-Aki nincs a ház előtt 5 percen belül,az itthon marad és kitakaríthat mindent mire hazaérünk!- szólt be Anna még egyszer utoljára az ajtóból, miközben összegombolta a kabátját. Odafent az emeleten azonnal mozgás támadt és néhány másodperc múlva már léptek dobogtak az öreg falépcsőkön és azonnal megjelent Trey és Jocó feje az előszobában.

-Jólvanna, nem kell hajtani. Hol vannak a többiek?- kérdezte az északi sámán, miközben a fogkeféjét ledobta a cipőtartóra és felhúzta a bakancsát. A fehér fogkrém elkenődött az arcán, de Anna nem tette szóvá.

-Odakint. Csak rátok várunk, indulnunk kell az állomásra, a vonat pontos, és ha lekéssük,akkor...- a lánynak be sem kellett fejeznie a fenyegetést, hogy a két sámán nagyot nyeljen és egymást tiporva kirohanjon az udvarra. Anna csak megvonta a vállát, majd elővette a kulcsait is mindent gondosan bezárt. Igaz, hogy csak néhány napra szándékoztak elmenni,de sohasem lehet tudni, s mivel Morty is velük megy, nem lesz aki vigyázzon a házra. Az apró kulcsok könnyedén fordultak meg a zárban és hamar vissza is kerültek a hosszú télikabát zsebének a mélyére. Anna még egyszer utoljára felnézett az öreg fogadóra, majd barátai felé fordult. Mindannyian ott voltak, útra készen. Yoh ugyan még mindig ásítozott és Jocó is fázósan vacogott, de ennek ellenére minden rendben volt. Illetve majdnem minden. Rio gondterhelt arccal hajolt lila motorja fölé és csak szomorúan sóhajtozott.

-Valami gond van?- kérdezte Anna, mire a magas sámán felegyenesedett és lehajtotta a fejét:

-Anna kisasszony,én azt hiszem, nem tarthatok önökkel. Beteg az én kis drágaságom és én nem utazom mással!- panaszolta a sámán és mellette Tokageroh bőszen bólogatott minden szavára. Anna felhúzta az egyik szemöldökét és már épp válaszra nyitotta a száját, amikor Rin végre abbahagyta a telefonálást Mitsukoval és lelépve a verandáról Riohoz sétált:

-Megnézhetem?- kérdezte kedvesen.

A feketehajú sámán szemei elkerekedtek, de azért bólintott és udvariasan félreállt az útból. Az Asakura lány rámosolygott, majd leguggolt a motor mellé és néhány pillanatig elmélyülten vizsgálgatta. A homloka ráncba szaladt, amikor aggodalmasan megszólalt:

-Kérek egy franciakulcsot....- mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy egy lány motort szerel. Rio vetett egy bizonytalan pillantást Yohra, de a fiú csak megvonta a vállát, így nem volt más választása, mint megkeresni az említett szerszámot.

Rin meghúzott néhány csavart, majd matatott még valamit a motor környékén is. Eltelt jó pár perc, mire olajfoltos kézzel ismét felemelkedett a lila jármű mellől.

-Egy kicsit akadt a motor, azért nem akart beindulni. Biztos az indítóval volt gond... De remélem most már minden oké.- szólalt meg, miközben a motor mellett talált ronggyal megtörölte a kezét és a férfira mosolygott, akinek szó szerint leesett az álla a döbbenettől. Némán tátogott és egyre csak mutogatott, hol a sámánlányra, hol kedvenc lila motorjára, de hang nem jött ki a torkán. Hasonlóan reagáltak a többiek is, szinte egy emberként meredtek Rinre, várva a magyarázatot, de a lány csak széttárta a karját és felnézett a lassan derengő hajnali égre:

-Most mi van? Értek hozzá egy kicsit...

-Kicsit?!- kérdezte Jocó, miközben Riora nézett, aki boldogan indította be motorját. A lila gépcsoda halkan felmordult, majd egyenletes ütembe váltott és vígan járt, mintha semmi baja sem lett volna.

-Igazság szerint...- a lány elpirult zavarában, majd nagyot sóhajtott.

-Inkább megmutatom.- mondta végül, majd elindult a hátsó udvar felé. Kinyitotta a régi melléképület ajtaját, majd szélesre tárta a vastag ajtószárnyakat és félreállt. Ahogy a gyenge hajnali nap besütött az épületbe, először csak a kupi tűnt fel mindenkinek. Mindenhol dobozok hevertek, régi székek és egyéb bútorok darabjai, minden olyan volt, mint egy átlagos raktárhelyiségben. Kivéve a középen álló vadiúj, kék-fehér-fekete sportmotort.

-Rin...azt hiszem magyarázattal tartozol.- szögezte le a tanulságot Anna és barátnőjéhez fordult,de az Asakura lány csak megvonta a vállát, holott a médium fekete szemei csak úgy izzottak a haragtól.

-Valamire nekem is költenem kellett a zsebpénzemet, ha már egyszer nem bírok mindennap sajtburgeren élni, mint Yoh...- magyarázkodott, de úgy látszik ez Annának nem volt elég.

-Jogsid is van már hozzá vagy csak dísznek tartod?- kérdezte karba font kézzel, de húga helyett Yoh válaszolt:

-Nem hinném, hogy motort tartana, ha nem tudná vezetni... Jól gondolom, hugi?- rávigyorgott a barnahajú lányra, aki bólintott:

-Sikerült megcsinálni nem sokkal azután, hogy ideköltöztünk. Nem akartam szólni, mert...

-Mert?- Anna továbbá sem tágított, mindenképpen meg akarta tudni, hogy Rin mégis, hogy intézte ezt az ő tudta nélkül el.

-Anna, bocs, hogy közbeszólok,de.... a vonat....-a lány azonnal a bátortalanul megszólaló Treyre nézett, aki a következő másodpercben már be is ugrott Faust mögé. A médium várt pár másodpercet, de amikor látta, hogy már Yoh is idegesen toporog, végül elfordult a raktártól és elindult a kapu felé.

-Rin büntetése a titok miatt, hogy ő is motorozik a hideg ellenére. Izumoban találkozunk Két napotok van.- a lány felé hajította a kulcsokat és azzal már el is tűnt a kapufélfa mögött. A fiúk meg se tudtak mozdulni az iménti közjáték után. Anna a szokottnál is érzékenyebben reagált arra, hogy valamit eltitkoltak előtte és ez még őket is meglepte, pedig már sokat tapasztaltak a médium lány mellett. Tanácstalanul néztek egymásra, egyedül Faust merte megtörni a beálló csendet:

-Ha nem haragszotok meg barátaim,akkor talán induljunk mi is.- mondta, mire Jocó, Morty és Yoh azonnal bólintott, miközben elindultak a kapu felé, már csak Trey hezitált. Az északi sámán még mindig zavartan álldogált egy helyben az udvar kavicsos ösvényén, s csak akkor volt hajlandó megmozdulni, amikor Kori csipogva rángatni kezdte a dzsekije ujját.

-Megyek már, haver,nyugi!- korholta a minikét, majd mélyet sóhajtott és búcsút intett. Rin és Rio magára maradt, de alighogy a fiú kifordult a kapun, a magas sámán máris a lányhoz fordult:

-Sajnálom, Rin mester...- sopánkodott bocsánatkérően, de Rin csak legyintett:

-Ha Annának ez büntetés, hát legyen,állok elébe, engem aztán nem zavar, a vonat úgyis elég unalmas.- válaszolta, majd halkan elnevette magát.

-Viszont akkor várj meg itt, 10 perc és jövök.- tette még hozzá, majd Wynnel együtt visszarohant a házba.

Amikor visszatért, Rio és Tokageroh nem győzött csodálkozni. Rin az utazáshoz felvett farmer nadrágot kényelmes és biztonságos motorosfelszerelésre cserélte, mely kiemelte karcsú alakját. A fekete nadrág és a sötétkék dzseki kitűnően követte testének minden vonalát, a magas bőrcsizma finoman feszült a lábán. A kezében már csak a csomagja és egy bukósisak volt. Hosszú barna haját most nem fogta össze, a tincseket már most lágyan táncoltatta a hideg novemberi szél.

-Rin kisasszony....- ámuldozott a gyíkszellem, de a lány arca azonnal elkomorult:

-Bámulni attól még nem muszáj. Szeretek motorozni...- szólalt meg, de azért mosolygott.

-Meghiszem azt, ez aztán profi felszerelés!- válaszolt Rio elismerően, majd elvette a lány kezéből a nem túl jelentős mérető sporttáskát és bedobta az oldalkocsiba a saját cuccai mellé.

-Menjek én elől vagy inkább te szeretnél? Ha jól tudom ismered az utat Izumoba...

-Jobb, ha te mész elől, annyira nem vagyok biztos az odavezető úthoz kötődő halvány emlékeimben...

-Rendben, ahogy gondolod. Csak tudj követni.- Rin elmosolyodott, majd miután kitolta a garázsként funkcionáló régi raktárból a motorját, felült rá és felvette a bukósisakját. A sisak tökéletes védelmet nyújtott, s Rio elcsodálkozott, hogy ez a lány tényleg nem kezdő.

-Engem sem kell félteni, kisasszony! Rio az országutak igazi sámánja!- nevetett a férfi is, majd magára bökött, miközben felült ő is a motorra és a lányra kacsintott.

-Akkor gyerünk! De vigyázz a séródra!- a lány hangja elveszett a felbőgő motor zajában, miközben élesen kikanyarodva elhagyta az Asakura rezidenciát. A motor vastag kerekei mögött apró fehér kavicsok röppentek a levegőbe, a benzinszagot felkapta a szél.

-Nos,hát akkor barátom...Hogy is volt az a dal?- fordult szelleme felé a sámán, mire Tokageroh azonnal megjelent mellette, kényelmes törökülésbe helyezkedve az oldalkocsiban:

-Negyed 6 múlt és az úton tépeeeeeek....- kezdte a szellem és Rio azonnal csatlakozott. Vidám kórusuktól az egész utca zengett, mire végre ők is kifordultak a ház elé és elindultak a néptelen utcán.

***

A vonat lassan zötykölődött a síneken, az ablak mellett elsuhanó táj alig mégis alig változott. Tokiót hamarosan mezők, majd erdők váltották fel, s csak nagyon ritkán láttak már városokat, ahogy egyre közelebb értek Izumohoz. A tájat itt- ott már hó fedte, de a legtöbb helyen minden kopár volt, ameddig a szem ellátott. Anna mélyet sóhajtott és elfordította a tekintetét az ablaktól. Körülötte mindenki pihent: Trey és Jocó egymás hátának dőlve hortyogott, Faust pedig elmélyülten lapozgatott egy igencsak réginek tűnő könyvet, s csak néha hümmögött egyet összeráncolt szemöldökkel. A temetőmágus arca gondterhelt volt, de a médium lány nem akarta firtatni az okát. Tudta, hogy a férfi csak akkor mondd el neki bármit is, amikor már teljesen biztos benne, így addig felesleges is lenne kérdezősködnie. Morty a laptopján pötyögött valamit, s Annának rémlett, hogy az aprónövésű leendő sámántanonc említett valamit valami házifeladatról. Lemondóan megrázta a fejét, majd a mellette ülő Yoh felé fordult. Az Asakura fiú csukott szemmel hallgatta a zenét, kezeivel a zene ritmusára dobolva. Ara kisimult és nyugodt volt, pedig a lány tudta, hogy belül ő is ugyanolyan ideges, mint ő. Egy ideig csendben nézte a leendő férje arcát, de aztán felsóhajtott és visszafordult az ablak felé.

Odakint már alacsonyan járt a nap, ez erdő fáinak árnyéka hosszúra nyúlt a vonat mellett. A kupéban már csak az ő társaságuk foglalt helyet, így nyugodtan átadhatta magát a gondolatainak.

Anna aggódott Rinért. Tudta, hogy barátnője erős sámán, de így, hogy fegyvertelen és csak a szellemegységre képes, nem volt egészen biztos abban, hogy meg fogja tudni magát védeni, ha esetleg.... Anna dühösen ökölbe szorította a kezét. HA esetleg... A gondolat azonban már befészkelte magát a lelkébe és nem hagyta nyugodni. Érezte, hogy valami történni fog, méghozzá hamarosan, s ha csak eszébe jutott az a látomás... A lány érezte, ahogyan a hideg végig fut a hátán. Még mindig annyira élénken élt benne a néhány napja látott kép, hogy képtelen volt nem összeborzongani tőle. Ahogy Rin ott feküdt.. Tágra nyílt, üveges tekintettel, sebekkel borított, összetört testtel....

Anna ismét megborzongott és megdörzsölte a karjait. Próbálta magát megnyugtatni, de kevés sikerrel, folyton csak ez járt a fejébe, amióta egyedül hagyták Rint és Riot az udvaron... Mire kiértek az állomásra már alaposan megbánta, hogy büntetésből motorozásra kényszerítette a lányt, ugyanakkor volt egy olyan érzése is, hogy így nagyobb biztonságban tudhatja az Asakura sámánt. Viszont a rossz érzés csak nem akart elmúlni, s ő egyre idegesebb lett, nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy barátnőjének valami baja eshet...

Hirtelen egy kéz csusszant a tenyerébe. Megrándultak az ujjai, ahogyan visszafordult Yoh felé, de a fiú nem engedte el a kezét.

-Nem lesz gond, inkább próbálj meg szundítani egyet, amíg megérkezünk. Mielőtt beérnénk az állomásra, felkeltelek.- mondta a sámán egy vidám mosoly kíséretében és finoman megszorította a médium lány remegő kezét.

-Talán igazad van...- suttogta Anna zavarában alig halhatóan, majd a fiú vállára hajtotta a fejét, egy utolsó pillantást vetve a tájra: odakint már szinte teljesen sötét volt és a hold is éppen ekkor kelt fel a látóhatár peremén. S Anna ekkor már biztosan tudta, hogy baj közeleg: a hold szürke és kövér testének pereme vörösen izzott....

***

Az aznapi motorozás szinte teljesen eseménytelen volt. Nem történt semmi említésre méltó azonkívül, hogy Rio kétszer is eltévedt és mind a kétszer valami lepukkant városból kellett Rinnek összeszedni. Persze a magas sámán ilyenkor percekig csak hálálkodott, s nem volt könnyű újra nekivágni az útnak.

Rin ment elől, Rio nem sokkal lemaradva követte, ahogy csak tőle telt. Nem volt egyszerű feladat lépést tartani a lány sportmotorjával, de a sámán ezt nem bánta, mint ahogyan Rin sem.

A lány haját szabadon csattogott a szélben, miközben biztos kézzel irányította az alatta futó gépcsodát. A kilométerek gyorsan fogytak és estére már nem messze Izumotól állhattak meg egy út menti pihenőben. Az autópályát már régen maguk mögött hagyták, s errefelé jóval csendesebb volt az élet. A pihenőben lévő apró fogadóban is alig voltak rajtuk kívül és ők is többnyire csak fáradt vándorok voltak.

Ahogy beléptek a kicsiny bárba, minden szem feléjük fordult és kínos csend telepedett a helyiségre. Rin kínosan állt meg egy helyben, de Rio azonnal kezelte a helyzetet:

-Jóestét, barátaim, remélem mögöttetek is annyi hátrahagyott kilométer van, mint mögöttünk.- szólalt meg jókedvűen, miközben a kezében tartott bukósisakra csapott. Egy- két érdekesnek tűnő arc azonnal elvigyorodott és bólintott, majd lassan mindenki visszafordult a vacsorája felé. Rin megkönnyebbülten sóhajtott, majd gyorsan a pulthoz lépett. A pult mögött egy kissé kövérkés, középkorú nő fogadta, aki unottan reszelgette a körmét.

-Mit parancsolnak?- kérdezte szintén unott, fásult hangon, de még csak rá sem nézett a sámánlányra.

-Két szobát és két vacsorát.- válaszolt Rin és közben szemügyre vette a nő mögötti falat, ahol a kulcsokat tartó tábla lógott. Nem lehetett túl sok vendége a fogadóan, a tábláról alig hiányzott egy- egy kulcs.

-Még valamit?

-Mást nem, köszönjük.- a lány elszakította a tekintetét a nőről, de hirtelen megborzongott. Ahogy ott állt, ismét kinyílt a bár ajtaja és egy magas, izmos, feketehajú férfi lépett be rajta. Ugyanúgy megállt a bejáratnál, ahogy ő meg Rio pár perccel előbb és egyenesen ránézett. Rin háttal állt neki, mégis a hátán érezte az idegen átható pillantását és rémülten látta, hogy a pultosnő is abbahagyja a köröm reszelgetést és tátott szájjal elnéz felette. Rin nem bírta tovább, megfordult, de az ereiben szinte azonnal megfagyott a vér. Az idegen tényleg őt nézte, fénytelen, fakó fekete szeme hidege fürkészte az arcát. Magas volt, még talán Rionál is magasabb, mégis izmos. Az arca szinte halottfehér, mégis megnyerő, finom metszésű, mintha egy régi vámpír film főszerepéből lépett volna elő, mint egy ódon vár ura. Egyszerű sötét ruhákat viselt, melyek jól illettek hossza, lazán összekötött fekete hajához. Valójában semmi meglepő sem volt a külsejében, mégis érezte a lány, hogy valami nem stimmel a férfival. Néhány pillanatig még csendben figyelték egymást, de ahogyan a bár vendégei közti beszélgetés ismét megélénkült, Rin elfordította a tekintetét és visszarángatta a valóságba a mogorva pultosnőt is.

-Akkor esetleg...- kezdte, mire a nő szinte azonnal észbe kapott. Lekapott két kulcsot a tartótábláról és a lány kezébe nyomta őket:

-Itt vannak a szobakulcsok, foglaljon helyet, pár perc és viszem a vacsorájukat.- Rin hálásan bólintott, majd miután megtalálta Riot, aki lázasan integetett az egyik félreeső asztal mellől, csatlakozott hozzá. Fáradtan huppant le a székre, miközben figyelte, hogy az új vendég is helyet foglal a helyiség másik végén, persze úgy, hogy jól lássa őket. A lánynak mindez egyáltalán nem tetszett, így a homloka azonnal ráncba szaladt.

-Nem tetszik az a fazon...- mondta csendesen.

-Mivel sámán és a külseje sem éppen bizalomgerjesztő...megértem.- válaszolt a hirtelen megjelenő Wyn komoly arccal és eddig vidáman csillogó kék tekintete elsötétült. Rin aggodalmasan pillantott szellemére, de most már legalább tudta, hogy miért volt furcsa érzése a férfival kapcsolatban, amikor az belépett. A belőle áradó furyokut érezte, s bár maga sem volt biztos benne, de szellem jelenlétét nem érzékelte a férfi közelében. Nagy nehezen sikerült visszafordulnia Rio felé, de a magas sámán csak széttárta hatalmas kezeit.

-Sámánok mindenhol vannak a világban, kisasszony...- mondta, de Rin azonnal a szájára tette a kezét:

-Halkabban te mamlasz, nem kéne, hogy mindenki meghallja. Még azt fogják hinni, hogy nem vagyunk normálisak...- fedte meg, de azért elmosolyodott. Rio szégyenkezve bólintott, de mielőtt még folytathatták volna az eszmecserét az idegen sámánról, hirtelen megjelent a pultosnő is, s immár, mint pincér, két tálcát egyensúlyozott a kezében, amit rögtön le is rakott a két fiatal elé.

-Jó étvágyat.- fuvolázta unott hangján és már el is tűnt.

-Nos...akkor talán lássunk is hozzá.- jegyezte meg Rio mosolyogva és már neki is látott a szószos tésztából álló étel elfogyasztásának.

Rin halkan felnevetett, majd ő is nekiállt az evésnek.

Hiába volt tisztességes adag, mégis hamar végeztek. Evés közben kevés szó hangzott el közöttük, többnyire az aznapi utat elemezték és megbeszélték, hogy mennyi út van még hátra a faluig.

A vacsora végeztével Rio rendelt csokiturmixot is, s bármennyire is tiltakozott Rin, azonnal kifizette az egész számlát.

-Ez igazán kedves volt tőled...de még számolunk érte.- mondta Rin, miközben egy bólintással megköszönte a pincérnőnek a kezébe nyomott csokoládés italt.

-A kisasszonyokért mindent...- válaszolt mosolyogva Rio, miközben kényelmesen hátradőlt és a válla felett kinézett a parkolóba, ahol a motorjaik álltak. Arcára furcsa kifejezés költözött és a szemei is elszomorodtak, de csak egy halk sóhajt hagyta el az ajkait, ami viszont nem kerülhette el Rin figyelmét se.

-Akkor miért vagy még mindig egyedül? Egy ilyen pasi minden lány álma... Főzöl, takarítasz...udvarias is vagy... Szóval?- kérdezte, de a kérdés látszólag meglepte a magas férfit.

-Mert...- Rio próbálta összeszedni a gondolatait, de valahogy mégis kicsúszott a száján:

-... meg kell találnom Jun kisasszonyt, az én igazi sámánkirálynőmet.- mondta halkan, miközben visszafordult a lány felé. Szemeibe ismét visszatért a jólismert lázas csillogás, amikor a szerelemről volt szó, de az arca komoly maradt.

-Hogy kicsodát?- kérdezett vissza Rin értetlenül, miközben a szívószálja segítségével kortyolt egyet a turmixból.

-Hát tudod, Junt, Jun Taot, az én....- Rio arcára kiült a döbbenet és be sem tudta fejezni a mondatot. Ahogy a lányra nézett, látta az arcára kiült értetlenkedést és ettől hirtelen igen rossz érzése támadt...

-Rin, most őszintén: tényleg nem tudod, hogy miről beszélek?- kérdezte tőle szokatlanul komoly hangon néhány pillanatnyi hallgatás után,de a sámánlány csak megrázta barnatincses fejét és megvonta a vállát:

-Halvány lila gőzöm sincs arról, hogy miről beszélsz...- válaszolta halkan,de közben egy pillanatra összeszorult a szíve. Talán pont ez lesz az, ami hiányzik a lelkéből...?

-Akkor gondolom az öccsére,a Kisgatyóra, Lenre sem emlékszel...- tette hozzá Rio óvatosan, de ismét csak egy finom fejrázás volt a válasz.

-Sajnálom,de nem.- Rin hangja megremegett. Agyában egymást kergették a gondolatok, de végre egészen biztos volt benne, hogy mi hiányzik neki ennyire. S habár nem tudott egyetlen apró emléket sem felidézni, de tudta, hogy az említett személyekhez igen sok köze lehetett az előző életében....

-Rin?

-Tessék Wyn.- a lány a gömbalakban lebegő szellem felé fordult, de az arca tele volt fájdalommal.

-Ami nem megy azt ne erőltesd...

-Én emlékezni akarok mindenre! Miért nem emlékszem rá?! Ki volt ő nekem? Mondjátok meg.... Tudni akarom, hogy kicsoda volt Len Tao!- fakadt ki a sámánlány hirtelen, miközben felpattant. Szemeiből két kövér könnycsepp gördült le az arcára, keze ökölbe szorult az elfojtott indulattól. Azonban se Wyn, se Rio nem válaszolt, csupán lehajtották a fejüket. Rin már éppen folytatni akarta a kifakadást, amikor közvetlenül a háta mögött kinyílt a bár ajtaja. A lány hátrafordult és egy pillanatra még elkapta a távozó sötét idegen tekintetét. A férfi mosolygott és közben halkan nevetett. S a szeméből magabiztos kegyetlenség áradt, s Rin kétségbeesése, amit a hiányzó emlékek miatt érzett azonnal elszállt. De csak azért, hogy átadja a helyét egy mélyrőljövő, ösztönös rettegésnek, amit a lány még nem tudott hová tenni....

***

Másnap korán keltek, hogy minél hamarabb letudják a maradék kilométereket. Odakint még alig világosodott, amikor Rin sötét karikákkal a szeme alatt lerakta a kulcsot a pultra. A tegnap esti nő helyett most egy férfi foglalt helyet a recepciós asztal mögött, de ő sem sokat törődött a kialvatlan lánnyal. Bólintott egyet, amikor a kulcs koppant az asztalon, de aztán ismét beletemetkezett az újságjába. Az Asakura lány várt még néhány másodpercig, hátha a fura kis öregember jó utat kíván neki, de mivel ez nem történt meg, csak bosszúsan elfordult és hamarosan már ki is lépett az ajtón.

Rio már a parkolóban várta és látszólag igencsak jókedve volt. Vidáman magyarázott Tokagerohnak, a gyíkszellem pedig elmélyülten hallgatta és mesterével együtt nevetett. A csípős hideg ellenére Rio nem húzott még kabátot fehér öltönyére, de már menetre készen állt. Minden cucca a motor oldalkocsijában pihent, a hosszúkás formájú bukósisak pedig türelmesen várakozott a kormányra akasztva. A lány irigyelte a férfi jókedvét és emiatt mélyet sóhajtott. Nem aludt valami sokat az éjszaka, hiába próbálkozott, nem jött álom a szemére. Sokáig bámulta a szoba mennyezetét a kissé kényelmetlen ágyon feküdve és egyre csak a Rio által említett fiú járt a fejében. Ki lehet ő? Mi köze volt neki hozzá 500 évvel ezelőtt? S egyáltalán miért nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy kapcsolatban lehet azzal az űrrel, ami a lelkében tátong? Erősen akarta, de mégse kapott válaszokat, s így végül belefáradt az eredménytelen agyfacsarásba, s egyszerűen feladta. De ekkor már lassan hajnalodott....

-Szia Rio.- köszönt rá a magas sámánra, aki azonnal abbahagyta a fütyörészést és felé fordította kissé borostás arcát:

-Rin kisasszony, Wyn kisasszony...- hajtott fejet udvariasan, majd folytatta:

-Indulhatunk? Ha sietünk, akkor alig 2 óra alatt már a faluban is lehetünk...

-Persze, nem is akarok több időt vesztegetni ezen a helyen.-válaszolt a lány azonnal és már fel is csatolta a bukósisakját. Rio arcáról egy pillanatra lehervadt a mosoly, ahogy meglátta a lány elgyötört arcát, de nem merte szóvá tenni. Rinen látszott, hogy fáradt és kialvatlan, ráadásul szomorúnak is tűnt, és a sámán hatalmas szíve összeszorult, ha arra gondolt, hogy mindez az ő hibája. Talán tovább is elmélkedett volna, ha Rin nem rántja vissza szárnyaló gondolatait a valóságba:

-Tehát ne tökölj, menjünk.- mondta és mielőtt Rio bármit is válaszolhatott volna, már ki is hajtott a parkolóból. A hajába ismét belekapott a menetszél és ahogy egyre jobban gyorsult a motor alatta, a gondolatai is elmaradtak mögötte. Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve úgy döntött, hogy nem várja be Riot, hiszen az utat innentől már nem lehet eltéveszteni és inkább egyedül megy Izumoba. Gyorsított és teljesen átadta magát a száguldásnak. A fák elmosódott foltokká váltak, ahogyan felfelé hajtott a keskeny hegyi úton, de mindez egyáltalán nem zavarta. Régen volt otthon, hiányzott már neki az Asakurák ősi birtoka, nagypapa, nagymama... és persze az apja. Hónapok óta nem hallott Mikihisháról és ez egy cseppet nyugtalanította. Persze előfordult, hogy a férfi hetekre eltűnt, de valamilyen módon akkor is mindig üzent a gyerekeinek. Most azonban már hónapok óta nem érkezett még egy levél se, s ez nem volt jó jel, Rin kezdett aggódni, hogy talán történt valami a sámánnal.

Az út meredeken emelkedett, Rin még jobban ráfeküdt a motorra. A szél átjárta a teste minden porcikáját és a csontjaiig hatolt a hideg, de ezzel sem tudott foglalkozni. Gondolatai az apjáról a tegnap esti eseményekre fordultak, s ettől egy pillanatra még arról is megfeledkezett, hogy egyáltalán merre megy. Az a sötét srác... Annyira ismerős volt... Nem az arca, hanem valami más... S az ereje... elfojtott furyoku... szellem nélkül.... Nem jelenthet semmi jót....

-Rin...- Wyn arca olyan hirtelen jelent meg a bukósisak üvegjén, hogy Rin kis híján lerántotta a motort az útról. Mikor ismét visszanyerte az egyensúlyát, dühösen megszólalt:

-Ezt ne csináld többször, légy szíves, nem vicces....

-Sajnálom,de most komoly dologról van szó. Azt hiszem követnek...- válaszolt a szellem és a az arca szokatlanul komollyá vált. Mélykék szemeiben aggodalom csillogott.

-Biztosan Rio az...- válaszolt Rin abban reménykedve, hogy tényleg így van,de szelleme azonnal megrázta kéktincses fejét:

-Ne ijedj meg, de sokkal erősebb, mint Rio... Szerintem Ő az....- suttogta csendesen és Rin azonnal elsápadt. Kezei önkéntelenül is erősebben fonódtak a kormányra és ha lehet még jobban hajtotta a motort. A sebesség kezdett veszélyessé válni, de tudta, hogy nem lesz éppen kellemes, ha az a sötét fazon utoléri...

-Milyen messze van és milyen járművel jön?- kérdezte tárgyilagosan, miközben minden idegszálával arra koncentrált, hogy az úton tartsa a motort.

Wyn nem válaszolt azonnal, hanem eltűnt a bukósisak látóteréből és megjelent a baloldali visszapillantó tükörben. Kék szemei egy időre egészen elsötétültek és kifejezéstelenné váltak, de aztán visszanyerték eredeti formájukat:

-Gyorsan közeledik, de nem emberi járművön.. Egyszerűen csak rohan a fák között felfelé, mintha nem emberi erő hajtaná... Percek kérdése és utolér....S Rin: ölni akar, érzem a levegőben....- felelt végül a hajdani vízitündér és hangjában rettegés csendült. Rin átgondolta a lehetőségeit. Tudta, hogy ezek szerint esélye sincs elkerülni a találkozást, viszont nem állt szándékában azonnal megadni magát. Persze nem tudta, hogy az idegen mennyire erős, de ugyanakkor tisztában volt vele, hogy fegyver nélkül esélye sem lenne ellene. Az ereje persze még megvolt, viszont nem tudta, hogy használni is képes-e, úgy mint régen... Idegességében beharapta az ajkát. A motor már észvesztő sebességgel száguldott felfelé, annyira gyorsan haladt, hogy már az út is alig látszott a kerekek alatt. Viszont legalább már tudta, hogy mi lehet az utolsó reménye ha meg akar szökni.

-Ha elérjük a fennsíkot odafent, lehet esélyünk... De ahhoz előbb kell felérnünk, mint ő...- magyarázta a szellemlánynak és Wyn bólintott:

-Segítek ahogy tudok.- mondta elszántan, mire Rin óvatosan elengedte egyik kezével a kormányt és Wyn felé nyújtotta az ujjait:

-Akkor SZELLEMEGYSÉG!- ahogy Wyn aurája átjárta a lelkét, Rin testébe visszatért az élet. Tagjaiba új erő költözött és ahogy ismét sötétkékké változott szemein keresztül szemlélte a világot, a dolgok körvonalai megint élesebbé váltak és így már könnyedén fokozható volt a sebesség. A fák ágai felett már látni lehetett a vakítóan kék eget és ettől Rinnek összeszorult a szíve. Mi lesz ha nem sikerül? Ha az ereje ugyanúgy el van nyomva,mint a sámánképességeinek a többsége? Ha megint meg kell tanulnia irányítani? Ilyen kérdések repkedtek a fejében, amikor hirtelen meglátta a visszapillantó tükörben az üldözőjét. A férfi egyetlen ugrással kint termett az aszfaltúton és eszelős vigyorral az arcán rohant utána, s Wynnek igaza volt, tényleg nem emberi sebességgel.

Egész testét átjárta a rettegés, már tudta, hogy igen kevés,sőt egyre kevesebb esélyük van a menekülésre...

***

A motor a másodperc töredékrésze alatt fordult ki alóla és Rin nem is érzékelte, hogy mi történt, a következő pillanatban máris a földre vágódott. Jó pár métert csúszott a kopár, sziklás fennsíkon, mire nekicsapódott egy nagyobb kőnek és végre megállt. Az ütés ereje tompa, ám folyamatosan sajgó fájdalmat eredményezett a hátában, s érezte, ahogy a tarkójára vér folyik. Felnyögött, majd egyetlen gyors mozdulattal lecsatolta magáról a bukósisakot és elhajította.

-Vigyázz!- csendült fel Wyn túlvilági hangja a fejében és Rin azonnal oldalra szökkent. Szerencsére még éppen időben, ugyanis a következő pillanatban hatalmas fekete villám csapott a mögötte lévő kőbe és az darabokra robbant. A levegőbe apró kavicsok ezrei verődtek fel, s Rinnek az arca elé kellett kapnia a kezét, hogy ne találják el. Amikor végre a felverődött por is elült, a lány nagy nehezen talpra állt. Letörölte a szája sarkából lassan szivárgó vért, majd dacosan üldözőjére nézett, aki a következő pillanatban előlépett a fák közül. Ahogy a fennsíkra lépett, mintha egy pillanatra elsötétült volna az ég és a lány ereiben megfagyott a vér. Az ismeretlen alak ugyanazokat a sötét ruhákat viselte, mint tegnap este, egyedül a szeme izzott most vöröses fényben.

-Lám csak... Rin Asakura.. Milyen kellemes találkozás.- szólalt meg kellemes, csevegő hangnemben, a lány tarkóján mégis felállt a szőr. A férfi hangja nem volt durva, mégis a lényéből áradó fenyegetés megrémítette az Asakura sámánt. A szellemegységet könnyedén uralta már, de így még mindig nem volt sok esélye az ismeretlen sámán ellen, aki látszólag élvezte a helyzetet.

-Nem hittem volna, hogy vagy ennyire ostoba, hogy egyedül vágj neki az útnak. A barátod már biztos halálra aggódja magát... Mármint ha már magához tért....- az idegen felnevetett és közben lassan közelebb sétált, de izzó tekintetét nem vette le a lány arcáról..

-Mit tettél vele?!- kérdezte Rin dühösen, miközben óvatosan harci állásba helyezkedett. Sötétkék szemeiben harag gyúlt, de még uralkodott magán, nem lelpezhette le idő előtt a képességeit és a szellemegységet.

-Nem volt nehéz dolgom, nem valami erős sámán... Azt hittem erősebb barátokat választasz.

-Semmi közöd a barátaimhoz! Miféle sámán vagy te, ha ártatlanokra támadsz?

-Pardon, még be sem mutatkoztam. Múltkor sajnos nem volt rá lehetőségem, akkor még nem voltam egészen önmagam, nem nyertem vissza minden erőmet. Viszont most akkor élnék a lehetőséggel. A nevem Hiroto, az Akita klán utolsó, immár teljes lényében újjászületett vezére vagyok.- válaszolt kissé elmélázva a sötéthajú sámán és Rin ki is használta a kínálkozó alkalmat, hogy végre nem rá figyelt. Oldalra fordította a fejét és gyors pillantást vetett a motorjára. A szebb napokat is látott jármű alig 3 méternyire feküdt tőle, felborulva. Ha időben cselekszik még elérheti....

-Sose hallottam a családodról...- folytatta a beszélgetést és közben lassan oldalra mozdította a lábát és a háta mögé nyújtotta a kezét.

-Nem csodálom, nem vagyunk túl népszerűek a sámántörténelemben. - a férfi ajkai keserű mosolyra húzódtak, majd folytatta:

-A többség nem volt oda a nézeteinkért és a módszereinkért, s ezért pusztulniuk kellett. De mégis miért mondom mindezt neked el? Hiszen nagyon is jól tudod...

-Fogalmam sincs miről beszélsz...- mondta Rin és ezzel lezártnak tekintve a beszélgetést, hirtelen előrenyújtotta a kezét. Ujjai közül vastag vízsugarak táncoltak, amik azonnal a férfi felé indultak a lány mozdulatára, de Hiroto sem volt kezdő. Egyetlen kézlegyintéssel eltérítette a csapást és félreugrott. Amikor visszanézett a lányra, szemei már szinte lángoltak a haragtól:

-Ostoba sámánlány! Hát valójában azt hiszed, hogy lehet esélyed?! Nevetséges....- ismét felnevetett, s Rin végre rájött, hogy kivel áll szemben. Hiszen ez a férfi támadta meg Yoht azon a végzetes délutánon! Ő volt az, aki a jelet a csuklójára tette...! A lány szívét elöntötte a düh és már támadt is. A hatalmas vízsugarak szédítő sebességgel szelték át a levegőt, de mindannyiszor célt tévesztettek, Hiroto sokkal gyorsabb volt nála és Rin rohamosan fáradt. Már alig kapott levegőt és minden izma fájt, arcán verejtékcseppek gördültek le, de nem akarta feladni. A szellemirányítás azonban már gyenge volt, érezte, hogy nem sokáig tudja uralni Wyn lelkét és akkor mindennek vége lesz, a vízitündér nélkül nem lesz képes így irányítani az erejét.

-Azt hittem egy Asakura ennél többre képes..- nevetett a sámán és a következő pillanatban már fekete villám száguldott Rin felé. A lány egy utolsó erőfeszítéssel oldalra ugrott, de elszámította magát: a cikázó villám végigperzselte a lábát. Az égető fájdalom elviselhetetlen erővel járta át a testét és felnyögött a hirtelen jött kíntól. A szellemegysége azonnal megtört és elgyötörten hullott a földre. Utolsó csepp erejével még négykézlábra állt, de a térdei annyira remegtek,hogy nem tudott felegyenesedni. Vért köpött, s érezte, hogy lassan minden furyokuja elfogy.

-Gyenge vagy kislány...- szólalt meg hűvösen Hiroto és a lányhoz sétálva elkapta a nyakát és lassan felemelte a földről. Rin belekapaszkodott a férfi erős karjába, de tehetetlen volt: a sámán úgy tartotta, akárcsak egy rongybabát és ujjai erősen fonódtak a nyakára.

-Viszont... Tetszik az elszántságod.- gonoszan elmosolyodott, majd a következő pillanatban megcsókolta a magatehetetlen sámánlányt. Rin tiltakozni akart, de a férfi ajkai hihetetlen erővel tapadtak az övére. Nem tudta miért, de hirtelen felemelte a lábait és teljes erejéből hasba rúgta támadóját. Hiroto összegörnyedt és elengedte a lányt, aki azonnal a földre zuhant. Nem volt sok ideje, a következő másodpercben már oldalra gördült, de mielőtt megfoghatta volna a motor kormányát, a jármű magától a levegőbe emelkedett és felállt. A motor felbőgött, ahogyan az ismerős fekete villámok átcikáztak a vázon és az Asakura lány szemei elkerekedtek a döbbenettől. Sok ideje azonban nem maradt, a motor kerekei mozgásba lendültek és éppen hogy eltudott előle ugrani. Még látta, ahogyan a motor belerohan a szakadékba és a hatalmas tengerparti sziklákra csapódva felrobban, de Hiroto nem várt tovább, azonnal támadt. A kezében fekete penge villant és már majdnem elérte, amikor hirtelen egy újabb robbanás rázta meg a névtelen fennsíkot és egy különös, sárga fényben izzó csapás eltalálta a sötét sámánt. A támadás hatalmas port vert fel, Rinnek könnyek gyűltek a szemébe a felverődő homoktól és köhögni kezdett. Nagy nehezen ismét talpra állt, de léptei bizonytalanok voltak, ahogyan megpróbált kikerülni a porfelhőből. A tüdeje égett a belélegzett portól és lassan érezte, ahogyan minden ereje elhagyja. Mielőtt azonban a földre ájulhatott volna, valaki elkapta. Izmos kezek fonódtak a testére és vonták egy idegen mellkasra, s ettől megdobbant a szíve. A megmentője biztosan tartotta és könnyedén szökkent vele arrébb, amikor a porfelhőn keresztül újabb villámok érkeztek. Gyors volt és erős, úgy ölelte magához, mintha súlytalan lenne. Rin nagy nehezen kinyitotta a szemét és a könnyein keresztül felnézett a megmentőjére. Az ismeretlen arca még homályba veszett, de lassan ki tudta venni a vonásait. A nagyjából vele egykorú fiú arca szigorú volt, érzelemmentes, de a szemei olyan átható aranyszínben ragyogtak, hogy a lány még levegőt is elfelejtett venni, ahogyan ránézett. Finom metszésű arcát sötétlila tincsek keretezték, a haja egyetlen tüskében meredt az ég felé. Erős furyoku áradt belőle, s Rin érzékelte a szellemegység alá vont szellem lelkét is a közelében.

-Egyezséget kötöttünk Hiroto...- szólalt meg dühösen az idegen sámán, miközben kutató pillantással körülnézett. Nem vette észre, hogy Rin magánál van, s ahogy elült a por, arcán különös kifejezés suhant át.

-Ugyan Tao! Veled egyezséget?! Ne röhögtess...- nevetett kegyetlen hangon Hiroto, de Rin nem látta sehol. A Taonak nevezett fiú is idegesen forgatta körbe a fejét, s minden izma megfeszült, ahogy a támadásra várt.

-Megegyeztünk...- folytatta a lilahajú, de szavaira csak további nevetés volt a válasz.

-S te komolyan azt hitted, hogy így megvédheted?- a gúnyos kérdés egyenesen a fejük fölül jött és a következő pillanatban hatalmas dörrenés rázta meg a fennsíkot. Az aranyszemű sámán nem ugrott idejében félre, a csapás eltalálta és elvágódott a földön, elejtve Rint is. A lány felsikoltott, ahogyan a földre zuhant, érezte, ahogyan az arcát véresre horzsolja a durva homok. Megpróbált felkönyökölni, de ettől minden eddiginél elviselhetetlenebb fájdalom hasított az oldalába és odakapta a kezét. Ujjaival érezte a ragacsos, meleg nedvességet és ettől egy pillanatra felfordult a gyomra. Nagy nehezen erőt vett magán és összeszorított fogakkal talpra állt, kezét erősen az oldalára szorítva. Látta, ahogyan Hiroto elindul az eszméletlenül a földön heverő lilahajú sámán felé és tudta, hogyha nem cselekszik, akkor ismeretlen megmentője rövid úton belül átköltözik a szellemek világába. Elszántan szorította ökölbe a kezét és kiáltott fel:

-NEEEE!- hangja betöltötte a fennsíkot és a következő pillanatban óriási vízhullám emelkedett fel a szakadék peremén. Mielőtt azonban a hullámot Hirotora uszíthatta volna, a férfi egyetlen villanással eltűnt és a következő másodpercben már mögötte volt. Elkapta a bal kezét és olyan erővel szorította össze hideg ujjaival, hogy Rin erőtlenül felnyögött a fájdalomtól. A hullám azonnal összeomlott, a zubogó víz visszahullott a tengerbe.

-Makacs vagy Rin... Nem ajánlanám...- szólalt meg halkan Hiroto és közben másik kezével finoman végigsimította a lány elgyötört arcát. Érintése hideg volt, mégis perszelő és Rin megint érezte, hogy lelkét elönti a gyűlölet. Még soha senkit sem utált ennyire, mint ezt az új ellenséget, de tudta, hogy tehetetlen.

-Sajnos meg kell tanítsalak arra, hogy jobban vigyázz ezzel ez erővel...- folytatta a sötéthajú férfi és szemeiben eszelős fény lobbant, ahogyan erősített a szorításán. A fájdalom felerősödött és Rin felsikoltott, ahogyan meghallotta csontjainak fülsértő reccsenését. Az égető fájdalom szétáradt a testében és most már tudta, hogy eltört a karja. Hiroto eszelősen felnevetett, majd a földre lökte a lányt, aki tompa puffanással zuhant a homokba. A férfi még egyszer lehajolt hozzá és hideg ujjait végigfuttatta kócos és véres tincsein.

-Ne aggódj kedvesem... Hamarosan elmúlik...- mondta kegyetlen hangon és a következő pillanatban eltűnt, csak fájdalmat és könnyeket hagyva maga után.

Rin persze még magánál volt, dacolt a rátörő ólmos fáradsággal, mely egyre inkább a sötétségbe akarta rántani, de végül feladta és elvesztette az eszméletét. Fülében azonban még mindig ott visszhangzott a kegyetlen kacaj minden egyes másodperce....

***

-Len mester...- a szellem kétségbeesetten lebegett mestere felett, s hangjára az aranyszemű sámán lassan magához tért és kinyitotta a szemeit. Amikor felfogta, hogy hol is van, azonnal felpattant. Még nem nyerte vissza a teljes egyensúlyát, így megingott, de megmakacsolva magát elindult Rin felé, aki ájultan feküdt tőle nem messze. Arcára fájdalmas fintor ült ki, ahogyan óvatosan kisimította a lány arcába lógó hosszú, barna fürtöket. Az Asakura lány arca, akárcsak teste minden egyes része meggyötört volt a harctól, mégis ott ragyogott rajta az a megszokott makacsság és dac, ami mindig is jellemezte. A fiú órákig el tudta volna nézni a lányt, de hirtelen egy kisebb pukkanás kíséretében két szellem is megjelent mellette:

-Len, azt hiszem magyarázattal tartozol...- szólalt meg Wyn dühösen, de ahogy a fiú ráemelte aranyszínű szemeit elhallgatott.

-Majd Izumoban... Nincs időnk ilyesmire, súlyosak a sérülései.- válaszolt Len kitérően és óvatosan a lány teste alá csúsztatva a kezeit, felemelte. Rin alig halhatóan felnyögött és egészen hozzásimult, amitől a fiú térdei megremegtek és temérdek emlék cikázott át egyetlen pillanat alatt az agyán. Dühösen megrázta a fejét, majd saját szelleme felé fordult, aki boldogan ölelte magához a hajdani vízitündér szellemét.

-Bason... gyerünk.- azzal elindultak a falu felé, ami már csak alig néhány kilométernyire volt a csata színhelyétől....