„Már jócskán benne járunk a tavaszban. A cseresznyefák városszerte virágba borultak, a levegő nehéz volt a bódító rózsaszín virágok illatától. A nyüzsgő belvárostól távol eső utcákat beborították a virágszirmok, így a miénket is. Csodálatos érzés volt reggelente kilépni a kertbe és vetni egy pillantást az ősöreg fára, amint ágaival lustán intett, ahogyan kiléptünk és elindultunk az iskolába. Mert persze az iskola az iskola maradt, akár el volt törve a karom akár nem... Szerencsére Morty sokat segített így nem maradtam le olyan nagyon, s végre eljött a várva várt tavasz is. Ahogy a természet újjászületett, úgy pezsdült fel az élet a városban is. Füllesztő és meleg nyárnak néztünk elébe és ez cseppet sem hangolt jobb kedvre. Már május van, lassan itt a születésnapom, mégsem éreztem magam 100%osan boldognak. Felsóhajtottam, majd a tenyerembe ejtettem az arcom és felkönyökölve a padra kinéztem az ablakon. Most éppen matek óránk van, a tanárnő valami geometriai feladatot magyaráz, de nem érdekel különösebben. Morty előttem ül és lázasan körmöl, a toll halkan serceg a papíron és a következő pillanatban már a magasba is lendül a keze, hogy tudja a megoldást. Jó neki, hogy ennyire vágja a matekot, gondolom, és halványan elmosolyodok. Egyszerre irigylem és tisztelem az apró termetű sámántanoncot, csodálom a kitartását és az akaraterejét. Anna edzései rá is ugyanúgy vonatkoztak, mint bármelyikünkre a házból, de hogy mellette így tudott tanulni és soha egy leckéje sem hiányzott, az igazán becsülendő volt, hiszen ugyanezt nem mondhattam el magamról. Egyre többet hiányoztam az iskolából, leckét sem írtam már olyan rendszeresen, hiszen esténként néha már csak annak örültem, ha bedőlhettem az ágyba. Anna edzései, a házimunka rám eső része, valamint a röplabda csapat edzései és a külön órák Anekinél... Minden időmet és energiámat lefoglalták, s képtelen voltam utolérni saját magamat. Anna továbbra is kemény tempót diktált, minden nap futás, erősítés, gyakorlás, hiszen – mint ahogy előszeretettel emlegette- hamarosan itt a viadal. Kár, hogy ennek még csak egyetlen halvány jelét sem láttuk. Na mindegy. A házimunkából otthon mindenki kivette a maga részét, ugyanakkor a csapat edzései fárasztóak és kimerítőek voltak, mint ahogy a különórák is. Aneki-t Anna ajánlotta nekem, az egyik legjobb kard- oktató volt a városban. S persze sámán is. Gyönyörű fiatal nő volt, nálam néhány évvel idősebb és a város másik végén lakott a férjével. Nagyon kedves volt és hála neki már sokat fejlődtem, s ennek igazán örültem.

A tanárnő még mindig magyaráz, már legalább a negyedik példát oldjuk meg amióta céltalanul bámulok ki az ablakon. Trey jóízűen hortyog mellettem,a keze a combomon pihen. Elmosolyodtam egy pillanatra, ahogy ránéztem, de aztán visszafordultam a fülledten meleg város látképe felé. Már több, mint féléve együtt járunk. Eleinte furcsán fogadták otthon a fejleményeket, de nem nagyon érdekelt. Boldog voltam Trey mellett és szerettem őt, bár néha úgy éreztem, hogy képtelen pótolni a lelkemben tátongó űrt, amit a hiányzó emlékek okoztak. Tündéri srác volt, kedves és megértő, de mégis hiányzott valami és erre még a rémálmaim se adtak magyarázatot. Egyre többször álmodtam az angyallal és néha már halvány emlékképek is felrémlettek az előző életemből és többször ébredtem éjszaka a saját sikoltozásomra. Ennek ellenére az életünk viszonylag nyugodt volt, Hiroto nem jelentkezett a novemberi támadása óta, pedig állandó jelleggel attól rettegtem, hogy ismét megkeres és most már végez is velem. Ijesztő gondolat volt minden reggel úgy ébredni, hogy ma talán örökre vége, de eddig szerencsére nem történt semmi. Egyedül Mitsuko aggasztott mostanában. Egyre nyugtalanabb és zárkózottabb lett, éreztem, hogy valami nagyon nyomasztja, de mivel nem akart erről beszélni, inkább nem erőltettem. Távolságtartó lett, már alig beszéltünk, holott nagyon hiányzott a társasága, de tudtam, hogy ezt sem erőltethetem, majd ha akar, akkor ismét megkeres, felesleges rágódnom ezen. Néha amikor rámnézett úgy éreztem, hogy egészen a szívembe lát és ugyanúgy érzi és látja Wyn jelenlétét, mint én vagy akár bármelyik sámán otthon, de sosem tette szóvá, hogy szellemeket lát.

Most, hogy itt ülök és bámulok az iskolaudvart, megint elfog az a különös érzés, ami hónapok óta mardossa a lelkemet. A tátongó űr a lelkemben olyan, mint egy mély seb, ami egyre csak nő és arra vár, hogy egyszer a legváratlanabb pillanatban felszakadjon és elárasszon fájdalommal. Hiába van mellettem Trey, úgy érzem, hogy továbbra sem gyógyul és nyugtalanít ez az egész. Már túlzottan régóta lüktet bennem ez a tompa és megmagyarázhatatlan fájdalom és nem akar megszűnni. Ráadásul bosszantó is volt, hiszen azóta éreztem, ahogy megtudtam, hogy a támadás utáni második napon Len Tao elhagyta Izumot. Még most is ökölbe szorult a kezem a haragtól, ahogy arra a bunkóra gondoltam, holott megmentette az életemet. Ha ő akkor nem bukkan fel, akkor ma már egészen biztosan nem ülnék itt....”

-Asakura kisasszony, méltóztatna végre idefigyelni?- a tanár hangja olyan hirtelen jutott el Rin tudatáig, hogy a lány összerezzent. Lassú mozdulattal fordult vissza az osztály felé és közben óvatosan megbökte Treyt is. Az óra már a végéhez közeledett, a lecke is fent volt már a táblán, de mivel még nem csengettek ki, a tanárnő nem engedte el őket, csupán idegesen toporgott a tábla előtt és láthatóan arra készült, hogy fontos bejelentést tegyen.

-Nos, akkor ha már Hororo úr is felébredt, figyeljetek ide. Már csak egy hónap van az év végi vizsgákig, ideje elkezdenetek készülni, a feladatokat majd megkapjátok a jövőhéten. Ugyanakkor örömmel jelentem be azt is, hogy új osztálytársatok érkezik a maradék időre.- az egész termen halk morajlás vonult végig és mindenki izgatottan fészkelődött, de tudni lehetett, hogy nem a vizsgák közeledte izgatta fel őket ennyire. Ritkaság volt, hogy év közben, sőt az év vége előtt alig egy hónappal bővítik a létszámot, így ez az alkalom különösen érdekesnek ígérkezett.

-Fogadjátok szeretettel Len Tao-t, aki egyenesen Kínából érkezett hozzánk.- fejezte be a tanár és abban a pillanatban kinyílt az ajtó és belépett az említett fiú, arcán fölényes vigyorral. A teremben lévő levegő szinte megfagyott a lilahajú sámán érkeztével, minden diáknak a torkára fagyott a szó.

Rin szemei azonnal tágra nyíltak a döbbenettől és fel is pattant volna, ha Trey nem szorítja meg a kezét. Így viszont ülve maradt és dühtől izzó tekintettel meredt Lenre, aki beljebb sétált, majd megállt a tanári asztal mellett. Bason mögötte lebegett, de ezt ugye csak ők láthatták. Döbbent arcok tucatjai követték az idegen mozdulatait, majd újból kitört a hangzavar és több helyen is halk kuncogás született, mire Len arcáról eltűnt a vigyor és a fiú összevonta a szemöldökét. Az idős, kövérkés tanárnú csak sokadjára tudott ismét csendet teremteni.

-Nos, akkor talán ideje egy kicsit átrendeznünk az ülésrendet.- szólalt meg végül, mikor végre elült a döbbent susmorgás és újra csend lett a teremben. Pár pillanatig kutatva fürkészte diákjai arcát, majd hirtelen sugárzó arccal összecsapta a tenyerét és így szólt:

-Foglaljon helyet az első padban Len úrfi, a padtársa pedig legyen...Hmmm...- szavaira az első padban helyet foglaló Mitsuko már fel is állt, hogy átadja a helyét, de megtorpant, ahogy a tanár elgondolkozott.

-Lássuk csak... Oh, meg is van! Asakura kisasszony..kérem fáradjon előre és mostantól itt lesz a helye! Így talán majd jobban fog tudni figyelni....- szavaira Rin azonnal elsápadt és úgy érezte, hogy menten elájul. A szíve vadul vert, ahogy összedobálta a cuccait és előre baktatott. Vetett még egy sajnálkozó pillantást Treyre és Mortyra, akik hasonlóan meglepettek voltak, mint ő, de nem volt mit tenni. Mitsuko hátrasétált az ő régi helyére, és Rin le is huppant az aranyszemű fiú mellé, aki még csak rá sem nézett, csupán közönyösen elfordította a fejét. A lány várt pár pillanatot, hogy esetleg köszönni fog, de mivel úgy tűnt, hogy a sámánnak nem áll szándékában kommunikálni, feladta. Len a lehető legmesszebb húzódott tőle a padban, hogy véletlenül se kelljen hozzá érnie és ez feldühítette Rint, de nem mert hangot adni az ellenérzésének, mert a tanár folytatta:

-Nos, így már rendben is lesz, Mitsuko kisasszony majd figyel Hororora, hogy ne aludhasson minden órámon. Mára ennyi is, holnap találkozunk! El ne felejtsétek a leckét! Viszontlátásra!- a terem a következő pillanatban megélénkült és mindenki elindult kifelé. Rin lehajolt a táskájáért, de mire felegyenesedett már csak Trey és Morty volt ott, mindenki más eltűnt. A lány furcsálta, hogy észre sem vette Len távozását, de úgy döntött, hogy nem foglalkozik a fiúval.

-Mehetünk?- kérdezte Trey kedvesen, mire a barnahajú lány bólintott.

-Persze...- válaszolt, majd ujjait összekulcsolta a fiú hűvös kezével és elindultak hazafelé, hogy beszámoljanak a többieknek is a „jó” hírről...

***

Az edzés végeztével Rin fáradtan ült le a teremben lévő egyetlen padra. Kipirult arccal tette vissza a kardjait a díszesen faragott tokokba, majd nagyot sóhajtott, ahogy rájuk nézett. Fegyverei hibátlanok voltak, mégsem volt elégedett az eredményeivel. Immár több hónapja edzett Aneki-nél, mégsem érezte magát kellően erősnek és felkészültnek a sámán viadalra. Csalódottan nézte a kezében tartott tokokat, miközben arra gondolt, hogy régen mennyivel másabb volt minden. Annak idején pillanatok alatt megtanulta a sámán harc minden fortélyát, most meg még annyi ereje sincsen, hogy egy rendes óriáslélek kontrollt létrehozzon. Dühítette ez a tehetetlenség, de bízott abban, hogy hamarosan ismét visszanyeri minden erejét, hiszen az álmaiban látott angyal-lány is egyre csak erre biztatta...

Rin lerakta maga mellé a kardokat, majd nagyot sóhajtott és felállt. Egyetlen mozdulattal kibontotta eddig lófarokba kötött haját és megkönnyebbülten széttúrta ujjaival a hosszú tincseket.

-Még mindig itt vagy?- kérdezte hirtelen egy kedves hang és Rin azonnal az ajtó felé fordult. Aneki rámosolygott, majd lassan beljebb sétált és leült a padra. Szelleme, egy hatalmas kínai sárkány minialakban, mögötte lebegett, majd letelepedett a vállára.

-Lassan megyek, csak gondoltam erősítek még egy keveset.- magyarázkodott Rin zavartan, de ahogy a fiatal nő kékeszöld szemébe nézett, érezte, hogy felesleges füllentenie. Aneki kényelmesen keresztbe tette egymáson a lábait, majd finoman elmosolyodott.

-Ha még mindig gyakorolni szeretnél, azt is mondhatod,nem haragszom meg.- mondta, majd szép, kerekded arca elkomorult egy pillanatra:

-Kezdek aggódni érted, Rin. Kimerültnek tűnsz.... Láttam ma edzés közben, hogy nincs minden rendben... Mi a baj?- kérdezte és intett, hogy a fiatal Asakura lány foglaljon helyet mellette. Rin engedelmeskedett, de válasz helyett csak lehajtotta a fejét és az ölébe ejtette a kezeit, melyeken jól látszottak ez edzés nyomai. Hiába volt rajta kesztyű, a nehéz kardok forgatása így is megviselte a bőrét, számos horzsolás díszítette már így is a tenyerét.

-Ááá, igazán semmiség, csak kevés 24 óra naponta, ennyi az egész. Nehéz összeegyeztetni a dolgokat.

-Hm, ha csak ennyi a gond, akkor nyugodtan jöhetsz hetente egyszer is. Már sokat fejlődtél és...

-Nem,dehogyis!- emelte fel a fejét döbbenten az Asakura lány, majd folytatta:

-Nagyon szeretek veled edzeni, szó sincs arról, hogy nem bírom! Inkább a sulival vannak gondok...- fejezte be immár sokkal csendesebben és egy pillanatra eszébe jutott Len közönyös, már már undorodó arca, amikor délelőtt mellé ültették. Miért utálhatja őt ennyire ez a fiú?

-Az egészen más helyzet. Viszont... Azt hiszem, hamarosan megoldódik minden. Változás közeleg...- Aneki titokzatos hangja vidáman csengett, miközben a fiatal lány az ablak felé fordította az arcát. Odakint már sötét volt, de a szomszéd házak felett vakítóan ragyogtak a csillagok.

-Mire gondolsz, Aneki?- kérdezte Rin, de mestere csak ennyit felelt:

-Majd magad is meglátod. Most viszont ha nem bánod, ideje lenne hazaindulnod, különben holnapra se lesz kész a leckéd.

Rin még szeretett volna kérdezni pár dolgot, de inkább meggondolta magát és miután bólintott, felállt. A kardhüvelyeket felszíjazta a hátára és gyorsan összehúzta a táskája cipzárját. Aneki csendben figyelte a mozdulatait, amikor végzett így szólt:

-Vigyázz ma este hazafelé, Rin. Sötét az este és számos ellenség leshet rád...

-Ezt minden alkalommal elmondod, de látod, nem történt még semmi baj. Szia, Aneki.- válaszolt vidáman, majd elindult az ajtó felé. Búcsúzóul még intett egyet, majd eltűnt a folyosó sötétjében. Aneki azonban már nem mosolygott, helyette aggodalmas tekintettel simogatta sárkánya pikkelyes hátát. Ha Rin még nem, de ő már határozottan érezte a változás szelét... Ez az éjszaka más lesz, mint a többi....

***

Az utcák szokatlanul csendesek és kihaltak voltak, sehol egy teremtett lélek. Néhány ház ablakában még égett a villany, de a legtöbb helyen már nyugovóra tértek az emberek vagy éppen tévéztek, Rin sok ablakban látta a készülékek jellegzetesen villódzó fényeit. Zsebre tett kézzel baktatott hazafelé gondolataiba merülve, melyek még mindig Len hirtelen felbukkanása körül jártak. Vajon miért jelent meg egyik napról a másikra a bosszantó természetű fiú a városban? S ha már sámán, akkor mi a fenéért kell iskolába járnia? Ráadásul éppen az ő osztályába? Jocó már hónapok óta feladta az iskolát, Anna és Yoh se járt már be, egyedül Morty és ő tartottak ki, na meg persze Trey, de ő is csak a kedvéért. S most Len Tao egyszer csak megjelenik a végzős osztályban, holott Kínában él? Több, mint furcsa...

Rin dühösen odébb rúgott egy konzervdobozt és befordult az egyik elhagyatott mellékutcába. A doboz csörögve gurult végig az aszfalton, majd nekiütközött az egyik kukának, s a kiszűrődő dühös nyávogásból ítélve a szemetes lakója ezt igencsak zokon vette. A lány azonban nem foglalkozott az előkeveredő piszkos macskával, csupán kitartóan átvágott a szűk utcán és hamarosan ismét egy kivilágított részen vezetett az útja. Már látta az Asakura ház barátságosan hívogató fényeit és előre örült, hogy ilyen késő este is fent van még valaki, amikor hirtelen meghallotta a közeledő léptek zaját. Döbbenten megtorpant, majd lassan megfordult, de majdnem hanyatt esett a döbbenettől.

-Mitsuko? Mit keresel erre ilyen későn?- kérdezte meglepetten, miközben a barátnőjére nézett. Az említett lány zavartan megállt tőle néhány lépésnyire és félrefordította a fejét. Meleg májusi este volt, a Kohakuiro lány hosszú, mélyzöld szoknyát viselt és egy ujjatlan, bordó felsőt. Hosszú haja laza copfba volt kötve egy széles szalaggal.

-Én csak...ööö... hozzád jöttem.- motyogta és Rinre emelte zöld szemeit, melyekben bizonytalanság csillogott.

-Ilyenkor? 11 óra lesz nemsokára... Viszont akkor gyere be nyugodtan- felelte Rin döbbenten, s elindult a ház felé, de Mitsuko nem mozdult.

-Nem akarok kellemetlenkedni, biztosan alszanak már és Hororo...

-Hívd csak Treynek, s ne aggódj, szerintem még mindenki ébren van, kivéve a lusta bátyámat, de ő nem számít,mert napi 16 órát alszik ha rajta múlik...- Rin halkan felnevetett és ezzel Mitsuko arcára is sikerült egy halovány félmosolyt csalnia.

-Nem, köszönöm, tényleg nem szeretnék zavarni. Csak beszélgetni szerettem volna, de akkor már nem is fontos...- Mitsuko zavartan egyik lábáról a másikra állt, s réveteg tekintettel babrálni kezdte a haját. Rin felvonta a szemöldökét és közelebb lépett késő esti látogatójához.

-Ha valami gond van,elmondhatod nekem is...- kezdte, de Mitsuko azonnal hevesen megrázta a fejét.

-Nincs gond, igazából meg tudom oldani egyedül is! Azért köszönöm!- azzal sarkon fordult és mielőtt Rin utána szólhatott volna, már bele is veszett az utca sötét kihaltságába.

-Ennek meg mi baja?- kérdezte Wyn hasonlóan döbbenten, mint ahogyan Rin állt egy helyben.

-Fogalmam sincs... De komoly gondjai lehetnek, az már egyszer biztos, még sosem láttam ennyire zaklatottnak. S azt hiszem el akarta mondani, csak fél...- válaszolt egy rövid sóhaj után a sámánlány, de nem mozdult, szemeit még mindig a sötétségbe fúrta, ahová már nem ért el az utcai lámpák fénye. Mitsuko felbukkanása nem csak megdöbbentette, hanem egyenesen megijesztette, nem tudta mire vélni a lány zavartságát és bizonytalanságát. A sötétség ellenére is észrevette a lány kisírt szemeit és megviselt arcát, ami egyáltalán nem illet korábbi szigorú énjéhez. Nagy bajnak kellett történnie, ha ennyire megviselte,s Rin elhatározta, hogy ha törik ha szakad, de kideríti Mitsuko gondjainak okát. Felsóhajtott, majd visszafordult, hogy folytassa az útját hazafelé, de ismét meg kelletett állnia. Wyn teljes alakjában lebegett a föld felett néhány centire és kifejezéstelen szemekkel bámult fel az égre. Hosszú, sötétkék tincsei lágyan táncoltak az auráját körülölelő májusi szélben, arcán viszont réveteg kifejezés ült, mintha várna valamire.

-Wyn?- kérdezte Rin halkan és gyanakvóan közelebb lépett. A szellem válasz helyett tiltón felemelte a kezét, majd lassan kinyújtotta a csillagok felé és megszólalt:

-”Az elkövetkező korok sámánjai már tudták, hogy 500 év múlva ismét feltűnik majd a Végzet csillaga, nyomában a Pusztulás fényes lángjával. Azonban, hála az ifjak áldozatának, e perctől kezdve minden alkalommal fel fog tűnni a Remény csillaga is, mely nyugalmat hoz majd a jövő sámánjainak szívébe, hogy tudják: ez a 9 sámán vissza fog térni közéjük és akkor ismét a világ sorsa lesz a tét.....”- a szellem fátyolos hangja annyira túlvilági volt, hogy Rint kirázta a hideg és libabőrös lett a karja. Nem tudta mire vélni a hajdani vízitündér viselkedését, de a szellem nem mondott többet, konok hallgatásba burkolózott a titokzatos szavak után. A lány követte a szellem ujjainak vonalát és felnézett az égre, de nem látott semmi különöset. A fekete lepelben apró gyémántként ragyogtak a csillogok, tiszta, derült éjszaka borult a város fölé. Már éppen vissza akarta fordulni Wynhez, hogy visszarángassa a valóságba, amikor hirtelen különös érzés futott át a testén és akaratlanul is ismét az égre emelte a tekintetét, s a meglepetéstől földbe gyökerezett a lába. A végtelen feketeségben egy gyorsan közeledő, ragyogóan kék, izzó csillag jelent meg, fényes csóvát húzva maga után. Néhány másodperc telt csak el és már át is robogott a lány feje felett és eltűnt az Asakura ház mögötti erdő fái között. A lány döbbenten, tágra nyílt szemmel bámult a furcsa égi jelenség után, de nem volt sok ideje az álmélkodásra, ugyanis a következő pillanatban újabb csillag robogott át az égen, s csak annyiban különbözött az előzőtől, hogy kék helyett fehér fényben ragyogott.

-A Végzet és a Remény Csillaga....- suttogta alig hallhatóan, még mindig nem térve magához a sokkból, amit a csillagok megjelenése okozott...

-Úgy van. Eljött az Idő... Ismét elkezdődött...- válaszolt Wyn, arcán immár boldog mosollyal, de Rin nem osztozott az örömében. Félt a Bajnokságtól....

***

-Rátok aztán igazán nem számítottam ilyen hamar. Hiszen a Csillagok alig pár perce száguldottak el az égen! Viszont ha már itt vagytok, akkor kerüljetek beljebb.- szólt Anna, miután kissé bosszúsan ajtót nyitott váratlan vendégeinek.

-Hatásos belépőt akartunk tartani. Sajnálom, Anna.- szabadkozott a magas, hosszú hajú férfi, miközben kézen fogta a mellette álló fiatal lányt és engedve az invitálásnak, beljebb léptek. A médium lány azonnal becsukta mögöttük az ajtót, majd a nappaliba terelte a látogatókat.

-Nocsak, Silva és Araya! Nem gondoltam volna, hogy veletek is találkozunk, de akkor ezek szerint tényleg gubanc volt az Időhurokkal....- Yoh arca azonnal felvidult, ahogy az indián férfi és Anna nővére beléptek a nappaliba. Azonnal fel is kelt a földről, ahol eddig üldögélt, majd felkiabált az emeletre a plafonon át:

-Hé, mindenki! Vendégeink vannak!- alig telt egy pillanat és máris lépések robaja hallatszott a lépcső felől és a következő pillanatban már meg is jelent Rio, Trey, Jocó és Faust feje az ajtóban.

-Barátaim!- köszöntötte őket Silva jókedvűen, mire mindannyian beljebb nyomultak és körbeülték a kisasztalt. Anna is visszatért a konyhából, kezében egy gőzölgő csészékkel teli tálcával. Kivételesen ő főzte a teát, mert Morty nem töltötte velük a mai estét, Pilica és Tamara pedig visszautaztak meglátogatni Yomeit és Kinot.

-Nem maradunk sokáig, csak gondoltuk elhozzuk nektek ezeket.- kezdett bele Silva látogatásuk céljának feltárásába és intett Arayának, aki előhúzott egy csomagot a táskája mélyéről. Óvatosan kibontotta a csomagot rögzítő csomót, majd széthajtogatta a puha vásznat és visszadőlt Silva mellé.

Mindenki elkerekedett szemmel bámult az előkerülő tartalomra, de jó sokáig senki se mert megszólalni.

-S most meg se kell érte küzdenünk? Ez valami vicc?- kérdezte Jocó és egyik ujjával megbökte a hozzá legközelebb heverő orákulumharangot.

-Elhiheted, hogy igazi.- nevetett fel Araya jóízűen, majd kissé komolyabb hangon folytatta:

-A Tanács úgy döntött, hogy az előző életben nyújtott teljesítményetekkel kiérdemeltétek őket, felesleges lenne bármelyik tanácstaggal megvívnotok. Oh, jut eszembe Yoh, Kalim is üdvözletét küldi.- a barnahajú Asakura bólintott, majd Silva folytatta a lány helyett:

-Úgyhogy a nulladik kör számotokra kipipálva. Viszont az első kör eredményeit már....- mielőtt azonban a mondat végére érhetett volna, hirtelen futó léptek zaja érkezett az udvarról és a következő pillanatban hallani lehetett, ahogy bevágódott a bejárati ajtó és megremegtek a falak. Mindenki meglepetten fordult a nappali ajtaja felé, ami a következő pillanatban szintén kinyílt és megjelent benne Rin futástól kipirult arca. A lány lihegve támaszkodott a térdén, s csak nagy nehezen tudta kinyögni a szavakat, annyira kapkodta a levegőt:

-A Csillagok..az égen...az előbb... megjelentek...és...azt hiszem, hogy... a Bajnokság...

-Szia Rin. Jó újra látni.- Araya hangja azonnal félbeszakította Rin mondanivalóját. Az Asakura sámán felegyenesedett, majd szinte leesett az álla. Először Arayára nézett, aki semmit sem változott azóta, hogy utoljára látta, ugyanolyan gyönyörű volt, mint akkor is és még Neya is ott üldögélt a vállán, egyedül a tanácstagi viselete döbbentette meg. Aztán a tekintete Silvára vándorolt, aki boldog mosollyal és egy laza integetéssel köszöntötte, láthatóan még mindig ugyanolyan dögösen, mint 500 évvel ezelőtt.

-Ti hogy kerültetek ide? Elaludtam edzés közben és most álmodom?- nyögte Rin, majd nekiroskadt az ajtófélfának.

-Ugyanmár, dehogy! Csak mint ahogy te is mondtad, elkezdődött a Bajnokság és éppen azért vagyunk itt, hogy kiosszuk ezeket.- magyarázta Araya még mindig mosolyogva és az asztalra mutatott. Rin ha lehet még jobban meglepődött, mint az előbb, ahogy az orákulumharangokon megcsillant a lámpa fénye. Az idősebb médium lány felkapta az egyik sötétkék-ezüst jelzőszerkezetet és hajdani barátnője felé dobta. Rin ügyesen elkapta, de csak idegesen babrálta az ujjai között, nem nagyon tudta, hogy mit is mondjon.

-Mi is megkaphatjuk végre?- kérdezte Trey lázasan és meg sem várva Silva és Araya beleegyező bólintását már fel is kapta a saját harangját. Rio, Jocó, Faust és Yoh azonnal követte a példáját és egyszerre 5 szerkezet csattant a csuklókra.

-Anna?-kérdezte Araya és a húgához fordult, de a szőke médiumlány nem válaszolt azonnal, továbbra is mereven bámulta az utolsó, piros szerkezetet az asztalon.

A szobára kínos csend telepedett, de végül Anna megszólalt, hangjában erős kétkedéssel:

-Még nem tudom, hogy akarok-e indulni a Bajnokságon. Elvégre a shikigamik nincsenek nálam és...

-Rendben,akkor ezt ráérsz később is eldönteni. - vágott közbe Araya, hogy megmentse a lányt a kínos magyarázkodástól, majd Silvával együtt felálltak és távozni készültek.

-Máris mentek? Maradjatok még, én főztem a vacsorát...- kérdezte Rio és mindannyian esdekelve néztek a Tanács tagokra, de azok csak megrázták a fejüket:

-Sajnáljuk barátaim, de rengeteg a még a dolgunk. Ha nektek nem is, de rengeteg másik sámánnak meg kell vívnia az orákulumharangért, számos csata vár még ránk az éjszaka. A mihamarabbi viszontlátásra, vigyázzatok magatokra.- hiába álltak fel szinte egy emberkét a szobában lévő sámánok, hogy maradásra bírják régi barátaikat, azok a következő pillanatban már el is tűntek, egyedül a nappali hátsókertbe vezető ajtaja előtti függöny libbent meg egy másodperce. A szobára ismét mély hallgatás borult, senki sem merte kommentálni az iménti eseményeket. A hallgatást végül az orákulumharangok csipogása törte meg és szinte egyszerre rezzentek össze. Néhány gombnyomás elegendő volt, hogy mindenki lássa az első ellenfele nevét.

-Haha, haver, megint miénk az első kör! DE most nem hagyom magam, nem lesz olyan egyszerű dolgod!- nevetett fel Trey és hátbaverte Yoht, aki vigyorogva megvakarta a tarkóját:

-Te csak azt hiszed Trey, hiszen én voltam a sámán király, ezt ne felejtsd el! Rio?

-Ismeretlen sámán, de rögtön holnap este. Remélem nem lesz nehéz dolgunk, ugye Tokageroh?- a gyíkszellem magabiztosan bólintott a sámán szavaira,miközben Jocó már el is sápadt sötétbarna bőre alatt:

-Nah, vicckirály? Csak nem Lent kaptad?- bökte oldalba Trey barátját gonoszul vigyorogva, de a néger fiú csak nagyot nyelt.

-Dehogyis! Már csak az kéne!

-Akkor Zik?

-Ezzel ne viccelj Yoh! De ez sem nyert...

-Hát akkor ki az, vicces kis barátom?- kérdezte most már egyre kíváncsibban Rio is,de mielőtt Jocó válaszolhatott volna, Faust halkan felkuncogott:

-Én lennék az...- mondta és szavait olyan döbbent csend fogadta, hogy még a cseresznyefa lombjának neszezését is tisztán lehetett hallani.

-Akkor ez jó kör lesz,remélem láthatom!- Yoh nevetéssel próbálta oldani a szobára telepedő feszültséget, majd a még mindig az ajtóban álldogáló Rinhez fordult:

-Na és ki lesz a te ellenfeled ,Hugi?- kérdezte kedvesen, de a barnahajú lány válasz helyett csak nagyot nyelt. Mindenki kíváncsian nézett rá, amitől azonnal elpirult, majd vett egy nagy levegőt és elhaló hangon kinyögte:

-Egy hét múlva van jelenésem a folyóparton, éjfélkor... Az ellenfelem pedig nem más, mint Len Tao....- s a jelenlévők közül ezzel már senkinek sem volt kedve viccelődni....

***

Ameddig az Asakura ház lakói a késői vacsorához készülődtek, addig a város két különböző pontján is alakultak az események. Az egyik helyen, a belváros közepén álló többemeletes ház egyik felső emeleti lakásában a lilhajú, aranyszemű fiú elégedetten csatolta a karjára a frissen kapott sárga orákulumharangot, majd nyomkodni kezdte a gombokat és hamarosan meg is kapta első ellenfelének a nevét, valamint a csata helyszínét és időpontját. Ajkai keserű mosolyra húzódtak, de titokban örült a találkozásnak, még ha rettegett is a lánnyal való harctól... Ugyanakkor azt is tudta, hogy ez talán a Végzet műve és hogy Rin Asakura most sem fogja egykönnyen feladni...

-Minek örülsz ennyire, Len? Csak nem Yoh az első ellenfél?-kérdezte a kanapén üldögélő, magas, zöldhajú lány, miközben öccsére emelte kék szemeit:

-Ugyan... Viszont..Remélem Rinnel is hasonlóan nehéz dolgom lesz...- morogta vissza Len és szemei elkalandoztak a város fényei felett...

A másik helyen viszont borzalmas dolgok történhettek ezen a csendes, ám mégis zűrzavaros májusi éjszakán. A lány szobája romokban hevert, a szétszórt jegyzetlapokat pedig felemelte majd messzire repítette a nyitott ablakon át beáramló, metszően hidegen feltámadó szél... A függöny pedig halotti lepelként járta táncát az éjszakában... Mitsuko Kohakuirot pedig mintha a föld nyelte volna el, egyedül egy szarvast ábrázoló medál hevert magányosan a romokban heverő szoba padlóján....