-Ezt védd ki, te hómenő! – Len hatalmas csapást küldött Trey felé, aki csak felordított fájdalmában, s a földre zuhant. Azonban még nem vesztette el az össze erejét, így szinte azonnal felállt, s újra a fegyverébe küldte Korit.

-Hehe, ez jó volt, haver, de ellenem kevés lesz! JÉGRENGÉS! – Trey magabiztosan támadt, s ez a másik fiút nagyon meglepte. Len könnyedén felszökkent a levegőbe és kivédte a csapást, de érezte, hogy most már kezd fogyni az ereje.

-Jól van, akkor intézzük el gyorsan! BASON: 100 %os erő, MOST! – A viharszablya felragyogott, s hatalmas fegyverré változott, miközben Len leérkezett a földre.

Trey elsápadt és nagyot nyelt. „ Ha ezzel megüt, nem fogom túlélni....”- gondolta, de tudta, hogy nem adhatja meg barátjának azt a kegyet, hogy ilyen egyszerűen hagyja győzni. Megszorította hát a kezében tartott faragott fadarabot, miközben Pilica-ra gondolt. „Vajon mit szól majd, ha megtudja, hogy a testvérét egy lány miatt ölték meg?” – a fiú megpróbálta elképzelni a nővére arcát, de nem sikerült.

-Sajnálom, Trey, de itt a vége! – azzal Len támadásba lendült. Trey utolsó mentvárként elővarázsolt egy jégfalat maga elé, de tudta, hogy ez már nem sokat segít rajta.

Látta barátja arcán a kegyetlen vigyort, miközben felé szökkent, s egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy milyen szomorú, hogy ez lesz az utolsó kép, amit életében látni fog. „Nem, nem ez lesz az!” – gondolta dühösen, majd dacosan összeszorította a fogait és behunyta a szemét. Maga elé képzelte a minikéket, a szülőföldjét, a barátait, Rint....

-HAGYJÁTOK ABBA! – kiáltott egy hang a kapuból, s a következő pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a környék csendjét. Amikor elült a kavargó por, a két fiú szinte egyszerre fordult a hang tulajdonosa felé és szólalt meg:

-Rin!

S valóban: a szőke Asakura állt a kapuban, kezében a fegyverével. Szeme szinte villámokat szórt, ahogy a sámánokra nézett, de arcán patakokban folyt a könny is. Erősen lihegett, látszott rajta, hogy rengeteg energiát használt fel, ahhoz, hogy megállítsa Len csapását.

Len nem tudott megszólalni, egyre csak nézte a lányt. Egy pillanatra mindenről megfeledkezett, s megint az erdőben érezte magát... A tónál, ahol...

-Hárítottad a legerősebb támadásom.... – mondta végül meglepetten, miközben félrefordult és eltette a fegyverét.. - Rin ránézett, majd tett egy lépést a fiúk felé.

-Jól vagy, Trey? - kérdezte, miközben elfordult a Tao fiútól, s a kékhajú sámánra nézett.

-Persze, kösz... Ha nem érsz ide időben, akkor talán....

-Len: elárulod, hogy mi a fene volt ez? Nagyon kíváncsi vagyok....- Rin ismét a lilahajú srác felé fordult, de az csak megrántotta a vállát.

-Az a kettőnk dolga, ne üsd bele az orrod.... – A lány elsápadt e válasz hallatán, s csak nagy nehezen tudta elfojtani kitörő zokogását. Beharapta a szája szélét, s dühösen kifakadt:

-Elegem van abból, hogy soha nem mondasz el semmit! Egy utolsó szívtelen, undok, bunkó, ....

-Nem beszélhetnénk ezt meg később? – szólt valaki halkan a hátuk mögött, s a következő pillanatban Jocó esett be a kapun, Micre támaszkodva. Csak úgy remegett a láztól, s olyan sápadt volt, hogy azt még Faust is megirigyelhette volna.

-Jesszusom! – kiáltott fel Rin ijedten, s máris a fiúhoz rohant. Trey segíteni akart neki, de ő csak ennyit mondott:

-Menj és keresd meg Faustot, szükségem van a segítségére! Kérlek siess! – Trey bólintott, mire a lány átkarolta Jocó vállát és elindult a ház felé. Majd összeesett a fiú súlya alatt, de amikor Len tett egy lépést felé, hogy segítsen, csak dacosan felszegett fejjel elment mellette, s alakjukat hamarosan elnyelte a ház.

Len szomorúan nézett utánuk, egyetlen pillanat alatt minden düh elszállt belőle. Sóhajtott egyet, majd lehajtotta a fejét és elindult a kapu felé, hogy elhagyja a környéket és egyedül lehessen, de Trey megállította:

-Ha nem lennél akkora mamlasz, mint amekkora vagy, akkor tudnád, hogy ez a lány az életét is odaadná érted. Teljesen feleslegesen húztad fel magad, nem történt semmi kettőnk között tegnap, pedig hidd el, én nagyon szerettem volna. Megpróbáltam megcsókolni, de ő eltolt magától...

Len megállt, de nem fordult hátra.

-Miért?

-Mert valaki mást szeret....- azzal Trey sarkon fordult és rohanni kezdett a domb irányába, ahol a fiúk edzettek Annával és June-nal. Len utánafordult, s még sokáig bámult utána szótlanul. Felkavartak barátja mondatai, de a lelke mélyén érezte, hogy a kékhajú srácnak igaza van. Ezt azonban még magának sem merte beismerni, így hát csak megcsóválta a fejét, majd Basonnel együtt kilépett a kapun, s elindult, hogy minél messzebb legyen attól a lánytól, aki ezt az egész kavarodást okozta.

*

Rin idegesen járkált a szobájában, aggódott Jocó miatt. Amikor bement a házba, azonnal a fiú szobája felé vette az irányt, hogy lefektethesse az egyre gyengébb sámánt. Jocó egy idő után elvesztette az eszméletét, s ájultan feküdt az ágyán a kezét tördelő Rin mellett. Szerencsére azonban Trey gyorsan megtalálta a csapat doktorát, de Faust elküldte Rint pihenni, mondván, hogy most úgyse tud segíteni. A lány vonakodva bár, de engedelmeskedett, s azonnal visszament a saját szobájába. Ugyan a testvére hívta reggelizni, de ő nem akart senkivel beszélni, még vele sem. Trey is megpróbált szóba elegyedni a lánnyal, de az csak lehajtott fejjel elhaladt mellette, s nem szólt semmit.

Már legalább egy óra telt el hasztalanul, amikor a lány járkálását halk kopogás szakította félbe.

-Szabad. – szólt ki a kopogtatónak lemondó hangon, mire June lépett a szobába, kezében egy kisebbfajta szatyorral. Egy hosszú fekete nadrág és top volt rajta, zöld szegéllyel.

-Egyenruha, Anna csinálta és azt kéri, hogy ezt vedd fel a harchoz. – a csomagot átnyújtotta a szőke lánynak, aki elvette, majd leült az ágyára és belenézett. A szatyorban egy June-hoz hasonló fekete nadrág, s egy ugyanolyan színű felső volt. Mindkét ruhadarab kék szegéllyel volt díszítve, a pólón még egy hullám- minta is volt.

-Hogy van Jocó? – kérdezte Rin gyorsan.

-Megmarad, Faust szerint még időben hazaértetek, s a te segítséged pedig megmentette az életét. Veled viszont mi történt? – kérdezte June szelíden, miközben leült az ágyra a barátnője mellé.

-Áááá, semmi különös. – válaszolt Rin sietve, majd felállt, s az idősebb Tao testvérnek hátat fordítva öltözni kezdett. June szomorúan nézte egy pillanatig, majd halkan megszólalt.

-Beszéltem Lennel.

A szőke lány egy másodpercre megállt az öltözésben, majd sóhajtott egyet, s tovább folytatta. Tudta, hogy June-nak ez nem válasz, így szinte mellékesen így szólt:

-S neked elmondta, hogy mi a baja?

-Viccelsz?! Harapófogóval se lehetne kiszedni belőle. Annyi azonban biztos, hogy nem veled és nem is Treyyel van problémája.

-Akkor meg kivel? – kérdezett vissza Rin, miközben ismét társa felé fordult, de csak azért, hogy letegye a ruháit az ágyára, s nekiálljon a hajtogatásnak.

-Ha engem kérdezel, akkor saját magával.

-Ezt nem értem.

-Pedig nagyon egyszerű: szerintem nem hajlandó elfogadni azt, amit érez.

-Miért, érez egyáltalán valamit? Mert én nem vettem észre... – a szőke lány végzett a ruhái összehajtogatásával, így ismét a kezébe vette őket és elindult a szatyrai felé, hogy eltegye őket.

-Rin, ne butáskodj! Hiszen esküszöm rá, hogy szerelmes. – az Asakura lány kezéből kiestek a ruhák.

-Tessék? – kérdezte meglepetten.

-Jól hallottad: a nyakamat rá, hogy a kisöcsém szerelmes.

Rin lehajolt, hogy összeszedje, amit elejtett, s közben így szólt:

-S ezt miből gondolod?

-Nem gondolom, tudom. Len még soha sem viselkedett ennyire furcsán. Az utóbbi időben alig lehet ráismerni...

-Elmondom neked, hogy szerintem miért nincs igazad: 1.egy szóval sem utalt erre, 2. ha láttad volna, hogy viselkedett tegnap reggel te se állítanád ezt.

June felpattant az ágyról, Rinhez lépett, majd megragadta a vállát, s maga felé fordította a lányt.

-Hát még mindig nem érted?! Len egyszerűen csak fél!

-Fél? – nyögte Rin meglepetten.

-Igen: fél attól, hogy elveszít. Még soha senkihez sem állt ennyire közel, s ezt nem meri beismerni! – June szavai jégkarmokként markoltak bele az Asakura- lány szívébe. Két hatalmas könnycsepp gördült ki a szeméből, s egyenesen végigfolyt az arcán. June elmosolyodott, majd magához ölelte barátnőjét, s halkan így szólt:

-Ne aggódj, majd csak lesz valahogy! Ahogy ismerem az öcsémet, nem fogja sokáig bírni nélküled.

Elengedte Rint, aki letörölte a könnyeit.

-Köszönöm. – mondta a szőke sámán válaszképp, majd a sarokba lépett és magához vette a botját.

-Indulhatunk? – kérdezte.

-Természetesen. – s ezzel elindultak életük első hivatalos sámáncsatájára.

*

-Szeretem őt, Bason, érted? Szeretem.... – Len egyre csak ismételgette ezt az egy szót, mintha maga sem merné elhinni, hogy ki merte mondani.

-Akkor talán.... Illő lenne bocsánatot kérned, mester... – a kínai szellem mini- alakban lebegett a fiú mellet, aki megint a kedvenc szikláján üldögélt az erdőben.

-Bocsánatot? Fura szó.... én olyat nem szoktam... – Len meglepett arccal fordult szelleme felé, de Bason csak megcsóválta a fejét:

-Pedig muszáj lesz, mert különben... – nem fejezte be a mondatot, tudta, hogy gazdája érti mire gondol. Len elfordult egy pillanatra, majd nagyot sóhajtott és elmosolyodott:

-Most az egyszer igazad van, gyerünk! – azzal felpattant, majd egyetlen ugrással leugrott a szikláról és rohanni kezdett a lányok csatájának kijelölt helyszíne felé.