-Ugye minden rendben lesz? – kérdezte könnyes szemekkel Pilica, de Rin csak megrázta a fejét.

-Nem tudom... annyira nem értek az ilyen sérülésekhez, de nem látszott olyan...egyszerűnek. – a kékhajú északi lány hangosan felzokogott, majd a tenyerébe temette az arcát és leroskadt a fal mellé.

Ő és Rin immár két órája álldogáltak a folyosón Trey szobája előtt, s várták, hogy Faust kijöjjön, de  a szőke temetőmágus azonban még mindig dolgozott. Amint hazaértek bevitték a szobájába az eszméletlen sámánt, s lefektették az ágyára, de Faust mindenkit kiparancsolt a szobából, még Pilicát is. A lány persze rettenetesen aggódott az öccséért, de a parancs az parancs volt. Kelletlenül elhagyta a szobát, de a folyosóról már nem volt hajlandó egy tapodtat sem mozdulni. Rin felajánlotta, hogy vele marad, s azóta itt voltak.

-Ne sírj, Pilica...Trey erős sámán, túl fogja élni. – az Asakura lány letérdelt barátnője mellé és átkarolta a vállát.

-Olyan álmai vannak, mint senki másnak, egészen biztos, hogy nem adja fel és harcolni fog! Vegyél példát róla, s legyél te is erős! – folytatta, mire az észkai sámántanonc felemelte a fejét és ránézett a könnyein keresztül. A szőke Asakura bíztatóan rámosolygott, majd felállt és a kezét nyújtotta a lánynak, hogy felsegítse. Pilica viszonozta mosolyát, majd egyik kezével gyorsan letörölte a könnyeit és elfogadta a felé nyújtott kezet. Rin felhúzta, s miközben tovább mosolygott így szólt:

-Látod, így már sokkal jobb. Ha itt sírunk azzal nem segítünk rajta...

-Igazad van, köszönöm. Te egy nagyon kedves lány vagy, nem csodálom, hogy Trey... – kezdte a kékhajú sámánlány, de a léptek közeledése félbeszakította.

-Hoztam nektek ebédet, gondolom már éhesek vagytok. – szólalt meg kedvesen Jun, miután befordult a sarkon. Arcán mosoly ült, de látszott rajta, hogy ő is nagyon aggódik Trey miatt. Kezében egy tálcát tartott, amelyen két kisebb tányér volt.

-Én nem vagyok éhes. – válaszolt szomorúan Pilica és ismét visszaült a földre. Felhúzta a lábait, majd az állát a térdére támasztotta, s mélyet sóhajtott.

-Hogy tudnék úgy enni, hogy közben az öcsém lehet, hogy haldoklik.... – hangjából megint érezni lehetett, hogy ismét a sírás fojtogatja. Jun segélykérően nézett Rinre, de a szőke lány csak megvonta a vállát és szintén felsóhajtott:

-Pilica, már mondtam, hogy verd ki a fejedből ezt a hülyeséget, nem lesz semmi baj...S mint ahogy a sírással sem segítesz, azzal se lesz jobb neki, ha nem eszel. Úgyhogy légyszíves egyél valamit. – hangja nem volt parancsoló, de Pilica mégis hallgatott rá.

-Rendben. Mi az ebéd? – kérdezte és felnézett Junra.

-Nem tudom, Tamara csinálta és Jocó segített neki, úgyhogy tényleg fogalmam sincs arról, hogy mi lehet....De az íze jó. Jó étvágyat. – azzal a zöldhajú doshi lány mosolyogva lehajolt és Pilica kezébe nyomta az egyik tányért, amin egy adag rizs valamint egy szelet fűszeres hús volt. A kékhajú lány egy pillanatra gyanúsan vizsgálgatni kezdte az ételt, de aztán megvonta a vállát és nekilátott az evésnek.

Rin megkönnyebülten felsóhajtott, mire a zöldhajú Tao lány felegyenesedett és felé fordult:

-Neked is hoztam. – mondta kedvesen, de Rin csak felemelte a kezét.

-Nem szeretem a rizst, de azért köszi.

Jun arcáról eltűnt a mosoly. Egy pillanatig némán fürkészte csapattársa arcát, aztán megvonta a vállát.

-Ahogy gondolod, de akkor legalább gyere el velem a konyhába és keress valamit, amit szeretsz.

Rin Pilicára néztet, de a sámántanonc csak bólintott.

-Menj csak, addig elleszek egyedül is.

-Rendben. Sietek vissza. – azzal a szőke Asakura lány már el is indult doshi barátnőjével együtt a konyha felé, magára hagyva a továbbra is szomorú Pilicát.

*

-Még mindig semmi hír Treyről? – kérdezte Jun aggodalmasan, miután befordultak a sarkon és hallótávolságon kívül értek Pilicától.

-Semmi. S attól tartok, hogy az a seb súlyosabb, mint gondoltuk és ezért dolgozik Faust ennyi ideig. – Rin felsóhajtott és kikerült egy felmosóvödröt, amit valószínűleg még ő hagyott ott reggel.

-S már megint minden az én hibám. – Jun megállt és a vállára tette a kezét.

-Nem a tied, rendben? Sőt: Pilica és Tamara neked köszönheti, hogy egyáltalán életben van...

-Na és Trey? Azért sebesült meg, mert engem akart megmenteni! – a lány szeme fátyolos lett a megjelenő könnyektől, de Jun csak szelíden rámosolygott.

-Segíteni akart, mert tudta, hogy nem fogsz harcolni. Tényleg...még mindig nem akarsz, ugye?

-Nem. Egyáltalán nem akarok harcolni...félek. – válaszolta a sámán, majd továbbindult.

-Len azt mondta, hogy ma mégis küzdöttél. – a zöldhajú lány szavai megállították fiatal barátnőjét, de Rin nem fordult hátra:

-Az más volt, meg kellett védenem őket. De ettől függetlenül holnap nem fogok harcolni, jobb ha tudod.

-De akkor ki fognak zárni!

-Nem, nem fognak. Megvagytok hárman, az egyetlen bökkenő az, hogy neked is harcolnod kell. S ha most megbocsátasz éhes vagyok.

-Rin, állj meg. – Jun hangjából egyetlen csapásra eltűnt minden más érzelem, s csak a hideg elszántság maradt. Az Asakura lány kelletlenül megállt és viszafordult. Belenézett az előtte álló lány kék szemeibe és várta a folytatást, de Jun nem válaszolt, csak társa arcát fürkészte. Eltelhetett vagy egy perc is, mire felsóhajtott és félrefordított fejjel így szólt:

-Tudod, én is megfogadtam, hogy soha többé nem harcolok. A nagybátyám egész életemen át arra nevelt, hogy harcoljak, hogy erős legyek...soha nem lehettem gyenge! S ugyanezt tanította Lennek is. Nem is tudom, hány éjszakát sírtam át, amikor az öcsém összehorzsolt testtel, a fegyvere miatt véresre tört kézzel feküdt le aludni. Négy éves korunk óta csak a harcra neveltek. Len még fel sem tudta emelni a guandaot, a bácsikám máris edzeni küldte, én napról napra láttam, hogy mi válik belőle. Egy erős, mégis üres test, amiben nem él más, csak a belétáplált gyűlölet. Amikor Len találkozott Yohval, megváltozott és szembeszállt a bácsikánkkal, de én féltem, s nem mertem mellé állni. Óva intettem attól, hogy hülyeséget csináljon, de ő nem hallgatott rám és mégis megtette. Utólag visszagondolva neki volt igaza...de... én rájöttem, hogy az erőszak nem old meg semmit. S azóta nem is harcolok, a doshi- talizmánok is csak végszükség esetére vannak nálam. – Jun szünetet tartott és ismét Rinre nézett.

- Ha te is így gondolod, akkor megértelek. De szerintem neked semmi okod arra, hogy felad a harcot. Harcolj az álmaidért és a szeretteidért.

A szőke lány lehajtotta a fejét és nem válaszolt. A beálló csöndben hallani lehetett, hogy odakint már javában folyik az edzés.

-Nekem nincsenek álmaim, nem küzdök semmiért. Mindenkinek van valami célja: Yohnak az, hogy állandóan csak lazsálhasson, Jocónak a nevetés szele, Rionak a szent helye, Treynek a minikék...és Lennek....hát, hogy a világ ura lehessen. – Rin halványan elmosolyodott, de ezt a doshi lány nem vette észre.

-Akkor sem adhatod fel...mindenki számít rád.

-Ez nem igaz... Mindenkit veszélybe sodortam...először Lent, aztán téged is, most meg Treyt...teljesen feleslegesen vagyok itt, nem teszek semmi hasznosat, csak ártok mindenkinek... Talán, jobb lenne ha hazamen...

-Hát itt vagytok... Beszédem van veletek. – szakította félbe a fiatal Asakura lány szavait a felbukkanó Anna hangja.

-Igen? – kérdezte Jun és kedvesen ránézett, de Anna csak megállt előttük és szigorú fekete szemeit Rinre szegezte.

-Holnap meccsünk van, úgyhogy jót tenne egy kis edzés. Különösen neked, Rin, mert ha jól tudom immár jó pár napja nem csináltál semmit...

-Én nem edzek, mert holnap nem harcolok. – válaszolta hideg egyszerűséggel Rin, s Annára nézett.

-Ezt meg sem hallottam. Igenis fogsz holnap harcolni, különben megtudod, hogy milyen amikor mérges vagyok. – a médium kezdett dühös lenni. Felemelte a kezét, hogy megállítsa leendő sógornőjét, de a szőke sámán csak arrébb lépett, s nemes egyszerűséggel kikerülte.

-Sajnálom, de én többet nem veszek fegyvert a kezembe. – mondta, s hamarosan eltűnt a folyosó végén. Anna összehúzott szemmekkel nézett utána, dühében még azt is elfelejtette, hogy miért is indult el. „ Már megint makacskodik, pedig nagyon is tudja, hogy mit kéne tennie. Viszont valamit forgat abban a kemény fejében, ebben biztos vagyok. Remélem nem akar megint megszökni...mert akkor Zik már nem fogja kímélni.”- gondolta magában és mélyet sóhajtott. Lehajtotta a fejét, hogy megnyugodjon, s hirtelen egy kezet érzett a vállán.

-Anna minden rendben? – kérdezte Jun barátságosan és rámosolygott.

-Egyáltalán nincs rendben semmi...Ha nem fog holnap harcolni, akkor nekünk annyi. Megnézted már az ellenfelünk nevét?

-Nem. Miért, fontos?

-Eléggé. Holnap a Démoni Erők nevű csapattal fogunk küzdeni.

-Nem hangzik valami bizalomgerjesztően... – Jun hangjában félelemmel vegyes aggodalom csendült, miközben Annát követve elindultak vissza a konyha felé Rin után.

-Nem. – Anna csak egy újabb mély sóhaj után folytatta:

-Megkértem Mortyt, hogy nézen utánuk, de nem talált semmit. Még a hivatalos honlapon se, ahol minden csapat neve fel van tüntetve...

A lány szavaira Jun megtorpant:

-Azt akarod mondani, hogy... – nem tudta folytatni, de Anna csak helyeslően bólintott:

-Úgy van: ez a csapat nem hivatalos versenyző, tehát mindenképpen csapda. S van egy sejtésem, hogy kinek a brilliáns ötlete volt... – a szőke médium lány meg sem állt, csak lassan tovább lépegetett.

A doshi dermedten állt egy helyben, arcára kiült a döbenet és a félelem.

-De miért csinálna Zik ilyet? – kérdezte végül meglepetten.

-Fogalmam sincs, talán csak tesztelni akarja a húga erejét. Lényegtelen...Akárhogy is, de Rinnek holnap harcolnia kell, különben nagyon nagy bajban leszünk... – válaszolt csendesen Anna, s már majdnem befordult a sarkon, amikor a zöldhajú Tao megállította:

-Nagyon fél...Nem akar senkit bajba sodorni.

-Tudom, viszont ha továbbra is ilyen makacs lesz, akkor nem fogunk túlzottan jól kijönni egymással. – a lány nekitámaszkodott a falnak, de továbbra sem fordult hátra.

-Anna...Rin..haza akar.. – kezdte a doshi lány, de aztán meggondolta magát, hiszen ő maga sem volt biztos benne, hogy Rin ezt akarta mondani, mielőtt megjelent volna Anna.

-Igen, hogy mit akar? – kérdezett vissza a médium és kíváncsian visszafordult Jun felé.

-Semmit...Gyere menjünk nézzük meg, hogy a fiúk mit műveltek az ebédlőben. – vágta rá gyorsan Jun és elsietett a folyosón. Anna szomorúan nézett utána..

-Hát ez jár a fejében... haza akar menni... – suttogta maga elé csendesen, de aztán követte zöldhajú csapattársát.

*

Faust elégedetten felsóhajtott és megtörölte a homlokát. Kötszereit bepakolta az ágy mellett álló táskába, majd felállt.

-Végre sikerült összevarrni. Azt hittem sose végzek, annyira mély volt a seb. – szólalt meg moslyogva, mire Eliza megsimogatta a karját:

-Sikerült és ez a lényeg. Most már minden rendben lesz? – kérdezte a szőke szellem lány, mire szerelme arca azonnnal elkomorult:

-Az oldalán lévő sebbel remélhetőleg nem lesz baj, de néhány napig nem kéne se harcolnia, se edzenie, ezt majd megbeszélem Annával is....Engem sokkal jobban aggaszt, az hogy beverte a fejét.

-Agyrázkódás?

-Valószínűleg igen, magas láza is van, de ez lehet a sebétől is, nem tudom.... Félek, hogy valami komolyabb baja is történt...

Eliza nem válaszolt csak a férfi vállára hajtota a fejét, amitől Faust egy kiésé meg is nyugodott. Épp meg akarta simogatatni a szellem haját, amikor Trey hirtelen nyöszörögni kezdett az ágyon. A temetőmágus azonnal odakapta a fejét és arcára kiült a rémület. A fiú még nem volt magánál, de ujjai görcsösen markolták a könnyű takarót és a homlokán is gyöngyözött az izzadság. Arcát eltorzította a fájdalom, s a szája is mozgott, de hang nem jött ki a torkán olyan volt, mintha álmában beszélne valakihez. Faust azonnal visszaült az ágy szélére és a jégsámán homlokára tette a kezét. Kori aggódva lebegett mellette, kerek kis szemeiben könnyek csillogtak, s nagyokat szipogott.

-Szokatlanul magas a láza, itt valami nincs rendben, úgy tüzel a teste, mintha belülről égetnék, nem tudom, hogy mit csinálhatnánk még, a vizes rongy már nem segít.. – mondta rémülten Faust és elgondolkozott, de nem tudta, hogy mitévő legyen.

-Talán jobb lesz, ha kórhá... – sóhajtott fel gondterhelten a szőke férfi és újból felállt, de ekkor a minike közelebb lebegett sámánjához, s apró kezeit a homlokára téve, elkezdte hűteni hideg levegővel.

Trey látszólag megnyugodott szelleme közelségétől és segítségétől, ujjai engedtek a görcsös szorításból és arcizmai is ellazultak. Hirtelen felsóhajtott, amitől egy kissé megemelkedett az ágyban, teste egy pillanatra megremegett a sebébe hasító fájdalomtól, de nem tért magához.

-Rin... – suttogta erőtlenül, miközben visszahanyatlott a párnára. Jobb kezét egy pillanatra felemelte a levegőbe mintha az ikupasui-t tartaná, de aztán leeresztte és többé nem mozdult meg. Légzése is megnyugodott, s néhány pillanat múlva már békésen szuszogott. Kori megkönnyebülten mondott valamit a maga érthetetlen nyelvén, majd leült a fiú hajára és ő is becsukta a szemét.

Faust szemei elkerekedtek, fogalma sem volt róla, hogy a fiú miért szólítja az Asakura lányt, de ő is megkönnyebülten sóhajtott fel, látva, hogy Trey lázrohama elmúlt. Egy pillanatra megint a homlokára tette a kezét, de most már minden rendben volt, a sámánnak lejjebb ment a láza.

Felvette a táskáját a földről és halkan elindult az ajtó felé. Lenyomta a kilincset és kinyitotta az ajtót, majd vetett még egy pillantást az ágyon fekvő fiúra, aki mély álomba merült. Megkönnyebülten felsóhajtott és kilépett az ajtón, majd óvatosan becsukta maga mögött, igyekezett a lehető legkisebb zajt csapni, de a földön gubbasztó Pilica mégis felkapta a fejét:

-Faust? Mi van az öcsémmel? – kérdezte azonnal és felállt. Szinte már-már könyörögve fordult a férfi felé és Faust elmosolyodott.

-Minden rendben van, ne aggódj. Elláttam a sebeit, most már jól van és alszik. Egy óra múlva visszajövök és megnézem, hogy van, akkor már be is jöhetsz hozzá, rendben?

-Köszönöm szépen! – hálálkodott Pilica, majd megtörölte könnyes szemeit és hálásan fejet hajtott.

-Egyáltalán nincs mit, örülök, hogy segíthettem. Most megyek és megnézem, hogy van Tamara. Jössz te is?

-Igen, miért is ne? – a kékhajú lány vidáman felnevetett, majd a szőke temetőmágust követve elindult a nagyszoba felé.

*

Amikor Rin belépett az ebédlőbe csak Yoh és Morty volt már ott. A bátyja épp egy nagy adag eperfagyit készült megenni, amiért apró termetű barátja fejcsóválva korholta:

-Yoh, már a múltkor is megmondtam, hogy egy ekkora adag fagyi elfogyasztása után tuti, hogy lefagy az agyad.

-Hihi, ne félts te engem! S különben is megérdemlem egy ekkora csata után! – nevetett a barnahajú sámán, s épp belekanalazott a fagyijába, amikor meglátta a belépő Rint. Mozdulta félúton megakadt, s a hideg édesség egyenesen a nadrágjára esett, amitől szitkozódva felugrott.

-Na, ha ezt Anna meglátja... Mindegy. Mi a baj Rin? Feldúltnak látszol... – kérdezte végül, miután nagyjából eltüntette a fagyinyomot a ruhájáról és ismét a húgára nézett.

-Ja, semmi, csak éhes vagyok. – válaszolta a lány gyorsan, s kinyitotta a hűtő ajtaját.

-Jun most vitt nektek ebédet, nem? – kérdezte Morty, mire a szőke sámánlány kiegyenesedett és sajnálkozva széttárta a kezeit.

-Igen, de nem nagyon szeretem a rizst...s az a hús is elég érdekesen nézett ki.. – elmosolyodott, majd ismét visszafordult a hűtő felé:

-Nincs itthon semmi ehető? – kérdezte félig eltűnve.

-Nincs..Trey mindent megevett reggel.. – Yoh elnevette magát, de aztán hirtelen elkomorult az arca és aggódva folytata:

-Tényleg mi újság vele? Faust mondott már valamit?

-Amikor én eljöttem, még nem, de azóta lehet, hogy kijött. – válaszolt Rin, majd egy kisüveg tejjel a kezében hátrébb lépett és becsukta a hűtőszekrényt. Mélyet sóhajtott, majd kibontatta az üveget és leült az asztalhoz Yoh mellé.

-Miért nem harcoltál a lányok ellen? Simán kiüthetted volna őket.... – kérdezte Morty halkan, de Rin nem válaszolt, helyette csak belekortyolt a hideg fehér italba, amit Lenhez hasonlóan, ő is nagyon szeretett. A kistermetű sámántanonc várakozóan nézett rá, de megvárta, amíg a lány abbahagyja az ivást.

Csak akkor köszörülte meg jelentőségteljesen a torkát, amikor Rin letette az üres üveget az asztalra.

-Nos? – kérdezte Morty ismét, s lehajtotta a laptopja fedelét, amin egészen a lány érkezéséig kitartóan keresett információk után kutatva Anna parancsára.

-Amióta megöltem azt a két Kívülállót nem vagyok hajlandó harcolni többé harcolni. – válaszolta Rin tárgyilagosan, majd felállt és kidobta a szemetesbe az üveget.

-Na de... – kezdte volna Morty, de Yoh csak a vállára tette a kezét és megrázta a fejét. Morty felsóhajtott és nem folytatta a megkezdett mondatot.

-Én azt hiszem most visszamegyek Pilicához, mert nagyon szomorú. További szép délutánt... -  mondta Rin kissé szomorúan és elindult az ajtó felé, de mielőtt elhagyta volna a konyhát, mégegyszer visszafordult:

-Nem tudjátok, hogy hol van Len? Amióta hazajöttünk nem láttam...

-Edzésen van a többiekkel, ha jól tudom éppen most szenvednek a futással... – Yoh már majdnem elkezdett nevetni, amikor újabb valaki bukkant fel az ajtóban, s ez az arcára fagyasztotta a vigyorgást.

-Pontosan, s nektek is régen ott lenne a helyetek! Indulás... – szólalt meg Anna parancsolóan és Junnal együtt beljebb léptek. A médium lány fekete tekintete azonnal összeakadt leendő sógornőjéével, de Rin csak egyetlen dühös pillantást vetett rá, s sietve távozott.

-Csak nem összevesztetek? – kérdezte Morty, hogy elterelje Anna figyelmét az edzésről, de a lány csak elmosolyodott:

-Neked ahhoz semmi közöd, Shorty, úgyhogy egy –kettő szedd a lábad, irány a futás! Most, hogy te is itt vagy a faluban, az én felügyeletem alá tartozik a tanulásod, s ha azt mondod, hogy Yomei mester kedvesebb volt, akkor én azt válaszolom, hogy igen, tényleg az volt, de én nem vagyok az! Érthető voltam?

-Persze, Anna, mint mindig. – morogta maga elé a fiatal sámántanonc és leugrott a székről. Elindult az ajtó felé, de a küszöbön ő is visszafordult:

-Te nem jössz, Yoh?

-Ööö...

-Még van egy kis beszédem vele, úgyhogy ha nem gond Jun, akkor... – válaszolt Anna és a magas lányra nézett, aki azonnal bólintott:

-Persze, már megyek is. – mondta zavartan, majd ledobta a tálcát a mosogatóba és Mortyt maga előtt tolva, mindketten elhagyták a konyhát, magára hagyva Yoht és Annát.

A két fiatalra feszült csend telepedett, egyikük sem tudott megszólalni. Yoh lesütött szemmel hallgatott egészen addig, amíg meg nem hallotta, hogy Anna kihúzza a mellette lévő széket és leül rá. A fiú felemelte a fejét és tekintete találkozott a szőke médium lány tekintetével, de Anna azonnal félrekapta a fejét és elpirult. Yoh elmosolyodott, s várta, hogy a lány végre kimondja azt, amit akart.

-Yoh...én....sajnálom, hogy megütöttelek. – szólalt meg Anna újabb rövid hallgatás után, s a hangja teljesen megváltozott. A barnahajú fiú egy másodpercre meghökkent, de aztán tovább mosolygott és megfogta a lány egyik kezét.

-Hé, semmi baj. – mondta halkan, mire Anna felemelte a fejét és a szemébe nézett. Arca csak úgy lángolt a fiú meleg érintésétől, s szóhoz se jutott a döbbenettől. Az Asakura sámán továbbra is mélyen a szemébe nézett, majd lassan közelebb hajolt hozzá és száját a szájára tapasztva, megcsókolta. Az igazi Anna most minden bizonnyal tiltakozott volna ellene, de ez a lány most más volt. Bíztatóan megszorította a fiú kezét és átadta magát az érzésnek.

*

Trey arca megrándult a hirtelen jött fájdalomtól és lassan kinyitotta a szemét. Először csak homályosan látta a körülötte lévő tárgyak körvonalát, de aztán kitisztult a kép, s felismerte, hogy a saját szobájában van és az ágyon fekszik. Oldalra fordította a fejét, hogy kinézzen az ablakon, de ekkor szúró fájdalom hasított a halántékába és ösztönösen odakapott, amitől Kori is felébredt és felemelkedett a levegőbe. Rámosolygott a sámánra, de az nem viszonozta jókedvét és örömét, értetlenül tapogatta a fején lévő kötést.

-Huh, haver vajon mi a fene történt? – kérdezte hangosan magától és megpróbált felkönyökölni, de ezzel csak azt érte el, hogy az oldala is megfájdult, így inkább fájdalmasan fintorogva visszahanyatlott a párnájára. A hirtelen mozdulattól lecsúszott róla a vékony takaró, így meglátta azt a szakszerű kötést, amely egészen körbeölelte a testét. Megpróbálta megrázni a fejét, hogy a gondolatai végre kitisztuljanak, de ez csak újabb fájdalommal járt, amitől mérgesen felszisszent. Szelleme aggódva közelebb repült hozzá, de ő csak felbámult a mennyezetre.

Érezte, hogy a haja teljesen szét van bomolva a párnán, tehát a fejpántját levették róla, s a kötés pedig nem volt olyan szoros, hogy felfogja félhosszú, kék tincseit. Mélyet sóhajtott, s nagyon lassan megint oldalra fordította a fejét és most sikerült újabb fájdalom nélkül megtennie ezt, de hiába kereste fekete szemeivel kedvenc kiegészítőjét, nem látta sehol, mintahogy a pulcsiját és a pólóját se. Ismét felsóhajtott, s nyögve az oldalára fordult, hátha így sikerül ülő helyzetbe tornáznia magát. Erőlködését végül siker koronázta, s nagy nehezen felült, de zilálva szedte a levegőt, miközben meztelen hátát nekivetette a hideg falnak. Kori félve motyogott valamit, de Trey fájdalmasan elmosolyodott:

-Ne aggódj, már jól vagyok. Csak ezek a sebek fájnak...bár tudnám, hogy hol szereztem őket. – sóhajtott bágyadtan, s egy percre lehunyta a szemét és megpróbált visszaemlékezni a történtekre, de csak még jobban belefájdult a feje, így jobbank látta ha nem erőlteti a dolgot. Csak arra emlékezett, hogy reggel korán ébredt, s mivel éhes volt azonnal a konyha felé vette az irányt. Talált egy nagy doboz péksütit, amit azonnal megevett, s mielőtt a többiek felébredtek volna kimenekült a házból. Azám a többiek...arra még tisztán emlékezett, hogy odakint ült a tornácon és panaszkodott a hőségre, de hogy aztán mi történt... Ismét beléhasított a fájdalom. Vett néhány mély lélegzetet, hogy lenyugodjon és ettől újabb emlékek jutottak eszébe. Pilica megbüntette, amiért annyit evett és takarításra kényszerítette. Bement a házba és...

Megint megfájdult a feje, s most már könnyeket csalt a szemébe annyira elviselhetetlen volt. Pár percre ismét lehunyta a szemeit és gyors levegővételekkel igyekezett lenyugodni, de a szíve sokkal hevesebben vert, mint általában és meggyötört testét is kiverte a víz. Felemelte a kezét, hogy megtörölje izzadt homlokát és félresöpörje a szemébe lógó tincseket, de a mozdulata megakadt félúton, s lehanyatlott a keze. Szemei hatalmasra nyírtak, s úgy csapott bele egy újabb felismerés, mint ahogy a villám lecsap a mező közepén álldogáló magányos fára.

-Hiszen nem voltam egyedül a házban, Rin is itt volt! – alighogy kimondta a lány nevét, az is eszébe jutott, hogy mi történt.

-Megcsókoltam...s ő visszacsókolt! – suttogta boldogan, s akaratlanul is elvigyorodott.

-Tehát mindenképpen engem szeret, s ez nem jelenthet mást, mint, hogy szakított a Kisnadrágggal és már csak velem van! Ez az, Kori, győzelem! – nevetni kezdett, s már a fejében valamint az oldalában lüktető fájdalomról is megfeledkezett egy pillanatra. Azonban több már nem jutott eszébe fogalma sem volt  arról, hogy mi történt a csók után, s hiába erőltette az agyát, nem jutott semmire.

-Nem baj, Kori, a lényeg az, hogy most már engem szeret. S csak ez számít... – jegyezte meg boldogan, s a kis szellem felé fordult, aki csak meglepetten pislogott.

-Na nyugi már... Inkább örülj te is. Gyere ide! – a fiú elkapta szellemét és szorosan magához ölelve gyengéden megszorongatta.

*

-Na gyere,Pilica, itt az ideje, hogy megnézzük mi van azzal a hétalvó öcséddel. – szólalt meg mosolyogva Faust, miközben Elizával az oldalán feltűnt a folyosó végén. A kékhajú sámánlány viszonozta mosolyát, hiszen már alig várta, hogy lássa, hogy van Trey. Faust kinyitotta az ajtót és udvariasan előreengedte.

Pilica felzokogott a boldogságtól, amikor meglátta, hogy a testvére végre magához tért és boldogan mosolyogva ül az ágyán.

-Trey! – kiáltotta könnyes szemmel és azonnal az ágyhoz rohant, s a fiú nyakába vetette magát.

-Nyugi Pilica, egy kicsit finomabban, minden tagom fáj. – szólt a jégsámán és szelíden lefejtette magáról a nővére karjait. Pilica elrebegett egy halovány sajnálomot, majd leült az ágy szélére.

-Na, hogy vagy, Trey? Minden rendben? – kérdezte Faust, miközben becsukta maga mögött az ajtót, s hangja egy igazi orvos kedves hangjára emlékeztette a testvérpárt.

-Hát, azt hiszem viszonylag jól vagyok. – válaszolta a fiú, majd szó nélkül hagyta, hogy a szőke férfi a szájába dugjon egy lázmérőt.

-Jaj, Hororo, annyira aggódtam érted! Azt hittem, hogy...hogy... – Pilica ismét felzokogott, s a tenyerébe temette az arcát, de Trey csak megszorította az egyik kezét és bíztatóan ránézett. Fekete szemeiben boldogság csillogott, ami elgondolkoztatta a lányt. „ Vajon minek örül ennyire?” – kérdezte magától, de nem volt több ideje a töprengésre, hiszen Faust kivette öccse szájából a lázmérőt és a fény felé tartva leolvasta az értéket, majd elégedetten felsóhajtott:

-A lázad most már lassan, de biztosan kezd elmúlni. Igazán aranyat ér a szellemed...Ha ő nincs, hogy lehűtsön, egészen biztosan belehaltál volna a sérülésedbe...

Trey hálásan felpillantott a felette lebegő Korira és elmosolyodott:

-Köszi, haver. – mondta, mire a minike csak elpirult és motyogott valamit, amit a fiú az „Igazán nincs mit, hiszen ez a dolgom” mondatnak vélt, ezért rögtön visszafordult az ágya mellett álldogáló temetőmágushoz:

-Gondolom te kötötted be a sebeimet...-  Faust mosolyogva bólintott, mire Trey immár sokkal komolyabb hangon, de folytatta:

-Ezer kösz érte...csak egy valamit nem értek, mégpedig azt, hogy hol szedtem össze ezeket a sérüléseket... – Pilica épp válaszolni akart a férfi helyett, amikor Faust jelentőségteljesen ránézett és elhallgatatta. Pilica először nem értette, hogy mit akarhat, de aztán rájött, amikor meghallotta a szőke sámán szavait:

-Sajnos mi sem tudjuk pontosan... de a lényeg az, hogy egyben vagy, most csak pihenésre van szükséged és hamar fel fogsz épülni. Ha most megbocsátasz egy percre, el kell mennem a kötszereimért, hogy újra tudjam kötni a sebeidet, mindjárt jövök. Pilica segítenél? – a lány meglepetten nézett rá, de aztán bólintott, s lassan felállt és a férfit követve elindult az ajtó felé.

-Rin hol van? – kérdezte Trey, mire mindketten visszafordultak.

-Miért kérdezed? – kérdezett vissza Pilica értetlenül és kérdőn a fiúra nézett, de az csak megvonta a vállát:

-Hát, mert hiányzik és szeretném látni. Elvégre is a barátnőm, nem? – válaszolta egyszerűen. Pilica kék szemei elkerekedtek, de mielőtt válaszolt volna, Faust finoman kitessékelte az ajtón.

-Sietünk vissza, 5 perc és újra itt vagyunk. – szólt vissza a szőke temetőmágus az ajtóból.

Amikor a fiú ismét egyedül maradt, felsóhajtott.

 „Mi történhetett, hogy nem akarják elmondani?” – töprengett magában, majd ismét kinézett az ablakon..

-Bármi is legyen az, talán tényleg jobb ha nem tudom...