Yohnak még az álla is leesett a döbbenettől és nemkülönben a mellette apró gömbalakban lebegő Amidamarunak is. A régen halott szamuráj szelleme meg sem tudott szólalni a hallottaktól egyre csak hümmögött, de hang nem jött ki a torkán. Sámánja arcán vegyes érzelmek játszottak, az imént lezajlott kis beszélgetés egészen elbizonytalanította és még a mindig boldog vigyort is letörölte róla.

-Honnan szedted össze ezt a tagot?- kérdezte mérgesen Rin, miközben visszadőlt a párnájára és a mennyezetre emelte haragtól csillogó barna tekintetét. Barna tincsei szétterültek a párnán.

-Régi barát....- nyögte Yoh zavartan, majd elvigyorodott és leült Morty üresen hagyott székére.

-Ne törődj vele, mindig ilyen...- tette még hozzá, majd halkan elnevette magát.

Rin nem válaszolt, helyette csak ránézett és finoman elmosolyodott ő is. Bátyja szemei alatt sötét karikák húzódtak az aggodalomtól és kimondottan fáradtnak is tűnt, de máskülönben olyan volt, mint mindig: jókedvű és magabiztos.

-Mi történt, miután Hiroto kiütött?- kérdezte Rin, mire Yoh azonnal elkomolyodott:

-Akár tetszik, akár nem, de tényleg Lenny mentette meg az életedet. Sohasem örültem még neki ennyire, mint most, amikor megláttam ma reggel a kertben.

-Ő hozott haza? De hát hogyan...?- a lány ismét ülőhelyzetbe tornászta magát és kíváncsian nézett a testvérére, de az idősebb Asakura csak megvonta a vállát:

-Erős sámán, sosem kellett félteni. Faust szerint hálás lehetsz neki, mert ha nem hoz magával, akkor még mindig eszméletlenül feküdnél a fennsíkon.- Rin elgondolkozott a fiú válaszán és csend telepedett a kis szobára, tisztán lehetett hallani a patak felszínén doboló esőcseppeket. Wyn bágyadtan lebegett sámánja felett, kék szemei mérhetetlen csalódottságot árasztottak.

-Nem a te hibád, én voltam hülye, hogy szembeszálltam Hirotoval. Menekülnünk kellett volna...- fordult a szellem felé Rin mosolyogva, de a vízitündér megrázta a fejét és kék tincsei vad táncot lejtettek a levegőben:

-Fegyver nélkül is el kellett volna bánnunk vele, de úgy látszik mindkettőnk erejét elfojtja valami...- a szellem hangja szomorú volt, de Yoh közbevágott:

-Ugyanez a helyzet nálam és Amidamarunál is, ezért beszéltem nagypapával...

-ÉS?- Rin egészen felült és nem törődve az oldalába hasító kellemetlen fájdalommal, feszülten várta a folytatást.

-Nagypapa szerint az Időhurok miatt van az egész, az nem engedi, hogy megint olyan erősek legyünk, mint régen. Ezért van, hogy egyikünk se volt képes rendesen használni a sámánerejet sokáig, illetve, hogy most is csak a szellemegységre vagyunk képesek. Szerinte még a Tartaros barlang se jelent megoldást, úgyhogy ne is kísérletezz azzal, hogy bemenj.- figyelmeztette a fiú a húgát vigyorogva, amikor meglátta a lány szemében megcsillanó fényt.

-Akkor semmi remény? Esélyünk se lesz Hirotoval szemben...- szólt Rin csüggedten és az ölébe ejtette a kezét, amin azonnal meglátta a hófehér jelet és ettől csak mégjobban összeszorult a szíve.

-Hogy Annát idézzem: edzés,edzés,edzés.... Hamarosan kezdődik a Bajnokság is, érzem, úgyhogy majd szép lassan mindent megtanulunk megint, amit eddig tudtunk...- válaszolt megnyugtatóan Yoh és Amidamaru, majd Wyn is biztatóan bólintott.

-Szép kilátások..Anna és az edzései... Ahhoz fegyver is kéne...- nyögte színpadiasan a barnahajú Asakura lány, de mielőtt Yoh bármit is válaszolhatott volna, hirtelen kopogtak. A két fiatal azonnal az ajtó felé fordult, de amikor senki sem lépett be és a kopogás csak megismétlődött, már tudták, hogy látogatójuk nem azon keresztül szándékozik befáradni. A két testvér lopva összenézett és a következő percben már nyílt is az ablak, hogy a magas, maszkos férfi beugorhasson. Ruhájából még csöpögött a víz, amikor a szoba közepén végre felegyenesedett és ránézett a fiára és a lányára.

-Gondolhatnál az apádra és Rin Asakura, amikor ekkora vihart kreálsz, puszta haragból...- dorgálta meg Mikihisha az ágyban fekvő lányt, miközben elmosolyodott a maszkja alatt.

-Sajnálom... Annak a bunkónak a hibája...- szabadkozott Rin boldog mosollyal, de az apja azonnal felemelte a kezét:

-Lehet, hogy bunkó, de neki köszönhetjük, hogy nem költöztél át a szellemek világába, tehát légy egy kicsit hálásabb....- a sámán elnevette magát, majd folytatta:

-Hallom éppen a fegyverekről volt szó... Gondban lehetettek, hacsak beszéltek róla és nem kerestek magatoknak...

-Mégis mit vársz? Még a Fény Kardja is csak egy halom rozsdás vassá válhatott 500 év alatt...- tárta szét a kezét Yoh csalódottan, de azért még hozzátette, meglátva apja hamisan csillogó tekintetét:

-Vagy nem?

A férfi azonban nem válaszolt azonnal, helyette elővett egy hosszú csomagot a háta mögül:

-Igen is meg nem, Yoh. A Fény Kardja valóban elöregedett, de nincs olyan penge, amit egy jó kovács meg ne javíthatna. Ráadásul ha még szellemkovács is az illető, akkor egy sámánnal a dolog már csak gyerekjáték....- azzal Mikihisha a fia felé dobta a csomagot. Yoh ügyesen elkapta, majd miután egyetlen mozdulattal letépte a barna csomagolópapírt elakadt még a lélegzete is.

-Ez most komoly?- kérdezte megrökönyödve, miközben felemelte a fekete kardtokot. A hüvely pehelykönnyű volt, Yoh látta a saját arcát a fényes burkon.

-Nézd meg, ha nem hiszed...- válaszolt titokzatosan Mikihisha, mire Yoh lassan elkezdte kihúzni a fegyvert a hüvelyből. A mesterien megmunkált penge élesen megvillant, ahogy ráesett a lámpa fénye.

-Gyönyörű...- ámuldozott Amidamaru, majd mély hangján felkacagott:

-Mosuke még ennyi év múltán is megtud lepni! Hihetetlen!- Yoh vele nevetett, de Rin csak szomorúan lehajtotta a fejét:

-Gondolom nekem nem csináltál új fegyvert...- mondta csendesen az apjának, de a férfi megint csak felemelte a kezét:

-Nem emlékszel Tengersziromra és Fényzivatarra?- kérdezte Mikihisha megrökönyödve, de Rin csak megcsóválta a fejét. A férfi döbbenten állt egy pillanatig, de aztán csak intett egyet Yohnak és a fiú tovább bontotta a csomagot. Ahogy a papír minden darabja a földre került, a fiú ölében immár három kardtok hevert. Yoh álmélkodva felemelte a két, az övénél jóval hosszabb és kecsesebb kardhüvelyt, majd felállt és átnyújtotta őket Rinnek.

A lány furcsa bizsergéssel a lelkében vette el a fegyvereket és ahogy a kezébe fogta a két sötétkék tokot, átcikázott a fején egy emlék, melyben ezekkel harcolt...

„A kardok süvítve szelték át a levegőt és lecsaptak. A kék villanás betöltötte a hatalmas terem minden sarkát, a fény vakítóan csillant vissza az óriási üvegablakokon. Lihegve támaszkodott meg a térdén, majd miután sikerült visszanyernie a lélekjelenlétét,felegyenesedett. Még mindig szorosan markolta a két kard markolatát, tenyere nyirkosan tapadt a sötétkék mintákra, de nem mozdult. Minden érzékszervével próbálta kitalálni, hogy hova tűnhettek a támadók, de a sötét és a kint tomboló vihar egészen összezavarta...Kétségbeesett dühvel forgott körbe, szemei makacsul kutatták a két harcos után a terem sötét némaságát, azonban hiába erőlködött, támadóinak nyoma sem volt. Mérgesen fújta ki az eddig bent tartott levegőt és egy árnyalatnyival lejjebb eresztette a kezében tartott, kéken ragyogó kardokat, amikor hirtelen villám cikázott át az égen és a következő pillanatban már két alak suhant felé kibontakozva a sötétségből...”

-Hihetetlen...de olyan mintha ismerném őket, csak nem tudom, honnan vannak....- szólalt meg végül Rin kicsit még kábán a hirtelen jött emléktől és az apjára nézett:

-Te tudod?- kérdezte egy árnyalatnyi szemrehányással a hangjában, de a sámán finoman megrázta a fejét:

-Miután legyőztétek Ziket, ezek lettek a fegyvereid. Két, mesterien megmunkált katana, földöntúli erővel... Használd őket bölcsen, kislányom. S ha most megbocsátotok...- válaszolt titokzatos szomorúsággal Mikihisha és mielőtt a két testvér bármit is mondhatott volna, felugrott az ablakpárkányra és alakját hamarosan elnyelte a még mindig zuhogó eső.

A szobára feszült csend borult, amit végül Yoh tört meg:

-Kezd unalmassá válni, hogy állandóan így eltűnik,de nincs mit tenni.- vonta meg a vállát, majd széles vigyorral hozzátette:

-Nem vagy éhes?

-Kilyukad a gyomrom.- válaszolt Rin vigyorogva, de mielőtt Yoh elindulhatott volna, hogy kerítsen valami harapnivalót, nyílt az ajtó és belépett Anna nyomában Fausttal.

-Vacsora majd csak később lesz,előbb rád fér egy jó adag pihenés.- szólalt meg Anna szigorúan, miközben intett a mögötte toporgó temetőmágusnak,aki előre lépett, kezében egy injekcióstűvel.

-Ugye azt nem neked hoztad?- kérdezte rémülten Rin,de a szőke férfi csak bocsánatkérően megcsóválta a fejét:

-Sajnálom,de ez a legjobb módszer arra, hogy időben helyre kupáljunk. A sérüléseid elég súlyosak voltak...- magyarázta, miközben egyetlen mozdulattal fertőtlenítette a lány bőrét.

-Nem hinném, hogy szükséges,alszom én magamtól is...- nyögte Rin és nagyot nyelt, de ez nem hatotta meg a sámán orvost.

-Ez csak segít, estére már sokkal jobban leszel, ne aggódj...- mondta kedvesen és a tű pillanatok alatt átszúrta a halovány bőrt. A sámánlány azonnal felszisszent a hideg fém érintésétől, de kitartott és meg sem szólalt.

-Legközelebb egy kisebb tű is elég lesz...- elvigyorodott kínjában, de Faust csak finoman rámosolygott, majd eltüntette a zsebébe a kiürült fecskendőt.

-Ha ezzel meg is vagyunk,akkor mehetünk is. Yoh téged Yomei és Kino vár a szentélynél...- ahogy Anna megszólalt, Rin azonnal ránézett. Barátnője a falnak támaszkodott és a kinti esőt bámulta. Arcán furcsa, már-már idegen kifejezés ült, de mielőtt Rin megkérdezhette volna, hogy mi nyomja a lelkét, hirtelen érezte, hogy ólmos fáradság vesz rajta erőt és elnehezülnek a szempillái. Még mondani akart valamit a bátyjának is, de hiába erőlködött, lassan lecsukódtak a szemei és ő mély álomba zuhant....

***

A hatalmas ajtó nyikorogva tárult fel és széles csíkot húzott a poros padlóra. Az öreg házaspár várt még néhány pillanatot, majd egymásra néztek és miután mindketten bólintottak, beléptek a hatalmas terembe. A magukkal hozott gyertyák gyér fénye nem világította be a hatalmas terem egészét, de ahhoz elég volt, hogy körülnézhessenek.

Az Asakura szentélyt évszázadokkal ezelőtt építették, azóta itt őrizték a család minden kincsét. A végeláthatatlan szobát számos polc határolta, melyeken könyvek, ősrégi tekercsek és megannyi fegyver sorakozott. Az írások szép rendben pihentek a vastag porréteg alatt, mégsem volt könnyű kiigazodni. Yomei fáradtan felsóhajtott, majd feleségére nézett. Kino azonnal bólintott és az öreg sámán el is indult a polcok között. A gyertya fény imbolyogva követte apró, öreges lépteit, kísérteties árnyakat rajzolva a falakra. A fapadló finoman nyikorgott a léptei alatt és a férfi érezte a levegőben vibráló ősi erőket is, amik megborzongatták megfáradt testét. Kino néma csendben követte férjét, egyedül a fapapucsa kopogott halkan a polcsorok között.

-Itt kell lennie...- magyarázta a kistermetű férfi, majd balra fordult és elindult az egyik polc felé, amin tekercsek százai sorakoztak. A polc elé érve egy ideig figyelmesen tanulmányozta az ősrégi irományok alatti megfakult táblákat, de végül elégedetten felsóhajtott és intett egyet a botjával. A megjelenő kicsi, kék levélszellem felreppent, majd lerángatva a legfelső polc egyik megsárgult tekercsét, mestere tenyerébe ejtette.

Yomei elégedetten bólintott és a szellem azonnal eltűnt. Kino kíváncsian fordult ura felé:

-Megtaláltad?

-Igen, kedvesem. Ez itt a Fekete Nap harcosának legendája a maga teljes és hiteles valójában...

-S mi lesz Reikoval? Gondolod, hogy már...?

-Igen... Elég valószínű, hogy lassan találkozik a kisunokánkkal és akkor a legenda ismét valósággá válik...csak kérdés, hogy mi lesz a vége...- felelt az idős Asakura, majd elhallgatott. Felesége finoman a vállára tette a kezét, majd mindketten a tekercsre néztek:

-S Rinnek minél hamarabb meg kell tudnia az igazságot a sorsáról... Szegény lány...- suttogta Kino és lassan elindultak kifelé....

***

Yoh mérgesen rúgta odébb a verandán heverő apró kavicsot. A kis kődarab méltatlan dobogással gurult végig a fapadlón, majd egyetlen csobbanással eltűnt egy pocsolyában. A barnahajú fiú merengve figyelte a kavics útját, amíg el nem merült, de aztán csak nagyot sóhajtott és zsebredugott kézzel továbbindult. Amidamaru a sámán mellett lebegett, de mivel Yohnak nem volt sok mondanivalója, csak csendben követte mesterét. A kertre már esti sötétség borult, egyedül az égen ragyogó csillagok mutatták, hogy Rin végre nyugodtan pihen a szobájában.

Yoh a veranda szélére ülve leült és a háta mögé támasztotta a kezeit. Hűvös volt odakint, de ez nem zavarta, a vastag kabát megvédte a csípős novemberi időtől. Gondolataiba merülve nézett fel a sötét égen világító apró pontokra, s arcára ráncokat csalt a kétségbeesés.

-Amidamaru?

-Itt vagyok Yoh... Ha esetleg nyomja valami a szíved...-kezdte a szellem,de aztán elhallgatott és lassan leereszkedett a fiú mellé.

-Ugye te is hallottad, hogy miket mondott nagyapa?- kérdezte Yoh mintegy mellékesen és csak a szeme sarkából figyelte, ahogy a több száz éve halott szamuráj bólint.

-Nekem valahogy nem tetszik ez az egész, vannak dolgok, amik teljesen homályosak. Például még mindig nem értem teljesen, hogy kicsoda ez a Reiko és hogy mi köze van Rinhez... Aztán ez a Fény lelkés dolog sem egészen világos... Miért kerül mindig a húgom a dolgok kellős közepébe? Komolyan haver, kezdem már sajnálni, hogy soha sem lehet normális élete... Pedig már kezdtem azt hinni, hogy most minden rendben lesz... De hogy ő legyen a Fény lelkének hordozója? Több mint bizarr...

-Túl sokat aggódsz, Yoh. A legenda is rengeteg homályos részletet takar, s még Yomei mester se tudhat mindent. Ha Rin valóban a Fény szülötte, akkor az ereje ismét hatalmas lesz és Hiroto sem fogja tudni megállítani...- felelt bölcsen Amidamaru, de a sámán megrázta a fejét:

-Nem, én nem is őmiatta aggódok. Hanem a másik lélek hordozójáról, aki a legenda szerint végezni fog Rinnel mielőtt még betöltené a 21. életévét...- Yoh hangjából szinte sütött a kétségbeesés és az arcán is különös árnyék ült. Amidamaru egy ideig kutatva fürkészte a sámán komoly, mégis rezzenéstelen arcát, de aztán ő is csak az égre emelte fekete tekintetét:

-Addig még több mint egy évetek van hátra, hiszen csak májusban élitek meg a 20. tavaszt... Lesz időtök megoldani a dolgokat... S különben is: amíg nem lehet tudni, hogy Ki a Sötétség Lelkének hordozója nem lehet baj...

Yoh bizonytalanul bólintott a szellem szavaira, majd néhány percnyi hallgatás után lassan felállt. Leporolta a nadrágját, majd így szólt:

-Addig viszont a legjobb lesz, ha beszélünk gy kicsit Lennel, mert azt hiszem valami már megint nincs rendben abban a tüskés fejében,ha így nekiugrott a húgomnak....- Yoh elvigyorodott, de a szellem csak összeráncolta a homlokát:

-Nem lehet, hogy Trey miatt volt az egész?- kérdezte, de a fiú csak legyintett:

-Bölcs meglátás, de kell, hogy legyen valami más is, mert ha jobban belegondolsz ezek mindig is marták egymást, de ez jóval több volt a baráti cívódásnál.. Lennynek gondolom megint nem jutott egyszerű élet, de ez most még tőle is sok volt...

-Igazad lehet, Yoh.- válaszolt mély hangján a szellem, majd egyetlen pukkanással felvette a minialakot. Yoh még egy pillantást vetett a csillagos égre, majd bólintott és lassan elindultak vissza a házba, hogy megkeressék a Tao fiút.

***

A hatalmas sziklát vadul csapkodták a hullámok és a fehér tajték ijesztően csillogott a sötét vízen. A lány megpróbálta magán összehúzni azt a kevés ruhát, amit viselt, de ez nem sokat segített az embertelen erővel dühöngő vihar ellen. A tengerpart kihalt volt, sehol egy lélek, mégis érezte, hogy nincs egyedül. Kiáltani akart, de hangját elnyomta a tomboló szél. Az eget sötétszürke felhők takarták, de az eső nem esett, csupán villámok cikáztak át időnként a viharos égbolton.

-Wyyyyyyyn!- ordította Rin kétségbeesetten, de nem kapott választ, csupán a hullámok ostromoltál továbbra is a sziklafalat. Rémülten fogott körbe a szellem után, de nem is érzékelte a közelébenés ettől jeges karmokként mart a félelem a szívébe.

-Ne hagyj magamra...- a lányból előtört a zokogás, miközben megállt a szikla szélén és lenézett az alatta háborgó tengerre. A hullámok fekete tetején apró lovasokként nyargaltak a tajtékok, s hirtelen úgy érezte mintha kirántották volna a lába alól a talajt. Megtántorodott és kis híján a mélybe zuhant, de az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a szikla egy kiálló részét. Az éles kő vágta a tenyerét, s érezte, ahogy a kiserkenő meleg vér végigcsorog a karján. Megpróbálta megvetni a lábait is, de csak annyit ért el, hogy a szikla még jobban belemélyedt a húsába. Felszisszent a fájdalomtól, de nem adta fel, tovább próbálkozott,megpróbálta magát felhúzni. Hiába erőlködött azonban, a kőfal a következő pillanatban megremegett, vékony repedések futottak végig a felszínén és a levált darab lassan dőlni kezdett a tenger felé.

-Neeeeeeeee!- Rin felsikoltott és rémült kétségbeesésében behunyta a szemeit. Ha már elkerülhetetlen a vég, legalább látni nem akarta....

Érezte, ahogy a szikla vele együtt a mélybe zuhan, de mielőtt elnyelhették volna a jeges habok, érezte, hogy valami a magasba emeli ismét. Csak résnyire merte kinyitni a szemét, de amikor meglátta a tengerbe zuhanó fehér angyaltollat még a lélegzete is elállt.

Kecses karok fonódtak a karjára, mégis biztosan tartották és lassan, de biztosan egyre magasabbra emelték. Rin felnézett és már épp hálát akart rebegni Wynnek, amiért megmentette, de ahogy megpillantotta megmentőjét, azonnal a torkára fagyott a szó. Egy ideig bámulta az angyal bájos, mégis rettenetesen szomorú arcát, de aztán nem bírta tovább, felsikoltott és elszakította a tekintetét az övére kísértetiesen hasonlító vonásokról....

***

A kellemesen hűvös esti levegő végigsimította a lány arcát, amikor kilépett a holdfényben fürdő kertbe. Késő volt már, az égen ragyogtak a csillagok és a legtöbben már régen az igazak álmát aludták a házban.

Rin mély levegőt vett, majd összébb húzta magán a kimonót és lelépett a verandáról. Puha, fekete cipője hangtalanul érintette a fagyott földet, miközben sietősen átvágott az udvaron a kerti tó felé.

-Rossz ötlet volt kijönni, Rin, remélem tudod, mert ha azt hiszed, hogy amikor beteg leszel, majd ápolgatlak,akkor nagyon tévedsz....- méltatlankodott Wyn, de az Asakura lány csak elmosolyodott és megrázta a fejét:

-Folyton aggódsz, nem lesz semmi gond, csak már szükségem volt a levegőre és különben is kezdtem unni Tamara állandó téblábolását a szobámban....- a lány halkan felnevetett,miközben már el is érte a kis tó felett átívelő keskeny hidat. Középen megállt, majd a korlátra támaszkodott, hogy egy kicsit kifújja magát. Wynnek persze igaza volt, nem volt éppenséggel a legjobb ötlet az éjszaka közepén kijönni a kertbe, pláne nem ilyen hiányos öltözékben, de hát már tényleg úgy érezte, hogy megfullad odabent. Rin felsóhajtott, majd végignézett magán. Mivel a cuccai elvesztek hála Rionak, nem maradt sok választása ha fel akart venni magára valami ruhaneműt, így a lehető legnagyobb titokban, de meglátogatta édesanyja hajdani szobáját. Szerencséjére a hatalmas szekrény még rejtett egyet-egyet Kiko ruhái közül, így nem kellett alsóneműben flangálnia a hatalmas kertben. Anyja ruhái tökéletesen illettek rá és mind gyönyörűek voltak, de végül csak egy egyszerű kék selyem kimonót választott, amit egy széles fehér övvel lehetett megkötni. Furcsa érzés volt belebújni a halott asszony ruhájába, de ő mégis boldogan szívta magába a könnyű anyag illatát. Könnyeket csalt a szemébe ha arra gondolt, hogy sohasem láthatta az édesanyját, de megpróbált erős maradni, mintahogy eddig mindig. Miközben lassan a víz felé fordította az arcát, Rin gondolatai a múlt felé fordultak, amikor még önfeledt gyerekekként rohangáltak ebben a kertben Annával és Yohval.

„Milyen szép is volt... Nem volt felelősség, nem voltak kötelezettségek, nem volt ellenség... Nem volt se jövő,se múlt, csak a jelen... Mennyire más volt minden.... Még Anna is tudott tiszta szívből nevetni...”- az emlékek elöntötték a szívét és a lány elmosolyodott. Arcvonásait visszatükrözte a sötéten hullámzó tó felszíne, barna szemei azonban csak fáradtan csillogtak a hold sápadt fényében. Hála Faust gyógyszereinek már sokkal jobban volt és a sajgó fájdalom is enyhült, de azért még érezte, hogy nem nyerte teljesen vissza az erejét. Ráadásul a délután látott álom képei még mindig a szemei előtt lebegtek...

Lassan kinyújtotta a kezét és lehunyta a szemeit. Ahogyan koncentrálni kezdett, az ujjai körül megjelent a jólismert kék aura és a tó vize lassan mozgásba lendült. Először csak apró vízsugarak nyúltak a lány keze felé, majd tekeregni kezdtek és lágy hullámzásba lendültek. Rin elégedetten nyitotta ki a szemét. Így ideig boldogan nézte a balra-jobbra kanyargó sugarakat, majd megszólalt:

-Úgy látszik kezd visszatérni az erőm egy része...- mondta Wynnek és a szellem mosolyogva bólintott, miközben figyelte a vízsugarak lassú táncát. Rin annyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette a hídra lépő fiút.

-Szép jó estét, hercegnőm...- köszönt Trey vidáman. Az Asakura lány összerezzent a hirtelen jött hangtól és megszakadt az uralom a sugarak felett. Ijedten kapta maga elé a kezét, de mielőtt a víz visszacsobbanhatott volna a tóba,a sugarak hirtelen megmerevedtek. A jéggé fagyott alakzat csillogva verte vissza a holdfényt, s a lány döbbent arca is homályosan kirajzolódott a jég felszínén.

-Ezt...ööö... te csináltad?- kérdezte a fiútól meglepetten, de a kékhajú sámán csak megrázta a fejét, miközben fekete szemei megakadtak a groteszk alakú jégszobron.

-Kétlem...- motyogta, majd elvigyorodott:

-Úgy látszik fagyos ma a hangulatod...- folytatta, majd közelebb lépett a lányhoz és lazán megtámaszkodott a korláton, Kori pedig a vállára telepedett.

Rin néhány pillanatig még hitetlenkedve nézte a megfagyott vízsugarakat, de nem akart hinni a saját szemének. Tényleg ő fagyasztotta meg a vizet vagy Trey csak szórakozik?

-A jég nem az én műfajom...- válaszolta végül csendesen és lehajtotta a fejét.

-A víz az víz...- válaszolt Trey, majd egyetlen csettintéssel darabokra robbantotta Rin alkotását. A fagyott tömbök lustán csobbantak vissza a tó vízébe, apró hullámokat keltve. A sámánlány sokáig nézett utánuk, de végül megtörte a beálló csendet:

-Ilyet még sosem csináltam, ez egészen új...- mondta elgondolkozva, de aztán megvonta a vállát:

-Biztos miattad van, Hónyuszi!- elnevette magát és ezzel egyetlen szempillantás alatt feloldotta a feszültséget kettőjük között. Trey csillogó szemekkel fordult felé, de mielőtt megszólalt volna, még felnézett az égre:

-Miattam biztos nem. Én csak ilyet tudok csinálni,nézd!- Rin követte a fiú tekintetét az ég felé, de a sötét lepelben gyémántként ragyogó csillagokon kívül nem látott semmit.

-Huh, micsoda pazar trükk! Van jobb is vagy csak ennyire vagy képes?- kérdezte csípősen, de mielőtt folytathatta volna, a fiú hirtelen mellé ugrott és magához rántotta. Karjai erősen szorították, de a lány szíve azonnal gyorsabban kezdett el verni és egészen belepirult a sámán közelségébe. Kori azonban méltatlankodva reppent fel a magasba és apró orrocskáját felhúzva távolabb is szállt a két fiataltól, miközben durcásan csipogott a maga nyelvén. Trey vigyorogva figyelte apró szellemét, majd amikor a minike elhallgatott, elnevette magát:

-Azt mondja, hogy soha többet nem lop nekem kaját a konyháról!- tolmácsolta a Rin számára érthetetlen csipogást, miközben alig észrevehetően megszorította a derekát és ha lehet még közelebb húzta magához..

-S akkor most mi lesz veled Hororo? Éhen halsz?- kérdezte Rin gonoszan, miközben felemelte a fejét és felnézett a nála legalább egy fejjel magasabb fiúra. Trey rákacsintott, majd válasz helyett megint csak az égre nézett.

-Nem hinném...- suttogta sejtelmesen, majd visszafordult a lányhoz. Fekete szemei biztatóan és lázasan csillogtak a sötétben, ahogy Rinre nézett és a barnahajú sámán beleremegett a tekintetébe. Jó néhány pillanatig álltak még így összefonódva és elmerülve egymás arcában, amikor Rin hirtelen meglátott egy apró fehér pelyhet lehullani a fiú mögött. Majd mégegyet, s mégegyet...

-Havazik!- szólalt meg meglepetten, miközben egyre csak nézte az egyre sűrűbben hulló égi áldást.

-Ez az én képességem... S ez most csak neked, csak most, csak azért, hogy jobb kedved legyen és ne szomorkodj,mert azt nem szeretem...- Rin hallotta, ahogy a fiú komoly szavai mögött megremeg a hangja, de nem akarta szóvá tenni, ehelyett csak az északi sámán mellkasára hajtotta a fejét. Jólesett a fiú ölelése és Rin elgondolkozott, hogy vajon mi történhetett az északi sámánnal, hogy ennyire megkomolyodott. Eddig nem ilyennek ismerte,most egészen más volt, mint 500 évvel ezelőtt. Ugyanolyannak tűnt,mégis más volt... Komolyabb és megfontoltabb és a lánynak hirtelen olyan érzése támadt, mintha Trey titkolna valamit előle... Valami szörnyű,megmagyarázhatatlan titkot...

-Köszönöm...Hororo...- suttogta meghatottan és érezte, hogy két apró könnycsepp gördül végig az arcán. A délutáni álom óta most először érezte azt, hogy biztonságban van és, hogy nem lehet baj....

Trey finoman megsimogatta a hátát, majd nyelt egyet és lejjebb hajolva ajkait a lányéra tapasztva, lágyan megcsókolta. Legnagyobb meglepetésére és örömére a lány egyáltalán nem tiltakozott, csupán egészen hozzásimult és átadta magát az érzésnek.... Trey most érezte magát a legboldogabbnak életében.... A hó pedig csak hullott és hullott, vékony fehér lepedővel fedve be a kihalt udvart... Illetve majdnem kihaltat....

***

Len olyan gyorsan fordult sarkon, hogy majdnem elcsúszott a havon. Dühösen trappolt vissza a házba, kezeit olyan szorosan szorította ökölbe, hogy az ujjai egészen elfehéredtek. Arcát elöntötte a harag, miközben végigszáguldott a folyosón és berontott a szobájába. A fogait csikorgatva kapta le a kabátját és a sálját a fogasról, majd a következő pillanatban már ismét a szobákat összekötő folyosón termett. Az ajtót nem csukta be maga után, már cseppet sem érdekelte, hogy észreveszik-e vagy sem az eltűnését. Miközben heves mozdulatokkal magára rángatta a kabátot, így szólt:

-Bason...-a szellem azonnal megjelent a hívó szóra, de nem volt neki egyszerű feladat lépést tartania feldúlt mesterével, aki továbbra is sietős léptekkel viharzott át az igazak álmát alvó házon.

-Igen, Len mester?- kérdezte a hatalmas kínai harcos szelleme, miközben minialakban suhant a fiú mellett.

-Hazamegyünk, többé nincs itt keresni valónk. Siessünk.

-Na de mester... Hiszen még csak most jöttünk..

-Ne vitatkozz, megyünk és kész! Elegem van ebből az egészből!- Len szavai lángoltak a dühtől, de mielőtt a szellem bármit is kérdezhetett volna, hirtelen lassított, majd megállt. Már az előszobában jártak, a hatalmas ablakokon át látni lehetett a sűrű hóesést, mely kavarogva hullott a földre.

-Az egész miattam van, én rontottam el! Pedig csak meg akartam védeni! Hogy ne emlékezzen, hogy megkíméljem! S most nézd meg: odakint smárol azzal a majommal! S azt se tudja, hogy ki vagyok... Még csak nem is emlékszik... Semmire Bason, érted, semmire! Egyetlen apró emléke sincs... Hiroto mindent elvett tőle!

-De mester,Ön csak....- kezdte a régen halott kínai harcos, de a lilahajú sámán azonnal a szavába vágott és aranyszínű szemei megvillantak a folyosó sötétjében:

-Késő bánat Bason! Késő bánat....- suttogta, majd lehajtotta a fejét és a következő pillanatban ökle hatalmasat csattant az ajtófélfában. Egy ideig még mozdulatlanul állt és kifejezéstelen tekintettel figyelte, ahogy az ütés nyomán apró szálkák potyognak a padlóra és vér serken az ujjain. Arcára sötét árnyékot vetettek félhosszú tincsei, miközben lassan visszahúzta a kezét és szétnyitotta az ujjait. A kinti sápadt fényben megcsillant az eddig a tenyerébe szorított aprócska tárgy és Len szemei összeszűkültek a bánattól. Egy ideig még nézte a vékony, kékköves gyűrűt, melyet annak idején ő adott Rinnek, de aztán csak felsóhajtott és a zsebébe rejtette. Letörölte a vért a kezéről, majd szelleméhez fordult:

-Indulás.- s azzal már ki is lépett a házból. A szellem lehorgasztott fejjel nézett fiatal mestere után, s hirtelen megértette, amit eddig csak sejtett: a Tao vezér szíve most fordult vissza igazán a sötétség felé, amelyben addig élt, amíg nem ismerte Rin Asakurát... S végre a kínai harcos tudatába is eljutott az, amire Wyn figyelmeztette: a világ veszélyben van... A Fekete Nap legendája ismét valósággá válik... S már késő, hogy megállítsák...