Hol vagyok? Mintha egy másik világban járnék. Ez egy álom? Meglehet. Mit érzek? Sok mindent. Mennyit mehettem? Nem tudom. Csak a sötétséget érzem. Nem tudok tapintani, nem tudok fogni, nem látok, nem hallom a saját hangom. Mi történik itt? Ha történne is, úgyse érezném. Itt nincs idő, nincs tér, nincs hang és egyáltalán nincsenek érzések. Egyedül vagyok, betakar a sötétség, nem látom a fényt, amire olyannyira szomjazom. Más felé terelődnek a gondolataim. Mennyien halhattak bele? Azok alapján, amit Yoh nagyapja mondott, elég sokan. Vajon milyen démonok lesznek itt bent? És hogy győzhetem le őket. Ezernyi kérdés röpköd a fejemben megválaszolatlanul. Ez egy rémálom. Nem is egy éjszakai gondolat, de nem is életszerű, inkább átmenet a kettő között. Egy kapu az álom és a valóság között. Hol lehet a kilincs? Csak a gondolataimmal vagyok itt. Megint arrébb repül egyet a képzeletem végtelen forgószele. Újból eszembe jut a nő. Itt végre nyugodtan gondolkozhatok róla (nyugodtan?!). Vajon mi történhetett volna azután, miután vége lett az álmomnak? Most jut eszembe, hogy emlegették a nő lányát. Ki lehet az? Nála lehet az a titokzatos tárgy, ami oly sok erőt biztosított a viselőjének. De mi van, ha ez meg se történt, csak az agyam egy végtelen és képtelen szüleménye? Lehetséges. De annyira valósághű volt. És ami még furcsább… együtt éreztem a nővel. Tudtam, hogy fél, hogy aggódik, hogy biztonságot akar tudni a lányának. De nem hiszi, hogy sikerülhet. Hogy hallani akarja a nevetését, hogy látni akarja felnőni, együtt mosolyogni vele, mikor az első szerelméről beszél, megvigasztalni, mikor rossz jegyet kap az iskolában. Meg akarta beszélni vele az élete fontos eseményeit, de tudta, hogy ezt már nem tudja majd megtenni vele. Látni akarta fehér esküvői ruhában, büszkén mosolyogva lépdelni az oltár felé. Félt, hogy hamarosan itt a búcsú, és még csak nem is fog őrá emlékezni az a csöppség, aki még mosolyogva cumizik, és semmi gondja sincs az életben. Sőt, örömmel várja majd élete jelentős mérföldköveit, és már a huncutságával is ígéretet tesz a szüleinek és az életnek, hogy soha nem fogja feladni, és minden akadállyal büszkén és erősen szembe fog szállni, nem hagyja sohasem annyiban. Hogy képes lesz megváltoztatni a sorsát, és nem fogja elfogadni a végzetét. Akárcsak ő. Olyan heves és hirtelenmérgű lesz, mint ő, de amilyen gyorsan keletkezik a vihar, olyan gyorsan el is áll az eső. Hirtelen nyugodt lesz majd, akárcsak az a csendes vizű kis patak, amelybe majdnem beleesett első kis totyogásakor. Nem fogja hagyni, hogy csak úgy legyőzzék, de ha mégis veszít, büszkén fog majd távozni a csatatérről. De milyen erős lesz? Senki sem tudja most még. És a fiatal nő sem fogja tudni soha többé. Vajon képes lesz majd legyőzni a nagyhatalmú Mágust? Lehetetlen ilyen bizalmatlan körülmények között megmondani a jövőt. És vajon félni fog ez az ártatlan kis cumizó kisbaba? Nem fog sírva rohanni másokhoz, mert fél az éjszaka démonaitól? Ha igen, akkor ebben is a fiatal asszonyhoz hasonlítana. De bátran áldozza majd fel magát a barátaiért? Meg tesz- e mindent, hogy másokon segítsen? Ismeri majd-e a barátai legféltettebb érzéseit? Lesz-e elég mersze felszólalni a nevükben, értük? Mert ha igen, akkor az apjából is jócskán kijutott belőle. Azzal a tudattal, hogy szülei az emlékek képében, a barátai és a szellemek mindig mellette lesznek, képes lesz-e győzedelmeskedni legnagyobb ellenségei felett? Megtalálja-e az igaz szerelmét, akivel megosztja élet hátralevő részét, boldog, örömteli és szomorú perceit? Képes lesz-e a valóságban létező szülők nélkül megnyílni mások felé, kitárni a szívét és a legeslegbelső gondolatokat felszínre hozva, elmondani élete legnagyobb kívánságait? Vajon fel tud e nőni csupán a szülők emlékével? Képes lesz-e valaha feldolgozni ezt a hiányt? Vagy önmaga felé fog fordulni, hogy aztán belülről eméssze fel a bánat és a szomorúság? Feláll-e újra, ha a lelkébe tépnek, és olyan lesz-e, mint a gyönyörű és törékeny kis virág, melyet, ha letaposnak, még szebb virágot hajt? Tiszta szívéből fog örülni a sikereinek, és elfogadja, bármilyen nehéz is, a kudarcot? Megelégszi-e majd öreg korában, az életben elért sikereivel, vagy elégedetlen lesz a sorsával, cél hiányában? Meg tudja-e különböztetni majd az igaz jóságot az ármánytól? Ellenáll majd a gonosz örök csalogatásának? Vagy átlépve és örökre maga mögött hagyva az örök fény küszöbét, belép az örök sötétség végtelen labirintusába? Bírni fogja-e az élet nagy terheit, nem fog összeroppanni a súlyuk alatt? Már nem lesznek ott a szülei, akik segítsék lépéseit, ahogy kiskorában tették. Már nem. Magának kell elboldogulnia az Életben, amit csak akkor tarthat igazán kézben, ha elég erős. Nem fizikailag, hanem a lelkében. Meg kell tudnia felelni önmagának, csak így lehet igazán boldog. Teljesítenie kell a család feladatát, ami most teljesen ráhárult. Kellenek majd a barátai segítségei, akik átvállalják tőle a terhet. Ez az örök boldogság titka. És ő már soha nem fogja látni, ahogy a lánya a barátaival nevet, ahogy örök hűséget ígér a titkaiknak. Ez mind a jövő zenéje, aminek a dallamát senki se tudja fejből, de mindenki énekli. Lesz-e elég hangja végigénekelni az egész kottát? Vagy elakad a felénél, keresve a megfelelő szólamot? Reményei szerint nem. Szeretné, ha a mózeskosárban fekvő cumizó csöppség nagykorában szabad lenne, mint a madár, mely átszeli a végtelen szabad eget. Legyen sas, ki félti a tojásait, de közben legyen rigó, ki ugrálva keresi mindennapi falatjait, miközben megbízik az életben. Legyen galamb, ki turbékolva keresi párját, s állandó szerelmes hangjával ül a villanypóznák tetejét. De a lelke legyen színes, akár a szivárvány, pompázzon a legszebb színekben. Legyen hű a nevéhez, tündököljön egész nap az égen, miközben reggel keletről felkel, és nyugaton lenyugszik. Csak ennyi lenne az ő kívánsága a lányához, aki még ugyan nem értheti, de mosolya a legnagyobb nyugodtságról árulkodik. Mintha tudná az élet akaratát, s már énekelné a saját dallamait. De ezt anyaként már nem élheti meg. Tudja, hogy bíznia kell a saját vérében a férjével együtt, de félti őt, neki nem volt ilyen nehéz sorsa, amit az Ég neki szánt, azt elvégezte. De érzi, hogy ez a kislány más, évek multán, még sokat fog neki köszönni az egész család. Bárcsak még egy kicsit nézhetné őt, mit nem adna még egy kis csínytevésért, egyetlen szívderítő ártatlan mosolyáért, csak egy kicsit még érezni, ahogy megszorítja apró kezecskéjével az ő mutatóujját. Csak most az egyszer még látni, ahogy az apjával kergetőzik. De nem lehet, mert a Sors ismét közbeszól, mint egy igazságtalan bíró. Ő nem nekik ítéli a lányukat, hanem az örök Bizonytalanságnak. De ők próbáltak küzdeni az ítélet ellen, csak egy kicsit még a lányuk kacagását hallgatni. Tanukat akartak gyűjteni, hogy az égi bírót maguk mellé állítsák. De a másik oldalon ott állt még a Félelem és a Tudatlanság. Így a sors keze lecsapott az igazságot hirdető kalapáccsal, és örökre elvette tőlük a lányukat, míg ők csak tehetetlenül kapálóztak az élet tengerén, miközben szerelmük gyümölcse máshová úszott. Már nem lehet mást tenni, csak bízni az erejében…

Hirtelen pattantak fel a szemeim, de még mindig sötét volt. Ez az álom folytatása volt? Nem biztos, így megint csak maradt nekem a bizonytalanság. De a nagy sötétség homállyá változott, ami azt jelentette, hogy már nincs messze a kijárat! Nagyon megörült. És csak most esett le. Itt az embernek a saját démonaival kell megküzdenie. Nincs itt semmiféle rossz szellem, csak ilyenkor mutatkozik meg igazán a lelkünk legnagyobb bizonytalansága, itt teszi fel a szívünk a legnagyobb kérdést: ,, Végig tudod csinálni?” Ez a saját döntésünk, nem az alagút szabja ki. Egyre nagyobb a fény. Hamarosan kiérek. Igen! Már látom a végén a fényt. Egyre csak közeledem, és egyre boldogabb vagyok. Megcsináltam! És ahogy kiértem, vakítóan belevilágította a nap a szemembe