Az ebédet így már 13 fogyasztották el, végre Jocó is felkelhetett. Elég szűkösen fértek el az étkezőben, de a hangulat nagyon jó volt. Pilica egész végig Treyt gyötörte, miközben azzal dicsekedett, hogy az ő kis Nera-ja milyen tüneményes, amikor harcolnak. Természetesen a jégsámán nem tudta elképzelni a testvérét harc közben, de ezt nem tette szóvá. Jocó viszont annál többet beszélt, csak úgy szórta a rosszabbnál rosszabb poénjait, amiken mindenki meglepetésére Pilica és Tamara is nagyokat nevetett.

-Hahaha, ez volt az eddigi legjobb! – nevettek a lányok egymás vállát csapkodva, de az asztalnál ülők csak elhomályosult tekintettel díjazták a néger fiú poénját.

-Rendben Jocó, még egy ilyen poén, s komolyan mondom, hogy nem éled túl! – mondta Len idegesen, miközben szigorú szemeit barátjára függesztette. Már mindenki befejezte az evést, így persze senkinek sem kerülte el a figyelmét a fiú mondata.

-Ugyan már, Lenny-fiú, ne szurkálódj már! Olyan vagy, mint egy kaktusz!!! – Jocó hangosan felnevetett a saját poénján, mire Len azonnal felállt, s a kezében már ott is volt a guandaoja.

-Ne kezdjétek már megint! Inkább segíts összeszedni a tányérokat! – szólt közbe Rin, miközben a kezét csitítóan a Tao fiú karjára tette. Len engedelmeskedett, s azonnal leeresztette a fegyverét. Vetett még egy dühös pillantást Jocóra, majd munkához látott.

-Biztos, hogy ne segítsek? – kérdezte Yoh, miközben felállt.

-Tényleg nem kell, köszi, megoldjuk ketten is. – válaszolt Rin, miközben ő is felállt és elkezdte összeszedni a maradék tányért. Yoh végignézett a húgán, de válaszolni már nem tudott, ugyanis Anna megrángatta a pólóját és kiabálni kezdett:

-Rossz próbálkozás az edzés megúszására! Na indulás, mindenki! Te is Jocó! – a fiúk felháborodva álltak fel, de a lány kegyetlen tekintete mindenkit szónélküli indulásra késztetett, egyedül Jocó próbált elslisszolni a folyosón a másik irányába, de Anna őt is megállította:

-Hova-hova mókamester?

-Anna, én.... nem érzem magam valami jól, azt hiszem vissza kell még...feküdn.... – kezdte Jocó, de a lány hajthatatlan volt:

-Aki viccelni tud, az edzeni is! Ne kelljen még egyszer szólnom, mars kifelé!!!!

Jocó megadóan sóhajtott egyet, s Miccel együtt elkullogott a többiek után. Anna még visszasétált a konyhába, hogy megnézze Rin és Len rendesen dolgozik –e, de mivel nem látott semmi kivetnivalót a munkájukban, inkább becsukta maga mögött az étkező ajtaját, s elindult a nappali felé, hogy a lányokkal megnézzék a délutáni szappanopera legújabb részét. Pilica és Tamara már el is helyezkedtek a készülék elől, de June nem volt a helyiségben.

-June hol van? – kérdezte Anna halkan, miközben belépett a szobába és leült a földre.

-Azt mondta, hogy elmegy sétálni Pailonggal. Ne aggódj miatta, azt mondta, hogy legkésőbb este jön.... – válaszolt Tamara, miközben teát töltött. Anna nem válaszolt, csupán benyomta a tvt és fekete szemeit az elkövetkező egy órában le sem vette a képernyőről.

Amikor a sokat sejtető utolsó jelenet után reklám kezdődött, Anna azonnal kikapcsolta a készüléket.

-Nem nézzük meg a következő műsort is? – kérdezte Tamara, de Anna csak röviden válaszolt.

-Én lehet, hogy megnézem, de ti biztosan nem. Yomei mester nem azért küldött vissza titeket, hogy tévét nézzetek! Tamara, te mehetsz meditálni, Pilica....

A kékhajú sámán lány már fel is pattant, arcán boldog mosollyal.

-Már itt sem vagyok, meg kell keresnem azt a lusta öcsémet! El kellene beszélgetnem vele..... – a lány természetesen Rinre gondolt, hiszen azonnal észrevette, hogy Treynek mennyire nem közömbös a szőke Asakura.

Anna csak hümmögött egyet, mire Pilica már ki is rohant a nappaliból. A bennmaradó két lány még hallotta, ahogyan odakint felcsattan:

-Már megint lazsálsz, így sohasem leszel sámán király! Indíts futni, de most tudod mit? Én is elkísérlek egy darabon...

-Ne már Pilica, hiszen most jöttem ki az edzőteremből.... – Trey úgy beszélt, mint egy álmos kisgyerek.

-Nincs vita, gyerünk! – a két lány hirtelen valami ezüstös csillogású dolgot látott elsuhanni az ablak előtt. Tamara azonnal odaszaladt, így még látta a két északi sámán testvér távozását: Pilica hatalmas hálójába csavarva kivonszolta öccsét a kapun.

-Ezt látnod kellett volna, Anna...Pilica éppen....

-Te még mindig itt vagy? -  Anna már hátat fordítva bámulta ismét a tévét. Tamara összerezzent a hangjától, majd sietve meghajolt, s csak ennyit makogott:

-Bocsáss meg, megyek már... – Anna nem válaszolt, így a rózsaszínhajú sámán növendék sietve távozott.

Anna még egy percig csendben figyelte a képernyőt, majd sóhajtott egyet és kikapcsolta.

-Most már bejöhetsz, Mikihisa. – abban a pillanatban egy magas férfi ugrott be az ablakon. Arcát különös maszk fedte, de az egyáltalán nem torzította el mély és barátságos hangját.

-Szerbusz Anna, rég találkoztunk.

Anna felkelt a földről, s szembefordult a férfival. Egy másodpercig csak bámulta legújabb vendégét, majd biccentett egyet és leült a kis asztal mellé. Intett, hogy a férfi is foglaljon helyet, de az csak nekitámaszkodott a falnak, s összefonta a karjait.

-Szóval, minek köszönhetem a látogatásodat?

-Látni szeretném a fiamat...és természetesen a lányomat is. – Anna csak elmosolyodott, majd felállt és elindult az ajtó felé.

-Várj meg itt...egy perc és itt vagyunk. – a hosszú barna hajú férfi csak bólintott, mire a lány elhagyta a helyiséget.

*

- Szia Apa, nagyon régen nem láttalak, mi szél hozott ide? – kérdezte mosolyogva Yoh, miközben belépett a nappaliba és becsukta maga mögött az ajtót. Anna alig két perce szólt neki, hogy itt van Mikihisa, s ő azonnal iderohant, hiszen sok mindent szeretett volna megbeszélni az apjával. Elsősorban azt, hogy miért titkolták el előle azt, hogy Zikken kívül még egy testvére van. Jóságos barna szemeit a még mindig a falnál álldogáló férfira szegezte, de az csak elnevette magát.

-Hogy vagy, Yoh? Hallottam, hogy Zik nem rég megtámadott... – Mikihisa hangja hirtelen komollyá vált, s egyre csak fia arcvonásait fürkészte.

-Remekül, köszi. Akkor viszont gondolom arról is tudsz, hogy ki mentett meg...

Yoh leült az asztal mellé, felkönyökölt rá, majd a tenyerébe támasztotta az állát, közönyt tettetve, pedig valójában mindennél jobban érdekelte apja válasza.

Mikihisa nem válaszolt azonnal, de tudta, hogy a fia választ vár.

-Nem mondhattuk el, meg kellett őt védenünk... – kezdte, de a fiú hozzá nem illő hévvel felcsattant:

-Nehogy te is ezzel gyere! Ennek semmi értelme! Egész életében egy másik világban élt, elszakítottátok tőlem az egyetlen olyan embert, aki mindig megértett volna! – Yok keze ökölbe szorult a dühtől, de az apja közömbös maradt, csupán némán figyelte fia dühkitörését.

-Sajnálom, Yoh, így volt a legjobb.

A fiatal sámán már épp válaszolni akart, amikor hirtelen, mint ahogy egy villám cikázik át az égen, megértette. Az izmai ellazultak, s visszaült az asztal mellé. „Hiszen ha itt lett volna, már nem is élne...Zik neki sem kegyelmezett volna, ahogy nekem sem fog...Ha lehetősége lesz rá, mindkettőnket meg fog ölni....”- gondolta magában, hiszen belehasított a felismerés, hogy Zik még mindig él, s egészen biztosan nem mondott le arról, hogy ő uralja a világot.

A következő pillanatban léptek közeledtek a folyosón. Yoh magához tért, s immár már mosolyogva fordult apja felé.

-Nagyon fog neked tetszeni, remek lány! – s alighogy ezt kimondta már nyílt is az ajtó, s belépett rajta Rin.

A lány szinte kővé dermedt a látványtól: Anna nem szólt neki, hogy az igazi apjával fog találkozni, hiszen barátnője csak annyit árult el, hogy a testvére várja a nappaliban, mert valami fontosat akar neki mondani. Most viszont még köszönni is elfelejtett, egyre csak bámult a magas férfira, aki szintén őt nézte.

„Mintha csak az anyját látnám, ugyanolyan gyönyörű. De a szemei olyanok, mint Yohnak és Ziknek, azokat tőlem örökölte.” – Mikihisa mosolygott a maszkja alatt, s a szemébe könnyek szöktek, ahogy egyetlen lányára nézett.

-Rin, engedd meg, hogy bemutassalak...az apánknak. – Yohnak persze fogalma sem arról, hogy Rin már nagyon régóta tudta, hogy kicsoda a férfi.

A lány azonban még mindig nem tudott megszólalni, helyette csak elfordította a tekintetét és a padlót kezdte el bámulni. Annyi kérdése lett volna, már sokszor elképzelte ezt a percet, amióta itt volt, most mégis a torkára fagyott a szó, s nem tudta, hogy mit is mondhatna. Yoh értetlenül bámult a testvérére, majd az apjára nézett, aki végre megmozdult.

Mikihisa tett egy lépést a lány felé, de csak ennyit tudott mondani:

-Rin... – a kezét nyújtotta a fiatal sámán lány felé, de még mindig nem nézett rá, de egyszer csak előtörtek belőle a könnyek.

-APA! – mondta sírva, majd a férfihoz rohant és megölelte. Szemeiből csak úgy patakzottak a könnyek, nem is bírt mást mondani. A férfi megsimogatta egyetlen lánya haját, majd csendesen így szólt:

-Hozzátok a fegyvereiteket, s két perc múlva találkozzunk az udvaron. Mutatnom kell nektek valamit... – Rin letörölte a az arcát, majd Yohval együtt bólintottak, s kiszaladtak a helyiségből.

Mikihisa még egy percig némán nézett utánuk, majd megcsóválta a fejét, s ezt suttogta a szoba csendjébe:

-Tudom, hogy ennek nem így kellett volna lennie, de nem volt más lehetőség. Ha Zik rájön, hogy Rin sokkal erősebb, mint Yoh, akkor...... – nem akarta befejezni a mondatot, hiszen nagyon fájt neki az a titok, amit azóta őrzött, hogy megszülettek a gyermekei.

Sóhajtott egyet, majd egyetlen ugrással kiugrott az ablakon, s felült a tetőre, hogy megvárja a két fiatal sámánt.

Csak akkor ugrott le ismét a földre, amikor Yoh és Rin szellemeik kíséretében kilépett az udvarra.

-Amidamaru... – biccentett a szamuráj szellem felé, mire az engedelmesen fejet hajtott.

-Uram, megtiszteltetés újra találkozni Önnel.

Mikihisa azonban már alig figyelt a halott harcos szavaira.

-Rin, s ki a te szellemed?

-Ő itt Wyn. – a szellemlány meghajolt a férfi előtt, majd Amidamaruval együtt felvették a minialakot, s így követték a kis családot a domb felé.

Amikor felértek, Mikihisa szembefordult a gyermekeivel, s így szólt:

-Ma egy kis extra edzést fogunk tartani, remélem nincs ellenetekre. – Yoh és Rin mosolyogva válaszolt:

-Természetesen nincs, már kezdhetjük is.

-Ez a beszéd. – s abban a pillanatban megjelent két segítőszelleme, s felvették az alakját.

-A feladatotok nagyon egyszerű, győzzétek le őket! – mondta Mikihisa titokzatosan, majd félreállt, s a szellemi azonnal támadásba lendültek.

Yoh és Rin egymásra kacsintott, majd félreugrottak, s a fegyvereikbe küldték a szellemeiket.

-Akkor, háromra! Egy, kettő, HÁROM! – egyszerre támadtak, noha előtte nem beszélték ezt meg, s egyetlen szempillantás alatt elbántak ellenfeleikkel.

-Oké, ez eddig csak a bemelegítés volt! – nevetett Mikihisa, s a következő másodpercben már támadt is. Az egyik pillanatban Yoht lökte félre, a következőben Rint, majd ismét leugrott a földre.

-Álljatok fel, ez még semmi sem volt. – a hangja azonnal szigorúbb lett, miközben a két sámánra nézett. Yoh felállt, majd megmaszírozta a fenekét, s nevetni kezdett. Rin értetlenül nézett rá, de még mindig a földön ült.

-Gyere, mutassuk meg neki, hogy mit tudunk! – mondta a barnahajú sámán fiú és felsegítette a testvérét a földről.

Rin mosolyogva bólintott, s már támadtak is: hatalmas ütésekkel forogtak apjuk körül, de az minden csapásukat hárította.

-Semmire sem mentek, ha nem dolgoztok össze. – szólt halkan Mikihisa, miközben eltűnt egy pillanatra, hogy újból felbukkanhasson a fiatalok mögött.

Yoh és Rin kezdte elveszteni a türelmét, s egyre idegesebben támadtak. Apjuk azonban csak a fejét csóválta, majd kirúgta Rin kezéből a botot. A lány a földre zuhant, de Yoh azonnal mellette termett és talpra állította. Rin elengedte a bátyja kezét, s felvette a földről a fegyverét. Ismét egyesítette Wynt a bottal, majd Yoh szemébe nézett. Néhány pillanatig némán bámulták egymást, de aztán megértették. A fiú elmosolyodott, majd bólintott, s a következő másodpercben már ütött is Mikihisa felé.

-Hát, még mindig nem értitek? – mondta a magas sámán türelmetlenül, de a torkára fagyott a szó, amikor a lányára nézett. Rin még mindig ugyanott állt, de az arca ijesztő változáson ment keresztül: mosolytalanul nézett egy pillanatra apja szemébe, majd így kiáltott:

-Vízörvény, WYN! – s abban a pillanatban hatalmas vízsugár lövellt ki fegyvere végéből, ami örvényszerűen körbevette a férfit. Mikihisa szeme elkerekedett a maszk alatt, de már nem tudott mozdulni: a víz mellkason találta, s ő hátrazuhant.

„Ez nem lehet....ez képtelenség.....a víz...ereje....” – gondolta magában a sámán, miközben belevágódott a földbe.

Yoh nevetni kezdett, de még Rin is mosolygott, amikor az apjuk ismét talpra állt, s zavartan megvakarta a tarkóját.

-Ez csodálatos volt, remélem legközelebb is ilyen jól fogtok együtt harcolni. – mondta nevetve, majd sarkon fordult és elindult lefelé a dombról.

-Nem maradsz vacsorára? – kérdezte Rin gyorsan, de a sámán csak intett egyet, s alakja hamarosan eltűnt.

A két fiatal Asakura csendben nézett utána, majd Yoh így szólt:

-Mindig ezt csinálja, nem kell miatta aggódni. Inkább gyere, menjünk vissza a házba, már a többiek is biztosan befejezték a délutáni edzést.

Rin nem válaszolt csak bólintott, s elindultak lefelé a dombról. Gondolatai apja hirtelen felbukkanása és edzése körül forogtak, egyszerűen nem értette, hogy mit akart nekik megtanítani a férfi. „Miért kéne nekem Yohval együtt harcolnom? Hiszen....” – gondolta magában, de amikor belehasított a felismerés, egyszerűen megállt és képtelen volt tovább menni.

-Mi a baj? – kérdezte Yoh kedvesen, miközben ő is megállt és visszanézett a testvérére.

Rin csak ekkor tért ismét magához. Elmosolyodott, s csak ennyit mondott.

-Semmi, csak most jut eszembe, hogy megígértem Pilicának, hogy elmegyek vele sétálni.

-Biztos benn vár a házban, gyere. – Yoh tudta, hogy a lány nem mondott igazat, de most nem akarta megijeszteni őt azzal, hogy elmondja Zik valójában milyen kegyetlen. Ehelyett csak mosolyogva továbbindult, s a lány követte.