-Erre, Yoh mester! – kiáltotta Pailong, miközben átrohantak a főtéren és befordultak egy kisebb utcába. Abba a mellékutcába tartottak, ahol June-t megtámadták és elrabolták, ugyanis Yoh úgy gondolta, hogy hátha találnak valamilyen nyomot ott amin elindulhatnak, ugyanis a fiúnak fogalma sem volt róla, hogy merre mehettek a Kívülállók.

-Itt vagyunk.... - szólt a hajdani kung- fu harcos szelleme, majd befordult az egyik sarkon. A tegnapi harcnak már szinte nyoma sem volt, csupán a házak falán látszott, hogy Zik is erre járt: minden szénfekete volt azoktól a lángoktól, amikkel fogva tartotta Pailongot. A szellem futás közben szinte mindent elmesélt a két sámánnak, de azoknak nagyon zavaros volt a történet, nem értették, hogy az ikertestvérüknek mi volt a szándéka mindezzel.

-Nézzünk körül... – mondta Yoh, majd tett egy lépést az utca mélye felé, de ebben a pillanatban megjelent mellette Amidamaru. A szamuráj a kardjára tette a kezét, s merően bámulta az egyik szemetest. Arca nem árult el semmit, Yoh mégis megtorpant.

-Valami baj van, Amidamaru? – kérdezte, miközben barátjára nézett, de az nem válaszolt azonnal.

-Egy másik szellem jelenlétét érzékelem.... – mondta végül, majd Yohra emelte átható fekete szemeit.

-Légy óvatos....

A fiú bólintott, majd előhúzta a kardját a tokjából és lasssan elindult a kuka felé. Egyszercsak halk szipogás ütötte meg a fülét, amit nem tudott mire vélni. Kérdőn fordult vissza a húga felé, de Rin csak megvonta a vállát.

-Gyere elő, akárki vagy is! – szólt Amidamaru, mire a szipogás azonnal abbamaradt, s hirtelen egy apró zöldszínű fej lebegett elő rejtekhelyéről.

-Tokageroh! Mit keresel te itt? S jól hallotuk, hogy sírtál? – kérdezte Yoh meglepeten, miközben ismét eltette a kardját és jelentőségteljes pillantást váltott szamurájával.

-A gyalázatos Tokageroh sohasem sír! – válaszolt a fej sértődött hangon, majd a következő pillanatban felvette rendes alakját és Yohhoz fordult:

-Rio küldött, hogy várjalak meg titeket....

-Rio? Csak nem őt is elkapták? Vagy talán már meg is... – kezdteRin, de a testvére azonnal félbeszakította:

-Ilyenekre ne is gondolj, Hugi! Na, ki vele haver, mi történt.... – a gyíkszellem megvakarta a fejét, majd nagyon halkan csak ennyit mondott.

-A kisaszonynak igaza van, Riot elkapták a Kívülállók. Harcoltunk, de megint legyőztek...Megkötözték és levitték a tömlöcbe, de rólam mintha megfeledkeztek volna, így nyugodtan követhettem őket. Amikor Rio végül magához tért, elküldött, hogy itt várjalak meg titeket...

-Hmmmm....akkor gondolom tudod az utat a Kívülállók templomához.

-Természetesen igen, kövessetek. – azzal a szellem és Amidamaru ismét felvette a mini- alokot, s már el is indultak kifelé a szűk kis utcából. Yoh és Pailong azonnal követte őket, de Rin nem mozdult, csupán meredten bámulta a fekete falakat.

-Rin, gyere már, minden perc számít! – sürgette Yoh, majd megállt és visszanézett a testvérére.

-Öööö....megyek már, megyek... – a lánynak csak nagyon nehezen sikerült elszakítania a tekintetét a kormos épületekről és a bátyja után szaladnia. Gondolatai még akkor is messze jártak, amikor rohanni kezdtek a város másik vége felé...

*

A Kívülállók temploma nem is igazán tartozott már Dobby-village-hez, sokkal inkább csak egy utolsó bástya volt a sivatag ellen. Régen épülhetett, nagy valószínűséggel már az előző viadalon is itt állt, s alakja azóta mit sem változott. Két égbe nyúló tornya ma is ugyanolyan erőt sugárzott, mint akkor, s hideg kőfalak méltóságát sem kezdte még ki az idő vasfoga. Az ablakok úgy néztek a táj kopársága, mint megannyi apró szem, a hatalmas faajtó pedig csak úgy vonzotta a megfigyelő tekintetét.

Yoh, Rin és Pailong álmélkodva állt meg a templom előtt, s arcukon félelemmel vegyes döbbenettel bámultak felfelé a tornyokra, meg sem tudtak szólalni a meglepettségtől.

-Huh, az anyját, ez nem semmi! – szólalt meg végül a fiú, mire szelleme azonnal megjelent mellette.

-Nagyon régen építették ezt a templomot... – mondta Amidamaru elgondolkozva.

-Pontosan 500 évvel ezelőtt... – egészítette ki a szintén megjelenő Wyn halkan, miközben csillogó kék szemeit az ajtóra szegezte.

-Ott van az írás a kapu fölött... – folytatta, mire mindenki odanézett.

-„Ha a mindent elemésztő Tűz ismét visszatér, e falak reménye fogja megállítani!” – olvasta fel hangosan Rin.

-Vajon ez mit jelenthet? – kérdezte homlokráncolva, majd Wynhez fordult.

-Nem tudom.... Szerintem... – de a szőke Asakura már nem figyelt a szavaira, ugyanis hirtelen egy suttogó hangot hallott:

-Ne lépj be.... – a hang szomorú volt és parancsoló, de az Asakua- lány nem tudta eldönteni, hogy férfié vagy nőé lehetett-e. Értetlenül forgott körbe, de nem tudta felfedezni a hang forrását.

-Ne lépj be... – ismételte a titokzatos hang, mire a lánynak végig futott a hátán a hideg. Egy pillanatra úgy érezte, hogy jeges karmok tépnek a szívébe, s mintha még az ég is elsötétült volna.

-Rin, te nem is figyelsz rám... – szólalt meg Wyn hirtelen, ami azonnal visszarángatta a lányt a valóságba.

-Ne haragudj, én csak....

-Most nincs erre időnk, gyerünk befelé. – mondta Yoh egy kissé idegesen , majd Amidamaru, Tokageroh és Pailong kíséretében elindult az ajtó felé. Megtette azt a néhány lépcsőfokot, ami felfelé vezetett és már a keze is a rozsdás fogantyún volt, amikor visszafordult.

-Rin, gyere már!

A lány aonban szomorúan lehajtotta a fejét és nem válaszolt. Yoh Amidamarura nézett, de a szamuráj csak megvonta a vállát.

-Ne csináld ezt, be kell mennünk...- Yoh hangja inkább kérlelő volt, mintsem parancsoló, de a testvére még mindig csak szótlanul bámulta a földet. Wyn értetlenül lebegett sámánja mellett, ő sem értette, hogy mi lehet a baja.

-Én nem akarok bemenni.... – szólalt meg végül Rin.

Yoh összeráncolta a szemöldökét, majd egyetlen ugrással leugrott a lépcső tetejéről és visszasétált a húgához. Egyik kezét a lány vállára tette, majd a másikkal finoman felemelte a fejét, kényszerítve ezzel, hogy a szemébe nézzen, Néhány pillanatig csak némán fürkészte a könnytől csillogó barna szemeit, majd végül így szólt:

-Mi a baj? Nem olyannak ismerlek, aki csak úgy megijed valamitől...

Rin nem válaszolt azonnal, hanem elnézett a fiú háta mögött. A templom most is ugyanolyan volt, mint az előbb, semmit sem változott.

-Rossz előérzetem van, mintha....

-Igen?

-Mintha már történt volna itt valami szörnyűség, s attól félek, hogy...

-Hogy?

-Hogy.....meg fog ismétlődni.... – Rin elkapta a tekintetét a templomról, s a bátyja szemébe nézett.

-Ne menjünk be oda, biztos van másik út is.... – Yoh nem válaszolt, csupán elmosolyodott, s megfogta a lánynak azt a kezét, amiben a guandaot tartotta.

-Len nem véletlenül adta ezt oda neked. Ritka dolog, de úgy érzem, hogy ez a mogorva mamlasz megbízik benned, s ami még ennél is meglepőbb: rád merte bízni az egyetlen testvére megmentését. Úgyhogy ezek után ne add fel, hanem gyere és mutasd meg, hogy képes vagy rá! – Rin hirtelen úgy érezte, hogy a barnahajú fiúnak igaza van. Ígyhát csak sóhajtott egyet, majd visszamosolygott Yohra és megszorította a kezét.

-Igazad van, gyerünk! – Yoh csak nevetve bólintott, majd előhúzta a kardját és kézenfogva felszaladtak a lépcsőn.

-Mehet? - kérdezte a fiú, miközben megálltak a kapu előtt.

-Igen. – Rin elengedte a testvére kezét, hogy mindkét kezével Len fegyverét szoríthassa, majd feszülten az ajtóra fordította minden figyelmét, s várt.

Yoh és Pailong nekifeszült az ajtónak, ami nagy meglepetésükre azonnal kinyílt. Az 500 éves sarokvasak kegyetlen nyikorgással engedelmeskedtek az erejüknek, szinte hallani lehetett a súlyos ajtószárnyak csúszását a földön. Áporodott levegő csapott az arcukba a következő pillanatban, amikor beléptek az épületbe és körülnéztek. Vékony fénysugár futott a lábuk alatt, ahol a kapun keresztül beáradt a fény. Hatalmas csarnokban álltak, kívülről nem gondolták, hogy ilyen óriási belsó tere van a templomnak. A színes üvegablakok csak kevés fényt engedtek be, így az épület nagy része sötétsége borult. Két oldalt oszlopsor futott végig, amely egészen a semmibe vesző mennyezetig felért, rajtuk egyetlen díszítés sem volt.

-Nekem ez nem tetszik.... – szólt Tokageroh

-Az előbb még nem volt ilyen sötét itt... – folytatta remegő hangon, s egy kicsit közelebb suhant a sámánokhoz. Amidamaru csak megcsóválta a fejét, s így szólt:

-Nekem sem tetszik ez, Yoh. Ez valószínűleg....

-Tudom, barátom, tényleg az. Rin, maradj szorosan mellettem és készülj fel.

A lány csak beleegyezően bólintott, majd a fiú mellé lépett, aki azonnal elindult befelé. Már jó néhány métert megtehettek, amikor hirtelen hatalmas dördüléssel becsapódott az ajtó. A fény azonnal eltűnt, s a két fiatalnak eltartott néhány pillanatig, amíg meg tudták szokni a homályt. Rin és Yoh olyan gyorsan fordultak meg, hogy szinte beleszédültek, s arcuk hirtelen elsápadt: nyolc fegyver szegeződött rájuk...

*

-Hogy....fogjuk...őket....megtalálni? – lihegte Trey futás közben, de Len nem válaszolt, hanem megállás nélkül rohant tovább. A Tao fiú gondolatai már régen a testvére körül jártak, s amióta elhagyták az arénát a dühe is egyre jobban nőtt. Nagyon aggódott June-ért, el sem tudta képzelni, hogy mit akarhattak tőle a Kívülállók. Elsőre persze egy komplett összeesküvés elmélet fogalmazódott meg benne, amit a családja ellen szőttek: June elrablása, aztán a Sötétség Ördögei csapat vezetőjének szavai....

-Len mester.... – szólalt meg hirtelen Bason, miközben megjelent gazdája mellett.

-Igen, mit akarsz?

-Érzem Wyn energiáit...azt hiszem tudom, hogy hol van... – válaszolt a szellem furcsán komoly hangon, mire Len megtorpant.

-Na végre, már azt hittem sose állunk meg pihenni... – sóhajtotta a jégsámán, miközben megállt és a térdére támaszkodva próbált levegőhöz jutni.

-Fiúk, nekem van egy jó ... – kezdte Jocó, de Len szemének egyetlen villanása elég volt, hogy ne folytasssa.

-Biztos vagy ebben, Bason? – kérdezte a Tao vezér ismét szelleme felé fordulva.

-Igen, mester.

-Milyen messze vannak?

-Nem tudom pontosan...talán 10 percre, talán többre...

Len elgondolkozott egy pillanatra, de végül bólintott és ismét elindult, de Jocó hirtelen felkiáltott:

-Miért nem megyünk Mic hátán? Sokkal gyorsabb és kevésbé fárasztó...

-Szó sem lehet róla, szükségünk van az összes erőnkre, ahhoz, hogy segíthessünk Yohéknak. – válaszolt Len ellentmondást nem tűrő hangon, s lezártnak tekintve a témát, továbbrohant Basonnel.

-De haver, pont így maradna meg az erőnk! Ne csináld már ezt, mire odaérünk, még a tüdőnket is ki fogjuk köpni! – nyafogott Trey, s nem mozdult. Len hátra sem fordult, csak mérgesen ennyit morgott maga elé:

-Ahogy gondolod, Hónyuszi, maradj le nyugodtan, azzal is bizonyítod, hogy milyen gyenge sámán vagy....

-Ezt hallottam, Kisgatyó! – a kékhajú felháborodva kiegyenesedett, majd barátja után rohant.

-Ha utolérlek, ezt még nagyon megbánod! – kiáltotta dühösen.

Jocó csak megcsóválta a fejét, majd a mellette álló Michez fordult.

-Nem kéne nekik szólni, hogy a te irányításodhoz nem is kell furyoku? – a jaguár csak halkan felmordult válaszképp, de a néger fiú persze ennyiből is megértette, hogy mit akar mondani.

Halkan felnevetett, majd így szólt:

-Talán igazad van....két ekkora méregzsákot én se akarnék cipelni! Na gyerünk, különben itt hagynak... – Mic csak nyújtozott egyet, majd felvette mini- alakját és engedelmesen követte gazdáját, aki a fiúk után szaladt.

*

-Üdvözlünk titeket a Remény Templomában. Reméljük felkészültetek a halálra... – mondta az egyik férfi, s közelebb lépett a két testvérhez. Magas szőke sámán volt, kegyetlen arccal és hideg kék szemekkel. A kezében tartott pisztoly egyenesen Rin szívére mutatott.

-Mit akartok már megint? Azt hittem, ezt egyszer már megbeszéltük... – Yoh védelmezően a húga elé állt, s szigprú tekintetét úgy fúrta a férfiéba, hogy az egy pillanatra megijedt.

-Amióta megtudtuk, hogy hárman vagytok, az az egyetlen célunk, hogy elpusztítsunk titeket! A világ megmentése érdekében meg kell tennünk ezt az igen fontos dolgot...

-Értsd már meg Marco, hogy így nem fogtok elérni semmit! – válaszolt a fiú dühösen, de a férfi helyett egy másik Kívülálló adott választ a szavaira.

-Nem Yoh, te értsd meg, hogy ez az egyetlen lehetőség!

-Lyserg... – Yoh hangja egyetlen pillanat alatt megváltozott: a düh helyét fájdalom és lemondás vette át. Rin kinézett a válla fölött, s végre szembetalálta magát a zöldhajú mágussal. Meglepte, hogy a fiatal Kívülálló milyen elszántan szegezi rájuk a fegyverét, de azt is észrevette, hogy a fiú zöld szemeiben mélységes fájdalom ült, miközben rájuk nézett.

-Gondolom ő a testvéred... – folytatta Lyserg, miután alaposan végigmérte a szőke lányt.

-Igen.

-Érdekes, nem is hasonlít rád....

-Őt hagyd ki ebből, rendben? Semmi közöd ahhoz, hogy hasonlít-e rám vagy sem! S most örülnénk, ha megmondanátok, hogy hol van June és Rio, nem érünk rá...

-Sajnos ezt az információt nem áll módunkban megosztani veletek... – válaszolt Marco, majd még egy lépést tett előre és támadásra emelte a fegyverét.

-Kaptok egy esélyt a védekezésre, de figyelmeztetlek titeket, hogy így csak jobban fog fájni. – s a következő pillanatban már lőtt is. Rin elkerekedett szemmekkel bámult a feléjük száguldó fénycsóvára, s mozdulni se tudott. Yoh azonban gyors reflexeinek köszönhetően félreugrott és magával rántotta a lányt is. Behúzódott az egyik oszlop mögé, majd így szólt:

-Ezek most nem viccelnek, nagyon vigyázz magadra....

-Nyugodj meg, figyelni fogok. – Rin a testvérére mosolygott, de ebben a pillanatban egy kisebb fajta robbanás rázta meg a falakat, a melletük lévő oszlopról pedig hatalmas darabok hullottak le, egyenesen a földre zuhanva. Óriási port vertek fel, a két sámánnak a szeme elé kellett tennie a kezét, hogy lássanak valamit.

-Gyerünk! -  szólt a következő pillanatban Yoh, s már ki is ugrott az oszlop mögül.

-Amidamaru: a Fény Kardjába! – a szellem bólintott és engedelmeskedett, s a fiú már támadt is a hozzá legközelebb álló Kívülállóra, aki egy nagydarab férfi volt.

-Wyn: a guandaoba! – kiáltotta Rin is, s máris a testvére mellett szállt harcba egy nála nem sokkal magasabb szőke lánnyal. Már percek óta ment a harc, de nem bírtak egymással. Az Asakura lánynak nem esett nehezére félreugrani a fénycsóvák elől, de már kezdett fáradni. Ellentámadást sem tudott indítani, ugyanis ellenfele szinte még arra sem hagyott neki időt, hogy egy- egy ugrás után földet érjen, máris ismételte a lövéseit, amik egyre sűrűbben és egyre közelebb száguldottak el a sámánlány mellett. Pailong szintén bekapcsolódott a harcba, hatalmas ütései és rúgásai hol itt, hol ott csattantak egy- egy Kvülállón.

-Kapjátok el őket, de még ne végezzetek velük! Tudjátok a tervet! – szólt Marco, miközben intett a kezével, s a másik négy fehér ruhás is támadásba lendült. Lyserg is indult volna, de őt a szőke sámán megállította:

-Még nem vagy elég erős ehhez... – kezdte, de a fiú csak félreütötte a kezét és elrohant a terem másik vége felé, ahol Rin még mindig a Kívülálló lánnyal küzdött. Futás közben előreszegezte a kezében tartott kispisztolyt, s gondosan célzott.

Yoh annyira belemerült a küzdelembe, hogy egy pillanatra még a húgáról is megfeledkezett. Amikor mégis vetett rá egy pillantást, szinte kővé dermedt a rémülettől: a lány annyira el volt foglalva ellenfelével, hogy észre sem vette a felé rohanó mágus fiút.

-Rin, vigyázz mögötted! – kiáltotta Yoh, miközben egyetlen kardsuhintással a padlóra küldte az egyik támadóját. Rohanni kezdett a lány felé, de a szíve mélyén már ekkor tudta, hogy elkésett: Lyserg fegyveréből hatalmas fénysugár lövellt ki, s eltalálta a fiatal sámán lányt., aki fájdalmas kiáltással vágódott neki az egyik oszlopnak, majd a földre rogyott. A kezéből kiesett Len fegyvere, s nem tudott felállni.

-Mennyei szablya! – kiáltotta Yoh dühösen, s a következő másodpercben már Lyserg is a földön volt. Az Asakura sámán szeme szinte villámokaz szórt, ahogy hajdani barátjára nézett. Arca is csak úgy lángolt az elfojtott dühtől, s még a fegyverét tartó keze is remegett.

-Yoh, nem szabad, hogy a dühöd vezessen! – szólalt meg Amidamaru a kardban, de a fiú nem hallgatott rá, hanem egyetlen hatalmas kiáltással ismét támadásba lendült. A szamuráj kard csak úgy villogott a levegőben, s nem telt el sok idő, Yoh már a testvére mellett térdelt.

-Jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon, de a lány csak bágyadtan bólintott, s megpróbált felállni. Felvette a földről a guandaot, s ismét egyesítette vele szellemét.

-Azt hiszem, igen....de ez fájt egy kicsit.... – Yoh zavartan elvigyorodott.

-Nagyon megijesztettél, Hugi. – kezdte, de Rin a következő pillanatban félrelökte. Yoh a földreesett, de szinte azonnal felállt és vigyorogva vette szemügyre azt a füstölgő lyukat, amit Marco csapása ütött a falba.

-Köszi, örök hálám. Ejnye, Marco, csak nem elhibáztad?

-Fejezzük végre be ezt az egészet, erre most nincs időnk.... – szólt a férfi metszően hideg hangon, mire az összes Kívülálló támadásba lendült. Lyserg nyögve felkönyökölt, majd felnézett a két fiatal sámánra. Zöld szemeiben egy pillanatra szomorúság tűnt fel, de ennek szinte azonnal átvette a helyét a dac és a düh. Talpra állt, s tett egy lépést Yohék felé, de a barnahjú fiú csak rászegezte a kardját.

-Még egy lépés, s esküszöm, hogy a következő csapást nem éled túl. – Yoh hangja olyan keményen csengett, hogy Lyserg azonnal megállt, de nem hátrált meg, csak felemelte a jobbjában tartott pisztolyt.

-Már régen elmúlt az az idő, amikor hallgattam Zik testvérére. Add fel, Yoh, nincs esélyetek...

-Szerintem pedig igenis van... Mehet Rin? – a szőke lány csak bólintott, s a következő pillanatban Yoh már rohant is Marco felé. Lyserg meglepett arccal fordult utána, s teljesen elfelejtkezett a mellette álló lányról.

Rin azonban nem várt, s egyetlen csapással kiütötte a fiú kezéből a fegyvert, ami jó pár méterre tőlük a földön landolt. Lyserg megpróbált utána nyúlni, de ekkor a lány a nyakának szegezte a guandao hegyét:

-A te érdekedben ajánlom, hogy most ne mozdulj, különben.... – Rin hangja ugyanolyan hideg volt, mint az előbb a testvéréé, s ez még őt is meglepte, de nem volt ideje a töprengésre.

-Rin, MOST! – kiáltotta Yoh, miközben felszökkent a levegőbe.

Rin azonnal elfordult Lysergtől, majd követte Yoh példáját és ő is felugrott a földről.

-Wyn: Elsöprő Hullám! – hatalmas hullámhegy emelkedett a lába alatt, s egyenesen a Kívülállók felé suhant, akik megmerevedve bámulták a lány támadását. Egy pillanatra mindent elöntött a víz, s a két testvér visszatért a földre. Rin fáradtan lihegve szorította a guandaot, arcán csak úgy gyöngyözött az izzadság. Yoh szintén nehezen kapott levegőt, sok erejét elvette az, hogy előkészítse a terepet a húga támadásához..

Lyserg térdre esett a felismeréstől, hirtelen átvillant az agyán, hogy mindennek vége.... a Kívülállóknak, a Reménynek...az álmainak....

-Ne add fel Lyserg.... A Gonosznak nincsen helye e falak közt, a Remény végül diadalmaskodni fog.... – a fiú felkapta a fejét és hátrafordult. Egy csodaszép lány állt a templom másik végében, ezüstszínű haja lazán omlott a vállára. Bíborszínű szemei mérhetetlen szomorúságot és fájdalmat árasztottak, s a hangja is valahogy túlvilági volt.

-Jeanne.... – sóhajtott Lyserg boldogan, de ebben a pillanatban egy másik hang is magára vonta a figyelmét:

-Ennél több kell ahhoz, hogy legyőzzetek minket! Kívülállók: Angyali Szikra! – Marco és a többi egyenruhás alakja bontakozott ki az elülő porfelhőben. Mindannyian a két Asakura- testvérre szegezték a fegyverüket, s a következő pillanatban már lőttek is. A fénycsóvák egyetlen hatalmas fénysugárrá egyesültek, s hihetetlen sebeséggel száguldottak át a templom középső részén. Rinnek és Yohnak épp csak annyi ideje volt, hogy eltakarják a szemüket, s felkészüljenek a kivédhetetlennek tűnő csapásra, amikor hirtelen egy kiáltás ütötte meg a fülüket.

-ARANY ZUHATAG TÁMADÁS! – a következő pillanatban a hatalmas faajtó kivágódott, s három fiatal fiú állt meg az ajtószárnyak között.

-GLECCSERFAL! – kiáltotta az egyik, mire egy olyan szilárd jégfal emelkedett a két testvér előtt, hogy azt még a Kívülállók egyesített csapása se tudta lerombolni.

Yoh és Rin kinyitotta a szemét, s hitetlenkedve fordult az ajtó irányába, nem értették, hogy mi történt.

-Ez egészen szép volt, Hóember, de ne felejtsd el a fogadást: aki többet üt ki, az a győztes! – szólalt meg egy második hang tulajdonosa. Hangja semmi mással sem volt összetéveszthető, így Yoh nevetni kezdett:

-Na végre, már azt hittem sose értek ide! Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte nevetve, miközben megtörölte a homlokát.

-Egy Tao sohasem késik, rendben? Volt egy kis dolgunk.... – válaszolt türelmetlenül Len, miközben Treyyel és Jocóval együtt beléptek a csarnokba. Még lihegtek a futástól, de kezükben ott fénylett a fegyverük.

-Na, miről maradtunk le? – kérdezte Jocó szintén nevetve.

-Szinte semmiről, fiúk.  – válaszolt a barnahajú Asakura, majd a Marcohoz fordult:

-Most már tényleg kezd fogyni az időnk, Anna haragudni fog, ha nem érünk haza vacsorára, úgyhogy ha megbocsátotok....

-Átkozottak! Így sem fogtok győzni, a Fény ereje hatalmasabb mindannyiotoknál! – sziszegte a szőke férfi, majd már társaihoz intézve szavait, folytatta:

-Egyik sem élheti túl, küzdjetek minden erőtökből! – a Kívülállók egyszerre bólintottak és szálltak harcba, egyedül Lyserg állt még mindig ugyanott. Rémülten bámulta régi barátait egy pillanatig, de amikor a társai újra támadásba lendültek ő is megmozdult. Ismét visszafordult a templom másik vége felé, de a Vasszűz már eltűnt. Sóhajtott egyet, majd megrázta a fejét és lehajolt a fegyveréért. Épp támadni akart, amikor meglátta, hogy Yoh súg valamit a húga fülébe. Messze volt ahhoz, hogy megértese, de azt látta, hogy a szőke lány egy pillanatra tiltakozni próbált, majd végül beleegyezően bólintott, s észrevétlenül eltűnt az egyik oszlop mögött. Lyserg vetett még egy pillantást a többi Kívülállóra, majd megszorította a fegyverét és a lány után rohant.

*

Rin azonnal futni kezdett, amikor befordult az oszlop mögé, mivel azt hitte, hogy senki sem vette észre az eltűnését a harc hevében.

-Erre gyere! – mondta Tokageroh, miközben gyorsan elsuhant az egyik irányba. A hatalmas oszlopok árnyékában tényleg észrevétlenek maradhattak, de még nagyon messze voltak attól az ajtótól, ami a labirintus- szerű alagsorba vezetett. Rin olyan gyorsan rohant, ahogy csak tudott, szeretett volna minél előbb visszatérni a harcba.

-Ez az. – szólt a gyíkszellem, miközben lefékezett egy apró falmélyedés előtt. Rin mégegyszer körülnézett, hogy tényleg nem követte őket senki, s egy pillanatra azt hitte, hogy egy fehér köpenyt lát eltűnni az egyik oszlop mögött, de hiába nézett oda mégegyszer már nem látott semmit. Megrázta a fejét, majd megpróbálta kinyitni az ajtót, ami nagy szerencséjére egy kis nekifeszülés után engedelmeskedett is. A szőke lány vetett még egy pillantást hátra, de mivel még mindig nem látott semmi különöset, visszafordult és rálépett az első lépcsőfokra, ennél tovább azonban nem ment, mert megint hatalmába kerítette az a rosz érzés, ami odakint is.

-Gyere már, Rin, most nincs időnk erre! – sürgette gazdáját Wyn, miközben idegesen lebegő alakja körberepülte a fiatal lányt.

-Persze, máris... – azzal Rin már el is kezdett rohanni lefelé. Jó néhány lépcsőfok vezetett a mélybe, szinte teljesen kifulladt mire leért az aljára. Az utolső három fokot már egyetlen ugrással tette meg, majd rohanni kezdett Tokageroh után, aki gyorsan cikázva suhant folyosóról- folyosóra. A falak nyirkosak és dohosak voltak, a lány lépései óriási zajt csaptak, de ő ezzel mit sem törődött, kitartóan futott tovább. Közben úgy szorította a kezében tartott guandaot, hogy belefájdultak az ujjai, de érezte, hogy most ez a legtöbb, amit a fenn harcolókért tehet.

-Erre, erre. - Tokageroh látszológ sokkal vidámabb hangulatba került, amikor végre befordultak az utolsó sarkon, s meglátták a cellákat.

-Rin! Mit keresel te itt? – kérdezte June meglepetten, miközben felpattant a padlóról.

-Hogy- hogy mit keresek itt? Természetesen értetek jöttem, üdv Rio. Hogy a fenébe lehet ezt kinyitni? – Rin hiába forgott körbe, sehol sem találta a zárt nyitó kulcsot.

-Marco nyakában van a kulcs, csak azzal lehet.... S mit keres nálad az öcsém fegyvere? Csak nem történt valami baja? – June aggodalmasan a rácshoz lépett, de a szőke Asakura csak halkan felnevetett.

-Olyannak ismered? Odafenn harcol a többiekkel együtt...

-A többiekkel együtt? Miért ki van még itt?

-Trey, Jocó, Pailong és persze Yoh.

-Szólnod kell a bátyádnak, hogy azonnal le kell lépnetek innen, különben mindketten meghaltok, ezek meg akarnak titeket ölni! – a doshi lány mindkét kezével megszorította a rácsokat, de aggodalmas hangja nem ijesztette meg a másik lányt.

-Mondj valami újat, ezt már tudjuk. Állj egy kicsit hátrébb...

-Mire készül, Rin kisasszony? – kérdezte Rio hirtelen, majd a karjaiba zárta a hátráló June-t, de szinte azonnal választ kapott a kérdésére: Rin egyetlen csapással kettévágta a rácsokat, amik vad csörömpöléssel értek földet.

-Azt hiszem távol foglak tartani az öcsémtől, máris túl sok mindent tanultál meg tőle. – nevetett June, miközben kibontakozott a Hullarablók volt vezérének öleléséből és óvatosan kimászott a hajdani ajtón. Rio azonnal követte a példáját, s a következő percben már együtt rohantak felfelé a folyosón.

-Erre szükséged lesz. – szólt Rin, miközben a fiú kezébe nyomta a fakardját.

-Itt találtam a fal mellett, gondoltam kellhet még.

-Köszönöm, kisasszony! – Rio megpróbált futás közben meghajolni, de ennek csak az lett az eredménye, hogy majdnem nekiment az egyik falnak. A két lány összemosolygott, majd megállás nélkül tovább szaladtak.

Kettesével szedték a lépcsőfokokat, hiszen a fentről jövő hangok kezdtek eldurvulni, s ebből arra következtettek, hogy a fiúk bajban vannak, vagy legalábbis nem állnak valami jól. Már látták a lépcső tetején nyíló ajtón át beáramló fényt, így megpróbálták még jobban megszaporázni lépteiket. Kifulladva léptek át az ajtón, de ekkor hirtelen egy fegyver szegeződött rájuk:

-Ennyi volt és nincs tovább, Rin Asakura! – mondta egy szomorú hang, majd a tulajdonosa is előlépett.

-Nicsak kit látnak szemeim....csak nem az én kis volt tanítványom? – kérdezett vissza Rio, majd a lányok elé lépett és fiúra szegezte a fakardját.

-Nem engedhetem, hogy bántsd ezeket a hölygeket, Lyserg! Előbb velem kell megküzdened...

-Semmi akadálya Rio... – azzal a zöldhajú fiú meghúzta a ravaszt...