visszafordult az ablak felé. Fáradt, gondterhelt arcát visszatükrözte a hideg üveg, barna tekintete elmerült a kint derengő ködben. Az ablakpárkányon üldögélt a szobájában, félig felhúzott lábakkal, egy csésze gőzölgő teát szorongatva a kezében. Péntek este volt, nagyjából 6 felé járhatott az idő, a házban mégis szokatlanul nagy volt a csend, a héten először érezte a lány úgy, hogy még mindig csak hárman élnek a régi fogadóban és nyoma sincs a többi sámánnak és szellemnek. Pedig Rio, Faust, Jocó és Trey ott voltak, s Rin legnagyobb megelégedésére bőven kivették a részüket a házimunkából is, így valószínűleg most is éppen a vacsora elkészítésén fáradoztak. A lány elmosolyodott erre a gondolatra. Mielőtt kizökkent volna az átlagos életből, általában neki kellett főznie, de hiába tett meg mindent, Anna csak nagyon ritkán értékelte kritikán felülinek az elkészített ételeket.

Odakint egyre sűrűsödött a köd, az utca részletei már alig látszottak, a város fényei pedig már csak halovány pontok voltak a távolban. Rin belekortyolt a már csak langyos jácint teába és elmerült a gondolataiban. Néhány napja még teljesen normális lány volt, egyetemre készült és együtt lakott az ikertestvérével és egy gyerekkori barátjával. A legnagyobb gondja is csak annyi volt, hogy minden rendben legyen az iskolában és otthon is, jók legyenek a jegyei és el legyenek végezve az Anna által rá osztott feladatok. Szabadidejében az iskolai röplabdacsapat kapitánya volt, az edzések heti három estéjét foglalták le, de legalább élvezte, hogy mozoghat.

De aztán beütött a ménykő, ahogy Izumoban, a szülőfalujában mondták, s megjelent az a sötét árnyfazon, aki megtámadta a bátyját, neki meg ezt az idióta jelet tette a csuklójára. Rin arca elkomorult, ahogy a kezére nézett. A fehér jel továbbra is ott virított a csuklóján, a vonalak élesen elváltak a bőre színétől. Ismét felsóhajtott, de most düh és csalódottság is vegyült bele, miközben lassan körülnézett a szobájában. Az nem túl nagy helyiségben rend uralkodott, csak az iskolatáskája hevert a földön az íróasztala mellett, ahová délután az iskolából hazaérve ledobta. Az ágya bevetve, a delfin mintás kék ágytakaró finoman simult szét az ágynemű tetején. A szobában nem volt túl sok bútordarab ezenkívül, még egy szekrény és egy kis szék alkotta a szoba összes berendezési tárgyát a fal mellett álló mosdón kívül. Rin szerette ezt a hajdan fogadóként üzemelő házat, a fapadló éjjeli nyikorgását, a vízvezetékek különös, kopogó hangját,az ablakok és ajtók sóhaját. Korábban meggyőződése volt, hogy szellemek laknak a házban, de most, hogy ismét visszanyerte az emlékeit, biztos volt benne. Ott voltak mindenhol: a csövekben, a falakban, de még a szobáján és át-át suhantak néha, de mindez már mellékes volt, ahhoz képest, hogy végre Wyn is vele volt. Rin magának sem merte még bevallani, de valójában tudta, hogy mindig is a szellem volt életének hiányzó darabja és most, hogy ismét mellette volt, szinte minden teljes volt. Iskolába persze továbbra is járt, de immár Treyyel és Jocóval együtt, ami sokat dobott az órák unalmas hangulatán. A két fiú szája szinte egész órán be nem állt, de mivel szórakoztató társaság voltak, a lány egy cseppet sem bánta. Sok időt töltöttek együtt, talán túl sokat is... Rin megint elgondolkodott, s eszébe jutott a barátnője, Mitsuko. Osztálytársnője ha lehet még a szokásosnál is hallgatagabb volt a napokban, s egyre ritkábban állt szóba vele is. Tanítás után azonnal összepakolt és elviharzott, s nagyon zaklatottnak is tűnt. Rin szerette volna megkérdezni, hogy mi a gond, de mivel barátnője nem adott erre lehetőséget, csak a háttérből figyelte és álmatlan éjszakákon aggódott érte. Tudta, hogy a Kohakuiro lány ilyen és mindig is voltak titkai, de ez most valahogy más volt....Csak idáig jutott az elmélkedésben, ugyanis hirtelen valaki kopogott az ajtón. Rin összerezzent a váratlan látogató érkezésétől és majdnem magára öntötte az időközben már teljesen kihűlt teát.

-Bújj csak be...- szólt ki, miközben megitta az utolsó kortyokat is és egyetlen elegáns ugrással elhagyta a kényelmes párkányt.

-Bocs, a zavarásért, csak...- nyílt az ajtó és Trey kék haja jelent meg a nyílásban.

-Csak nem nagyon boldogulok a matekkal vagy mi a fene ez...S tök jólenne ha segítenél.- folytatta, miközben beljebb lépett és bocsánatkérően a feje mögé tette a kezét. Kori mellette lebegett, s Rin felé nyújtott egy vékony piros füzetet, miközben szaporán bólogatott sámánja szavaira. Az északi sámán farmert és egyszerű fehér pólót viselt, világoskék tincseit egy szintén fehér fejpánttal fogta fel.

A lány némán nézte váratlan látogatóit, de aztán csak elmosolyodott és elvette a kis szellemtől a fiú matekfüzetét, de anélkül tette le az asztalra, hogy belenézett volna.

-Péntek este van, Trey, nem vagy te ennyire szorgalmas, szóval ki vele, miért jöttél?- kérdezte, miközben lehuppant az ágyára és intett, hogy a fiú csukja be az ajtót. Ahogy a vastag falap visszakerült a helyére, az északi sámán Rinre emelte bűnbánó tekintetét.

-Anna küldött, tudod, hogy edzés lesz reggel...és azt kérdezi, hogy meggondoltad-e magad?- Rin összeráncolta a szemöldökét, arcára kiült a harag.

-Nem.-válaszolta röviden, majd hátradőlt és felnézett a plafonra. Eszébe jutott a délutáni vitája a médiummal. Anna közölte, hogy holnap reggeltől ismét a kezébe veszi az irányítást, s első intézkedéseként ki is adta az edzésterveket, amit mindenki elég nehezen vett tudomásul. Yoh konkrétan Amidamaru vállán sírta ki magát, Rio már el is pakolta kedvenc hajzseléjét és fésűjét, mondván, hogy az elkövetkező időben úgyse lesz rá szüksége, Jocó először életében elszomorodott, s még Faust is elsápadt, amikor szembesült a szőke médium tervével. Egyedül Trey nem tudta meg időben az edzésprogramot, ugyanis éppen a büntetését töltötte a konyhában, mosogatás címén, de amikor végre hozzá is eljutottak az új információk, szegény srác komolyan elgondolkozott az élete értelméről és hasznosságáról. Tehát elmondható, hogy kisebb- nagyobb ellenállással, de mindenki beletörődött a sorsába és alávetette magát Anna akaratának. Kivéve őt. Már akkor sem szerette Anna parancsolgatásait,s most, hogy fenekestül akarja felfordítani az eddigi nyugodt életét, kimondottan nem tetszett neki a dolog. Az eddig oké volt, hogy ismét visszakapta az emlékeit és elméletileg a sámánerejét is, de ettől még nem nagyon akarta, hogy minden megváltozzon, jól érezte magát így, ahogy volt. S amikor ezt Annának is előadta, a szőke médium iszonyatosan nagy veszekedést rendezett. Ismét előkerült a jó öreg „Rin Asakura, te még lustább vagy, mint a bátyád!” szöveg, megtoldva egy kis „A világ megmentéséért igenis tenni kell!” megjegyzéssel, s ezt a barnahajú Asakura sámán nem igazán viselte jól. Egy ideig még állta Anna haragját, de aztán csak egyszerűn faképnél hagyta a lányt és felviharzott a szobájába. Anna minden valószínűséggel hallotta a becsapódó ajtó hangját és nem fogja megállni, hogy meg ne büntesse, de ez szerencsére még nem történt meg. Azonban meggondolni nem gondolta meg magát, esze ágában sem volt megjelenni a holnap reggeli edzésen.

-Haver...kérlek.- kezdte Trey, de a lány rögtön a szavába vágott, miközben ismét felült.

-Nem. Vagy mondjam lassabban, hogy te is megértsd?- mondta hűvösen, mire a fiúnak azonnal az arcára fagyott a mosoly. Egy pillanatig farkasszemet néztek, de aztán csak megadóan felsóhajtott, majd lassan leült a lány mellé és megköszörülte a torkát:

-Anna ugyanolyan, mint régen volt... De... Szerintem nem kéne szembeszállnod vele.- kezdte, de Rin elfordította a fejét és válasz helyett csak kibámult az ablakon. Feszült csend borult rájuk, de végül Rin mégis belekezdett:

-Nem Annával van a gond, hanem ezzel az egésszel. Ne értsd félre, nagyon örülök, hogy ismét emlékszem a dolgokra, de akkor is elég nehéz... Mármint összeegyeztetni ezt az egészet a mostani életemmel... Az iskola, a csapat... Eddig se volt könnyű. S most Anna pedig elvárja, hogy rúgjak fel mindent, s azonnal ugráljak úgy, ahogy ő fütyül! Még mit nem! Nincs még itt a Bajnokság, minden teljesen nyugodt, leszámítva azt a sötét fazont, de már jó ideje őt se láttuk, tehát nem értem, hogy miért kéne megint szenvednünk Anna akarata miatt....- a lányból úgy törtek elő az elfojtott szavak, mint a láva a kitörő vulkánból. Trey figyelmesen végighallgatta, fekete tekintete végig a lány komor arcát fürkészte. Nem mert közbeszólni, s habár a lelke legmélyén igazat adott a barna Asakura lánynak, mégse tudott mit mondani. Ismét hallgattak egy ideig, de végül a fiú szelleme noszogatására erőt vett magán és minden előzetes bejelentés nélkül a lány ujjaira tette a tenyerét. Rin megrezzent a hűvös érintéstől és visszafordult Trey felé, de a fiú csak szégyenlősen elvigyorodott:

-Ha Miss Hajcsárért nem is, de legalább értünk tedd meg! Páratlanul lennénk nélküled, ráadásul halálra unnám magam. S nem lenne senki, aki helyre rázná Jocót, ha viccelődni próbál....- mondta kedvesen és egy leheletnyit megszorította Rin kezét. A lány arcán megjelenő két piros folt mutatta, hogy mennyire zavarban van, de nem húzta el a kezét és ez meglepte az északi sámánt. Érezte a lány kecses ujjainak melegét és a finom remegést is, ami hatalma alatt tartotta a sámán egész testét az érintésétől, s egy végtelennek tűnő pillanatra a tekintete összekapcsolódott a melegbarna szempárral.

Rin állta a fiú különös pillantását és hirtelen eszébe jutott vele kapcsolatban egy emlék. Egy emlék, amikor egy meleg napon kettesben voltak a házban... Egy emlék, amikor Trey megcsókolta...és ő viszonozta.

Hirtelen elkapta a kezét és fülig vörösödött. Az emlék felkavarta az egész lelkét, mégis meggyőződése volt, hogy Trey se gondolt másra. Kínos hallgatásba merültek, végül Rin sietve felállt és az íróasztalához lépve felkapta a fiú matek füzetét. Gyorsan átfutotta a teleírt oldalakat, majd elismerően bólintott, s hogy oldja a szobában lévő feszültséget, így szólt:

-Majdnem hibátlan, egyetlen apró gond van a második feladatnál, de a többi jó. Ha Morty hazaért a zongoraórájáról, szerintem keresd meg őt, ő sokkal jobban ért ehhez, mint én, majd ő elmagyarázza.- hadarta sietve, majd a fiú felé nyújtotta a füzetet. Trey elvette, majd magára erőltetett egy bárgyú mosolyt és felállt. Egy pillanatig némán álltak egymással szemben, de végül Rin lesütötte a tekintetét és zavartan a lábát kezdte bámulni. Az északi sámán felsóhajtott, majd lassú léptekkel nekiindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna a folyosóra, még egyszer visszafordult:

-Ha esetleg meggondolnád magad, akkor holnap reggel találkozunk. Szia!- azzal már el is tűnt. Az ajtó halkan csapódott be mögötte, s Rin egyedül maradt a gondolataival. A bőre még bizsergett az északi sámán hűvös érintésétől és a felbukkanó emlék is mélyebb nyomott hagyott benne, mint kellett volna. Elmosolyodott, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve az ajtóhoz ugrott és kidugta a fejét a folyosóra. Még éppen sikerült megállítania Treyt, mielőtt a fiú befordult volna a sarkon:

-Hé, Hónyuszi... Gyere vissza, inkább segítek, mert a végén még elfelejted.- mondta nevetve, mire a fiú visszajött, arcán huncut mosollyal, de mielőtt megszólalhatott volna, Rin folytatta:

-Persze ez nem jelenti azt, hogy holnap lemegyek, egyedül a leckéd sorsa aggaszt. NA,befelé.

-Hehe, Stréber kisasszony...- mondta a fiú, majd rákacsintott és belépett a szobába, Rin pedig bezárta maguk mögött az ajtót.

***

Még alig hajnalodott, amikor Yoh ásítozva kilépett a verandára Rio, Trey, Jocó és Faust kíséretében. Az északi sámán kivételével mind fázósan húzták össze magukon a kabátot, majd álmatag tekintettel a ház mögött emelkedő domb felé fordultak. Az égen még ragyogtak a csillagok és hideg miatt dér csillogott a kertben álló fa csupasz ágain. A föld keményre fagyott, így nem esett nehezükre az a könnyed séta, ami felvezetett az edzésre kijelölt helyre. Fáradtak voltak, korai volt a kelés is, így csak kelletlen hallgatásba burkolózva megálltak, várva, hogy Anna is megjelenjen.

Yoh Rio vállára dőlve hangosan hortyogott, Faust kifejezéstelen arccal bámulta az egyre halványuló csillagokat és a város pereme felett lassan felderengő hajnalt, Jocó lehajtott fejjel simogatta Mic hátát, Trey pedig egyre csak zsörtölődött az elmulasztott reggeli miatt. Senki sem vágyott az edzésre, de Annával nem mertek szembeszállni, így sokkal jobb volt felkelni és várni a végzetet, ami alig néhány perc múlva meg is érkezett.

Anna okkerszínű kabátban, piros sálát a nyaka köré tekerve sétált felfelé a dombon, sötét szőke tincseit lágyan lengette a hajnali szél. A kezét csak akkor vette ki a zsebéből, amikor megállva a fiúk mellett, egyetlen mozdulattal elkapta Yoh fülét és jól megrángatta. A sámánfiú fájdalmasan felszisszent a nem éppen kellemes ébresztőtől, de ideje sem volt megszólalni:

-Nem azt mondtam, hogy folytathatjátok az alvást idefent, lusta banda! Először futás, aztán szellemegység! Egy-kettő, nincs időm, nemsokára kezdődik a reggeli szappanopera-show, s nem akarok lemaradni! Hol van a húgod, álomszuszék?- fordult ismét Yoh felé, de a fiú csak megvonta a vállát, miközben még mindig a fülét fogdosta:

-Itt vagyok, Anna!- kiabált Rin a domb aljából és minden szempár felé fordult. A lány kipirult arccal, kényelmes melegítőruhába öltözve rohant fel a többiekhez, szorosan mögötte ott lebegett Wyn is, apró kék gömbalakban.

-Bocs a késésért, csak...- kezdte, miközben megállt, hogy kifújja magát, de Anna azonnal a szavába vágott:

-Mivel megvárattál, 5 km-el többet fogsz futni. Akár indulhatsz is...- mondta szigorúan, mire Rin elsápadt. A két lány tekintete összekapcsolódott, de végül a barnahajú sámán csak kifújta az eddig bent tartott levegőt, bólintott, majd minden további szó nélkül elindult. Kecses alakja gyorsan távolodott, néhány perc múlva sziluettjét elnyelte a köd.

-Ti meg mire vártok még, tapsra?! Nektek is kipótolhatom még....- de a fiúk meg sem várták a mondat végét, egy emberként lódultak neki, egymást taposva, hogy minél hamarabb és minél messzebb kerülhessenek a szigorú médium lánytól.

Anna pár percig még figyelte, ahogy barátai alakját elnyeli a köd, majd elégedetten elmosolyodott és elindult vissza a házba, hogy összedobjon valamit reggeli gyanánt. Tudta, hogy éhesek lesznek, mire visszaérnek a futásból... S kelleni fog nekik az energia, ha ismét meg akarják tanulni rendesen használni az erejüket....

A futás kimerítő volt és hosszú is, Rin mégis élvezte. A haját finoman táncoltatta a hűvös hajnali szél, a felkelő nap első sugarai beragyogták a házak szürke falait. Az utcai lámpák fénye lassan kialudt, a város ébredezni kezdett. Kellemes volt a reggeli mozgás, Rin megpróbálta egészen kikapcsolni az agyát és átadni magát a mozgás semmi máshoz nem fogható érzéséhez. Wyn mellette suhant egész úton, jókedvű fecsegését csak olyankor szakította félbe ha az utcán feltűnt egy- egy korai kelő. Az emberek nem nagyon foglalkoztak a lánnyal, afféle bolond kocogónak nézték, aki novemberben is csak gyűri a kilométereket. Mindenki ment a maga dolgára, tudomást se vettek egymásról, s ez meglepte Rint. Eddig nem is nagyon figyelte, hogy az emberek többsége milyen magányos és egy pillanatra ismét megfordult a fejében a gondolat, hogy milyen szerencsés, hogy sámánnak született és Wyn vele van. Amióta a szellem ismét a közelében volt, a lány sokkal felszabadultabbnak, nyugodtabbnak érezte magát. A hajdani vízitündérrel megbeszélhette bármilyen problémáját, s mellette sohasem unatkozott. Habár a dolgozatokban nem segített, mégiscsak jobb volt végigülni az órákat az ő társaságában, vagy éppen röplabda edzésre baktatni esténként.

Rin hátrafordult egy pillanatra futás közben, de már nem látta a testvéreit és a barátait.

„Ők már biztosan végeztek a napi adaggal.”- gondolta, majd szidva magát, hogy nem sikerült időben felkelnie, ismét előrefordult és folytatta az útját.

Már nem volt sok az Anna által rászabott büntetőtávból, amikor hirtelen rossz érzése támadt és megállt. Egy néptelen elővárosi utcában állt, nem messze a házuktól. Egy teremtett lélek sem volt a közelében, mégis olyan érzése volt, hogy valaki figyeli. Az egyik kerítésen lustán nyújtózott egy fekete macska, de ezenkívül semmi mozgás nem volt a környéken. Egy- két házban már ébren voltak, az ablakokban táncoló barátságos fény legalábbis erre engedett következtetni, Rinnek mégis bizsergett a tarkója. Sámán érzéke azt súgta, hogy nincs egyedül a kihalt utcán és a rossz érzése egyre csak fokozódott. Néhány pillanatig még visszafojtott lélegzettel toporgott egy helyben, de aztán csak megrázta a fejét.

-Marhaság, ne legyél már ilyen ijedős...- suttogta maga elé bosszúsan, majd elfordult és mérgesen továbbindult. Lassú kocogásba kezdett, hogy előbb visszanyerje a lélekjelenlétét, így észre sem vette a járdán vele szemben lépkedő fekete kabátot viselő fiút, aki lehajtott fejjel, zsebre dugott kézzel haladt egyenesen felé. Rin egyenesen nekiment, az eséstől is csak az mentette meg, hogy az idegen elkapta a karját. A fiú szorítása kemény volt, s meglepő könnyedséggel tartotta meg a súlyát. Hosszú, fekete kabátot viselt, sárga színű sállal. Kapucniját mélyen az arcába húzta, így a vonásait egyáltalán nem lehetett látni, egyedül sötétlila tincsei látszottak.

-Elnézést,én csak...- kezdte a lány, miközben kiszabadította magát a fiú erős kezei közül, de az csak nagyon halkan morgott valamit és még csak rá sem nézett, így Rinnek szinte meg kellett erőltetnie magát, hogy kivehesse a szavait:

-Vigyázz jobban,te csitri, különben könnyen megütheted magad.- s azzal egyetlen lépéssel kikerülte a döbbenten álldogáló lányt és alakja már bele is veszett a ködbe.

-Micsoda bunkó...- mondta Rin halkan Wynnek, de a szellem nem válaszolt. A vízitündér még mindig arrafelé nézett, ahol a fiú eltűnt, mélykék szemeiben meghatározhatatlan kifejezéssel. Arca komor volt, s ez aggasztani kezdte az Asakura lányt is.

-Wyn?- kérdezte, mire a szellem végre ismét felé fordította túlvilági arcát.

-Az. Viszont siess, mert ha nem végzel időben...- be sem kellett fejeznie a mondatot, Rin azonnal bólintott. Még egy utolsó pillantást vetett a ködre, abban reménykedve, hogy az ismeretlen fiú visszatér és megmagyarázza az alábbi viselkedését,de aztán csak bosszúsan vállat vont és folytatta a futást.

***

-Nem hiszem el, hogy egy egyszerű szellemegység létrehozása is ekkora problémát jelent neked, Yoh. Ez szánalmas...- szólalt meg szigorú hangon Anna, miközben leendő férje lehuppant mellé a padra. Az Asakura fiú óvatosan megmasszírozta még mindig sajgó vállát, majd elvigyorodott és Amidamarura nézett:

-Hiányzik valami. - válaszolt sokat sejtetően a több száz éves szamuráj és Yoh azonnal bólintott:

-Úgy van. Viszont úgy látom, nemcsak nekem vannak problémáim.- tette még hozzá, majd hátradőlt. A pad kemény fatámlája hozzáért a hátához, s ettől egy másodpercre furcsa fintort vágott, hiszen iszonyatosan fájt mindene, de nem tette szóvá a dolgot, tudván, hogy Anna még ezért is képes lenne megbüntetni. Az edzés már órák óta tartott, s a sok fárasztó gyakorlat megtette a hatását, az Asakura sámán minden izma égett a fájdalomtól.

Anna nem válaszolt, csupán elnézett a többiek felé. Trey, Jocó, Rio, Faust és Rin lihegve álltak nem túl messze egymástól, arcuk már meggyötört volt a fáradságtól. Igyekeztek irányításuk alatt tartani a szellemeiket, de képtelenek voltak létrehozni igazán erős és tartós szellemegységeket, erejük lépten nyomon megtört. Mindannyian szenvedtek, mégis Rinen látszott leginkább, hogy mennyire kimerült. A lány arca sápadt volt az erőlködéstől, haja kócosan lógott és már nyoma sem volt rajta a reggeli frissességnek. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, Wyn aurája is csak halvány kék köd volt a teste körül.

-Rinnel valami nincs rendben.- szólalt meg Yoh aggódva, s melegbarna tekintete elsötétült. Látta, hogy a húga iszonyatosan szenved a szellemirányítástól, s ijesztően kevésnek találta a lány furiyokuát is.

-Örülök, hogy végre te is észrevetted. Elég sokáig tartott.- felelt Anna hidegen, de aztán felsóhajtott és lehajtotta a fejét.

-Ne haragudj, csak kicsit most idegesebb vagyok, mint szoktam... Napok óta nem aludtam rendesen.- suttogta maga elé csendesen. Úgy bukott belőle ki a panaszkodás, mint soha azelőtt, de Yoh csak finoman megfogta a kezét és másik kezét a lány álla alá téve gyengéden felemelte a fejét:

-Hé, semmi gond... Hallottam, hogy járkáltál éjszaka, gondoltam, hogy nem oké minden. Elmondod?- kérdezte, mire Anna bólintott, de nem válaszolt azonnal. Egy ideig még nézte a fiú kedves tekintetét, de aztán visszafordult a még mindig edző többiek felé.

-Három napja volt egy borzalmas álmom.

-És?

-Rint láttam benne... Holtan. Valaki az életére tör. S ismerjük is azt a valakit, úgy érzem.- magyarázta tárgyilagosa, de szavaira Yoh szemei elkerekedtek és a fiú arca halott sápadttá vált. Ajkai finoman szétnyíltak, de hang nem jött ki a torkán, s a lelke mélyén megszólalt egy fura kis hang: „Veszélyben van, védd meg!”.....

-Zik az?- kérdezte végül és maga is meglepődött, hogy megemlíti a bátyja nevét, akit még nem is látott ebben az életben.

-Nem tudom. Talán.- felelt a médium lány kétkedő hangon, de ennél többet nem mondott.

***

-Mit eszünk ma?- kérdezte Yoh, miközben belépett a konyhába és behúzta maga mögött az ajtót. Rin letette a kezében tartott hámozókést és felnézett a bátyjára. Yoh arcán furcsa kifejezés ült, s valahogy a mosolya is erőltettetnek tűnt, de a lány nem akarta szóvá tenni a dolgot, helyette csak az előtte heverő tálra mutatott:

-Zöldségleves csirkehússal. Rio receptje...- tette még hozzá, látva, hogy a fiú grimaszt vágott. Yoh nem kritizálta nyíltan a szakácstudományát, de Rin mégis tudta, hogy ha amikor ő főzött, a bátyja legtöbbször még leugrott a városba, hogy bevacsorázzon a kedvenc sajtburgeréből.

-Az remek.- Yoh elnevette magát, majd kihúzta az egyik széket és lehuppant rá. Kedvenc zöld farmerját viselte egy fehér pólóval és a fejéről sem hiányzott a jólimsert fülhallgatója. Amidamaru most nem volt mellette, s Rin nem is érzékelte a szellem jelenlétét.

-Segítsek?

-Ha akarsz... Kellene még néhány krumpli...- válaszolt Rin és a fiú kezébe nyomta a kését. Néhány pillanatig még figyelte, ahogy a fiú kidugott nyelvvel nekiáll a krumplihámozás bonyolult művészetének, de aztán csak elmosolyodott és felállt. Megmosta a már megpucolt zöldségeket, majd beletette őket a tűzhelyen rotyogó fazékba. Elővett néhány fűszert és óvatosan ízesítette a készülő levest. Megkavarta a zöldségeket és melléjük szórta a felkockázott húst is, s miután ezzel is végzett elégedetten szívta be a leves ínycsiklandozó illatát.

-Kész is.- szólt Yoh, majd ő is beleszórta a fazékba a felaprított krumplit. Egy ideig még hallgattak nézve a lassan rotyogó levest, de aztán Rin letakarta egy fedővel és visszaült a helyére. Fejét szomorúan lehajtotta, látszott rajta, hogy nyomasztja valami.

-Nem nagyon ment a mai edzés... Valami gond van?- kérdezte hirtelen Yoh, egyenesen rátérve a témára, amiért lejött a húgához.

-Nem egészen érzem a szellemegység lényegét. Tudom, hogy rutinfeladatnak kéne lennie, valahogy mégse megy. Talán elvesztettem a hitemet ebben az egészben...

-Értem.- válaszolt Yoh elgondolkozva, miközben a hűtőhöz lépett és elővett egy üveg tejet amit rögtön le is tett Rin elé. A lány hálásan bólintott, de nem nyitotta ki, csupán forgatni kezdte az ujjai között.

-Nekem is hiányzik valami... Amidamaru ugyanolyan erős szellem, mint régen, azt hiszem a hiba bennem van. Viszont tudod mit? Asakurák vagyunk.... Nem adhatjuk fel ilyen könnyen! Van kedved kijönni és gyakorolni?- kérdezte Yoh vigyorogva és szemei lázasan felcsillantak. Rin csodálkozva meredt rá, hiszen már későre járt, odakint sötét volt és hideg...

-Meg fogunk fagyni...- aggodalmaskodott, de Yoh nem adott neki több lehetőséget a gondolkodásra: megragadta a kezét és már vonszolta is magával az előszoba felé.

-S a többiek?- vitatkozott Rin, de Yoh úgy tett, mintha meg sem hallotta volna, sietve elkezdte felvenni a kabátját.

-Kimenőt kaptak estére...Jocó és Rio leugrott valami bárba, Faust Elizával van, Trey meg azt hiszem hortyog a szobájában...- válaszolta végül még mindig vigyorogva, miközben a lány kezébe nyomta a kabátját és kinyitotta az ajtót:

-Aki előbb veri le a másikat, az nyer. Az erődet bevetni nem ér, egyszerű szellemegység. A vesztes elvégzi a győztes összes házimunkáját jövőhéten.- ismertette a szabályokat Yoh, majd egyetlen ugrással kint termett az udvaron és elrohant a domb felé. Rin tágra nyílt szemmel nézett utána, kezében még mindig a kabátját szorongatva és szóhoz sem jutott a döbbenettől. Yoh nem volt éppen hiperaktív típus, így meglepte, hogy éppen a bátyja javasol nekik egy kis különedzést. Sok ideje azonban nem maradt a töprengésre, ugyanis a következő pillanatban egy halk pukkanás kíséretében megjelent mellette Wyn és haragos arccal csípőre tette a kezét:

-Rin Asakura! Azonnal mozdulj meg, mert nem vagyok hajlandó veszíteni! S ha abban reménykedsz, hogy majd az én segítségemmel végzed el a nagymosást, akkor alaposan tévedsz!Úgyhogy legyél szíves végre mozgásba lendülni és ellátni Yoh és Amidamaru baját, mert nem állok jót magamért és leshetsz, hogy mikor állok veled szóba legközelebb!- a szellem szóáradata annyira meglepte a barnahajú Asakura lányt, hogy még a kabátját is majdnem elejtette.

A szellem mélykék szemeiben csak úgy kavarogtak az érzelmek, a felindultságtól a szokásosnál egy kicsit erősebben fénylett az őt körülvevő aura is, hosszú tincsei lágyan táncoltak a vibrálásban.

Rin egyre csak nézte a vízitündér gyönyörű alakját és egyszer csak megértette, hogy mi volt a gond délelőtt. Már sokat gondolkozott rajta, de csak most jött rá a megoldásra.. Elmosolyodott, majd bólintott és gyorsan belebújt a kabátjába:

-Már mehetünk is...és Wyn...

-Tessék,- szólt a szellemlány egy árnyalatnyival nyugodtabb hangon, miközben felvette a minialakot.

-Mostmár nem lesz gond... Egységben...-azzal már rohant is Yoh után és szelleme mosolyogva követte. Wyn már érezte,sőt tudta, hogy lassan, de biztosan visszatér az a sámánlány a lány lelkébe, akit régen ismert. Az az erős, független, kedves,melegszívű, mégis makacs és akaratos lány, akinek a védőszelleme volt 500 évvel ezelőtt is.

***

-Nem, Anna, holnap nem vagyok hajlandó edzeni, de gyere be....- szólt ki Rin az ideges kopogtatásra, de meglepetésére nem a médium lány volt a látogatója, hanem Trey.

-Szia.- köszönt a fiú vigyorogva, miközben beljebb lépett. A kezében egy tál leves volt, ami még mindig gőzölgött.

-Marha jó lett a vacsora, soha nem ettem még ilyen finomat, ez a negyedik repetám.- magyarázta az északi sámán és hogy nyomatékot is adjon a szavainak, rögtön bele is kanalazott a zöldséglevesbe.

-Isteni...- sóhajtott fel, miután lenyelte a falatot, mire Rin fülig pirult. Nem volt hozzászokva, hogy bárki is megdicsérje a főztjét, de úgy látszik Treyt nem volt nehéz lenyűgözni. A fiú leült az ágya elé a földre és úgy kanalazta a levest, mintha élete utolsó vacsorája lenne. Rin nem tudta megállni, elmosolyodott. Éppen a leckéje fölé görnyedt, amikor a fiú bekopogott, a nyitott füzet és könyv még most is ott hevert előtte.

-Csak ezért jöttél?- kérdezte végül mosolyogva.

-Ndem cak ezéééé...- válaszolt Trey teli szájjal, majd miután leküzdötte a torkán a méretes húsdarabot, folytatta:

-Arra gondoltunk Jocóval meg Rioval, hogy kéne tartani egy fegyveres erőpróbát valamelyik este a héten.. Tudod, a dombon elég sötét van, távol van az emberektől, meg minden....- kezdte, de aztán hirtelen elhallgatott, amikor a lányra nézett. Rin arca egyetlen pillanat alatt felderült és a szemei lázasan csillogtak.

-Ez az Trey, te egy zseni vagy!- kiáltotta, miközben felpattant és felrángatta a fiút is a földről. Az északi sámán a meglepetéstől magára öntötte a leves maradékát, de Rint ez sem zavarta, apró lökésekkel kitessékelte a szobájából. Az ajtóban azonban sikerült megmakacsolnia magát, de mielőtt megszólalhatott volna, a lány hirtelen egy gyors puszit nyomott a szájára, kezei közt még mindig a pulcsiját szorítva. A lány ajkainak érintésétől a fiú egészen elvörösödött, szóhoz se jutott a döbbenettől. A rövid csók áramütésként érte, még akkor is bizsergett az ajka, amikor Rin elköszönt tőle:

-Holnap találkozunk a reggelinél. Jóéjt.- s azzal már be is csukta az ajtót a sámán orra előtt.

Trey azonban képtelen volt megmozdulni. Nem merte elhinni, ami történt, képtelen volt meggyőzni magát, hogy nem csak képzelte az egészet. Egyik kezével óvatosan megcsípte a karját, de mivel felszisszent a fájdalomtól, megnyugodott:

-Hát akkor mégsem álom volt, Kori...- mondta halkan és bárgyú vigyorral az arcán elindult a saját szobája felé, ajkán még mindig érezve az Asakura lány apró csókjának az ízét....