Yoh ujjai összefonódtak Anna karcsú ujjaival. A két fiatal szorosan egymás mellett haladt, ruganyos léptekkel. Faust és Eliza egy kissé lemaradva követték őket, a temetőmágus tudta, hogy a két fiatalnak most szüksége van egymásra.

Az Asakura fiú fejében táncot jártak a különböző gondolatok. Egyrészt aggasztotta, hogy mi lesz a többiekkel,másrészt válaszokat keresett a történtekre magában. Zik felbukkanása és váratlan támadása, ráadásul pont Morty ellen, aki esélytelen volt már vele szemben az első perctől fogva… Yoh arcán még most is megrándultak az izmok, ha erre gondolt. Viszont kedvenc sámántanonc barátja meglepően jól helytállt a bátyjával szemben.. Na és Mosuke.. A fiú tudta, hogy a szellem erős,de hogy ennyire.. Meglepte a dolog,bár ezt még magának se nagyon akarta bevallani… Büszke volt aprótermetű barátjára, s habár még nem volt alkalma ezt közölni is vele, igyekezett nem elfelejteni, hogy ezt majd tegye meg egy nagy adag eperfagyi és egy Lee Pailong mozifilm kíséretében, persze csak ha túlélik ezt a napot. Ez a gondolat ismét keserű szájízt varázsolt Yoh szájába. Elkomorodott az arca, ha a bátyjára gondolt és arra, hogy mit tett a barátaival és a húgával. A többiek majdnem belehaltak,mert segíteni akartak neki… S most nemcsak Mortyra gondolt. Trey, Rio, Jocó, Len…a lányok, Faust..és nem utolsósorban a húga. Rin nemcask az életét, hanem ezzel együtt a lelkét és az erejét is kockáztatta. S ő még azt hitte, hogy biztonságban van…

„Biztonságban is volt. Amíg nem volt olyan makacs, hogy visszajött.. Bár örülök, hogy itt volt.” – a barnahajú fiú végre elmosolyodott és épp mondani akart valamit a mellette haladó médiumnak,amikor Anna hirtelen a nyakához kapott és felszisszent a fájdalomtól.

-Anna, minden rendben? – kérdezte aggodalmasan Yoh, miközben mindketten megálltak.

-Igen, persze, csak mintha valami megcsípett volna.. – felelt a médiumlány és megdörzsölte a nyakát.

-Mutasd. – kérte a fiú,majd a lány mellé lépve szelíden eltolta a kezét és végigmérte a kecses női nyakat. Anna pirulva hagyta, hogy a sámán megvizsgálja, de nem szólt egy szót se. Yoh tüzetesen végignézte a lány nyakának minden pontját,de egyetlen aprócska vörös folt kivételével nem talált semmi különöset.

-Talán csak egy szúnyog. – állapította meg Yoh, majd ismét megfogta a lány kezét és elindultak.

Faust azonban megállt,ugyanott, ahol egy perccel korábban a fiatal pár. Összeráncolta a szemöldökét,majd lehajolt. Gyanósnak találta a hirtelen jött szúnyogcsípést, de nem akarta a két fiatalt megijeszteni alaptalanul. Pár pillanatnyi keresgélés után meg is találta, amit keresett. Mélyet sóhajtott,majd gondterhelten felállt és kinyújtotta maga elé a tenyerét. Eliza mellé lépett,de értetlen arccal nézett a férfira, majd választ várva átölelte a karját. A temetőmágus még jó ideig hallgatott,megvárta,amíg Anna és Yoh hallótávolságon kívülre ér. Csak akkor emelte fel a fejét és nézett a szellemre,amikor a sámán és a médium eltűnt az erdei ösvény kanyarulata mögött.

-Attól tartok, hogy Anna kisasszonyt nem szúnyog csípte meg. – szólalt meg Faust túlvilági hangján,majd két ujja közé csippentve az aprócska valamit, felemelte a fény felé.

-Ez itt az ősi baburaja sámánok fegyveréből származik. Ezek a sámánok évszázadok óta élnek ennek az erdőnek a fái között, őrizve a szellemvilág megannyi titkát. Amit a kezemben tartok, drága Elizám..egy darabka a Halálból, a Szellemvilág kérlelhetetlen üzenete, amelytől nincs menekvés…. – e szavak hallatán a szellemlány ha lehet még jobban elsápadt,de azért bátorítóan közelebb simult a szőke sámánhoz. Faust gondterhelten dobta félre az apró tüskét, majd szerelmére nézett, aki bólintott. Faust keserű mosolyra húzta ajkait és kissé oldalra pillantott. A szeme sarkából még épp látta a bokrok ágai közt elsuhanó köpeny szélét, de tudta, hogy felesleges üldőzőbe vennie a láthatatlan támadót.

-A legjobb, amit tehetünk, hogy elmondjuk nekik a dolgot. Anna kisasszony életének fonalát odafent igencsak rövidre szabták.. Alig egy órája van hátra. Siessünk! – Eliza bólintott és az egymáshoz oly hű szerelmespár rohanni kezdett a két fiatal után.

Az ösvény kanyarulata urán azonban hidegzuhanyként érte őket a meglepetés: hatalmas törzsű fák állták útjukat, az ösvény pedig elveszett az óriási törzsek rengetegében, ráadásul a halálos veszélyben forgó Annának és Yohnak semmi nyoma sem volt….

***

Len erősen fogta Rin kezét, megnyugtatta a lány bőrének lágy melegsége. Kitartóan haladtak egyre beljebb az általuk választott ösvényen,de eddig nyoma sem volt se Ziknek, se valamely más csatlósának. Már jó ideje gyalogoltak néma csendben. Rin nem szólt egy szót se mióta otthagyták a többieket, de a fiú nem tudta, hogy mi foglalkoztatja a lányt, s különben is sokkal jobban lefoglalták a saját gondolatai. Haragudott a fiatal Asakura sámánra, amiért ellenszegült neki és visszatért ebbe a világba, ugyanakkor tényleg boldog volt, hogy mellette van, s nem utolsósorban Rin mentette meg az életét… A Tao fiú dühösen ciccentett egyet, hiszen nagyon régen szorult már rá más segítségére, de ez a helyzet most azért valahogy más volt. Rin ereje lenyűgözte, azonban félelmet is keltett benne, hiszen a lány óriási és halálos energiát őrzött a testében. Len lopva oldalra pillantott. Rin kissé lehajtott fejjel sétált mellette, de az arca nem árult el semmit. A fiú elszomorodott, ahogy szerelmére nézett. A szőke sámán testét sebek tucatjai borították, ruhája látott már jobb időket is. Haja kócosan és véresen omlott a hátára, a harc nyomait viselte a teste minden egyes porcikáján. Egyedül a szemeiben égett egy Len számára eddig ismeretlen tűz, mely valahogy nyugtalanította a Tao vezért. Sóhajtott egyet, majd hirtelen megállt és szembefordult a lánnyal. Rin meghökkent és felemelte a fejét, nem tudta, hogy hirtelen mi ütött a fiúba.

Len azonban nem szólalt meg, egyre csak bámulta a lány maszatos arcát, csillogó barna szemeit, s arra gondolt, hogy talán most utoljára áll szemben így vele, mert talán…

„Ma mindketten meghalunk.” – gondolta, de aztán erőt vett magán és elhesegette ezt a szörnyű gondolatot.

„Ugyan, hülyeség! Hiszen még meg kell nyernem a Sámán Bajnokságot és..haza kell mennem.. De nem egyedül…”-  Len mélyet sóhajtott, majd megköszörülte a torkát, de a szavak csak nem akartak a nyelvére jönni.

-Len..minden rendben? – kérdezte meglepetten Rin és közelebb lépett a fiúhoz, de az csak kényszeredetten bólintott.

-Persze..csak őőő..szeretnék kérdezni valamit.

-Éppen most? Sietnünk kell… - védekezett a lány, de a fiú megszorította a kezét.

-Rin, kérlek, csak hallgass meg… Amit kérdezni szeretnék..az..őőő..nagyon komoly. – Len zavarba jött, s egészen elpirult. Ő sem nyújthatott sokkal jobb látványt Rinnél, arca mocskos volt a vértől és a sártól, de még így is látni lehetett, hogy egészen elvörösödött. Nem éppen a formaságoknak megfelelően akarta megtenni, amire készült, de hát ha már a helyzet így hozta..nem volt más lehetősége. Ismét megköszörülte a torkát, majd eltávolodott a lánytól és két kezébe fogva a sámán tenyerét, ünnepélyesnek szánt hangon megszólalt:

-Szeretném ha mindennek vége, s elindulunk hazafelé..akkor..őőő… - Len dadogni kezdett, ami mosolygásra késztette Rint.

-Igen?

-Ha őőő.. – Len kereste a szavakat, de agya kudarcot vallott.

-Len mester szeretné, ha Rin mester hozzámenne feleségül. – segítette ki gazdáját a hirtelen előbukkanó Bason, minek hatására Len ha lehet még jobban elvörösödött.

-Bason, te idióta, mindent elrontasz! – üvöltötte Lenny, de Rin csak -először aznap- elnevette magát.

Miután Len egy kicsit lehiggadt és ő is abbahagyta a nevetést, Rin megszólalt. Arca ismét komoly lett,de hangjában azért mintha egy árnyalatnyi melegség érződött volna:

-Len…Bason igazat mondott? Tényleg meg szeretnéd kérni a kezemet?

A fiú arca megmerevedett egy pillanatra, s tőle szokatlan csendeséggel válaszolt, miközben lesütötte a szemét.

-Igen. Úgy gondolom, hogy méltó vagyok arra, hogy a férjed legyek, mint egy nagy múltú kínai dinasztia örököse, kötelességem olyan lányt választani, aki szintén hasonló családból származik és..

-Len, csak ezért akarsz elvenni? Mert híresek a családjaink? – vágott a szavába az Asakura lány egy kicsit csalódottan, mire Len azonnal felemelte a fejét.

-Természetesen nem..ez csak egy..őőő…indok.

-De akkor miért?

-Mert…szeretlek. – Len igyekezett a lehető legtermészetesebben kimondani ezt az egyetlen szót, s most valahogy nem is esett nehezére, sőt, mintha még meg is könnyebült volna.

A lány látszólag elgondolkodott, de aztán csak elmosolyodott és elindult tovább az ösvényen.

Len meghökkent.

-Hééé, legalább válaszolhatnál, ha már ennyit törtem magam! – kiáltott a lány után dühösen, mire Rin azonnal megállt és hátranézett a válla felett.

-Minek, hiszen úgyis tudod a választ. – felelt titokzatosan, majd teljesen megfordult. Az erdő fái közt átsütő napsugár bearanyozta az alakját, teljesen megbabonázva a dermedten álldogló fiút. Len szája megremegett, de képtelen volt bármit is válaszolni.

-Akkor..igen? – kérdezte végül, miután nagyot nyelt és lépett egyet a lány felé. Rin válasz helyett csak bólintott, Len pedig mellé sétált és szorosan magához ölelte.

-Köszönöm. – suttogta alig hallhatóan,mintha még mindig szégyelné ezt az igen egyszerű szót, de Rin csak bíztatóan megcsókolta, s így szólt:

-Örülök, hogy megkértél. Senki máshoz nem mennék feleségül, csak hozzád. Tudom, hogy fiatalok vagyunk..de ennek így kell lennie. – Len bólintott,majd kézen fogta a lányt s minden további szó nélkül továbbindult. Felesleges lett volna bármit is mondani, a boldogság betöltötte a szívét, s úgy érezte, hogy majd erőt fog adni ahhoz, hogy legyőzhessék Ziket.

Néma csendben haladtak tovább, s már mélyen bent jártak az erdőben, amikor Rinnek különös érzése támadt. Megállt és néhány pillanatig némán figyelte a fákat, majd összeráncolta a szemöldökét.

-Mintha valaki követne… - mondta halkan, szemeit még mindig a fák közé fúrva.

-Vigyázz! – kiáltotta Len a következő pillanatban és félrelökte a lányt. Az Asakura sámán elesett, de most ez volt a legkisebb baj: 3 kés állt ki a földből ott, ahol még az imént állt.

-Köszönöm. – hálálkodott Lennek, aki segített neki felállni.

-Maradj szorosan mellettem. Ezt pedig használd ha kell. – szólt Len szigorúan és a lány kezébe nyomta a guandaot. Rin bólintott, majd közelebb húzódott a sámánhoz, akinek aranyszínű szemei kutatva figyelték a fákat. Len arcán megrándult egy izom, s hirtelen rossz előérzete támadt. Az erdő csendes volt, túl csendes. Sehol egy madárfütty vagy egyéb zaj, még a fák leveleinek halk játéka is elnémult.

-Mutasd magad, akárki is vagy! – kiáltott be a lilahajú sámán a fák közé, de válasz nem érkezett csupán egy gonosz kacaj csendült fel az egyik fa mögül, majd hirtelen egy magas, sötét árny bukkant elő a vaskos törzs takarásából. Arcát csuklya fedte, de még így is látszott vad tűzben égő, mégis hidegen csillogó tekintete, mely valahogy ijesztően ismerőnek tűnt Rin számára…S ahogy mosolygott.. a lány hátán végigszaladt a hideg. Ösztönösen is közelebb húzódott hát Lenhez, aki szorosan magához ölelte.

-Utoljára kérdem, ki vagy te? – kérdezte Len,de szinte már tudta a választ, hiszen az első pillanattól kezdve érezte, hogy ki követi őket.

-Ugyan, Len, hát nem ismersz meg? Nem vagy te ennyire ostoba..nagyon jól tudod, hogy ki vagyok, hiszen mi összetartozunk…

-Len, ki ez?! – kérdezte ijedten Rin és belemarkolt a fiú karjába, de az csak lemondóan sóhajtott és lehajtotta a fejét.

-Kisaaszony..Én az Ön mellett álló sámán lelkének egy része vagyok. Ráadásul nem is akármilyen része…Ugye Lenny?

-Tűnj el… Veled már egyszer végeztem. – szólt Len csendesen és Rin érezte, ahogyan a fiú izmai görcsösen megfeszülnek.

-Ugyanmár! Hiszen ott élek benned, s te is tudod, hogy sohasem szabadulhatsz meg tőlem! – az ismeretlen támadó szavai egyre jobban feldühítették Lent, de nem válaszolt.

-Len, mondd már el ki ez?! – Rin értetlenül állt a dolgok előtt, nem értette, hogy mi folyik körülötte.

-Ez..vagyis ő.. a lelkem egy része, ez tény, de..én már egyszer megszabadultam tőle, úgyhogy…

-Sajnálom Len.. a lelked sötét részeként együtt kell élnünk, mese nincs.  –az idegen végre megmutatta az arcát és hátrahajtotta a csuklyáját. Rin elsápadt a látványtól. A vele szemben álló alak Len tökéletes mása volt, de szemei nem aranyszínben csillogtak,hanem kifejezéstelen vörös tűzben, mintha csak a gonoszság maga költözött volna a tekintetébe. Az arca kegyetlen volt, az ajkain játszó mosoly is inkább fenyegető volt, mint kedves. A lány még szorosabban Lenhez bújt, de hiába nem tudta őt visszatartani attól, amit a fiú megtenni készült. Len felemelte a fejét, majd mélyen támadója szemébe nézett. Pár pillanatig még hallgatott,de aztán elengedte Rin kezét és előrébb lépett. A lány megpróbálta visszatartani:

-Len, kérlek ne, hagyd az egészet és menjünk! – de a fiú hajthatatlan volt.

-Állj félre, Rin, ez az én harcom! Bason! – szólította szellemét az időközben előrántott Viharszablyába, s felkészült a támadásra. Testet öltött sötétsége csak gúnyosan elmosolyodott, s a következő pillanatban hollófekete füst lengte körül a testét, mely egyre sűrűsödött.

-Nem Len, ez most nem lesz ilyen egyszerű. – szólt hideg gúnnyal a szellemalak, majd felnevetett. Len dühösen felszisszent és a következő pillanatban támadásba lendült, de a füstbe burkolózó alak könnyedén kitért előle, s csak tovább nevetett.

A Tao vezér egyre dühösebben támadt, így viszont egyre jobban fáradt is, hiszen alig nyerte még vissza az erejét.. Nem sok esélye volt az árnylény ellen- Rin a kezét tördelte kétségbeesésében, nem tudta mitévő legyen. Ha közbeavatkozik,megsérti Len büszkeségét, viszont ha meg csak tétlenül álldogál..akkor a fiú meghal.

Len lihegve támaszkodott féltérden állva a földön. Homlokán izzadságcseppek csillogtak, arca kipirult a harcban, de az árny sértetlen maradt, viszont már olyan sűrű füst vette körül, hogy már csak a vörösen izzó szempár látszott belőle.

Len talpraállt és újabb rohamot indított, de váratlan dolog történt: ahogy nekirohant a füstbe burkolózó alaknak, az nem ugrott félre,hanem egyhelyben maradt. A Tao vezér már a levegőben volt, amikor meglátta a füst alatt izzó energiapajzsot, így már késő volt félreugrani. Lent áramütésként érte a védőfal, így erőtlenül zuhant a földre. Felkönyökölt,de képtelen volt felállni. Mellkasa szabálytalanul zilált, arcát eltorzította a fájdalom,amit a kimerültség okozott.

Rin döntött. A fiú felé kezdett rohanni,de minden hiába volt, a készülő katasztrófát képtelen volt megakadályozni. A füstös szörnyeteg láthatatlan testéből fekete villámok kezdtek el cikázni, s a lény Len elé lebegett.

-Most már vége Len, törődj bele. Ismét eggyé válunk… - érkezett egy hideg, kegyetlen hang a füst mögül és a következő pillanatban a sötét örvénylés körbefonta Len testét, aki felordított a fájdalomtól. Rin lába földbegyökerezett az ijedtségtől, mozdulni se tudott. A füst szép lassan eltűnt és már csak Len feküdt a földön. A szőke sámánlány a fiúhoz akat rohanni, de hirtelen megtorpant.

Len felnyögött, majd szép lassan talpraállt. Kissé bizonytalanul állt meg a két lábán, de kezében már ott volt a fegyvere. Lehajtott fejjel Rin felé fordult, aki csak boldogan elmosolyodott és elindult felé, de a fiú ekkor felemelte a fejét és ránézett. Rin úgy torpant meg, mint akinek téglafal állta útját. Egyre csak Lent bámulta, ajkai megremegtek, amikor meglátta a fiú szemeit, melyek túl ismerős színben ragyogtak. S a kegyetlen vörös fény egyenesen a lány szívébe hatolt…

-Leeen… - dadogta az Asakura lány, de a fiú csak elvigyorodott,majd rászegezte a Viharszablyát.

-Valahol mélyen üdvözöl téged, Asakura! Most viszont készülj a halálra! – kiáltotta eszelősen és támadásba lendült. Rin szemei elkerekedtek,majd két kövér könnycsepp gördült le az arcán…

„Ez nem lehet…”-gondolta és ,most először az életben tényleg nem tudta, hogy mit hoz a következő pár perc számára….

***

-Anna, minden oké? – kérdezte Yoh aggodalmasan és a lány felé fordult.

-Igen..persze. – válaszolt a szőke médium, de a fiú érezte és tudta, hogy hazudik. Anna arca sápadt volt, mégis verejték csillogott rajta. Szemei dagadtak voltak, de valami különös fény csillogott a tekintetében, mintha beteg lenne.

-De most komolyan.. – Yoh megállt és szembefordula vele, megfogta, mind a két kezét. A lány ujjai hűvösek és nyirkossak voltak, az Asakura sámánt rossz előérzet kerítette hatalmába.

-Nincs semmi bajom, csak egy kicsit..őőő…csak egy kicsit kimerültnek érzem magam, ennyi az egész. – válaszolt a lány és lezártnak tekintve a vitát, elengedte a fiú kezét és továbbindult. Yoh aggódva nézett utána. Anna lépései egyre bizonytalanabbakká váltak, majd a lány hirtelen a homlokához kapott és elveszítve az egyensúlyát, a földre hanyatlott.

-ANNA!- kiáltotta Yoh és mellé és azonnal utána rohant. Letérdelt a lány mellé és felemelve a fejét, a homlokára tette a kezét. A lány bőre lángolt, minden bizonnyal igen magas láza lehetett. Yoh nem tudta mitévő legyen. Tehetetlen dühében összeszorította az ajkait, de hiába erőlködött, nem jutott semmi az eszébe. Fogalma sem volt arról, hogy mi ez az egész, s ez a tudatlanság egyre jobban dühítette.

-Anna, térj magadhoz! Kérlek! – szólongatta az ájult médiumot, de az nem mozdult, sőt egyre rosszabbul lett. Eddig egyenletesen lassú szívverése most felgyorsult, a levegőt is egyre szabálytalanabbul vette, félő volt, hogy súlyosan megbetegedett, de Yohnak lövése sem volt arról, hogy mitől.

-Nem fog magához térni. – szólalt meg hirtelen egy sejtelmes hang a fák közül,mire Yoh felkapta a fejét. Az egyik faóriás mögül csuklyás alak lépett elő, kezében egy bottal, aminek a tetejére emberi koponya volt erősítve. Az ismeretlen alak lába mezítelen volt, fekete bőrét fehér tetoválások díszítették. Azt a karját, melyben a botot tartotta, pedig egy hosszú, ébenfekete kígyó pikkelyes teste csavarta körbe. A szellemkígyó feje gazdája vállán nyugodott, áthatóan éles sárgászöld szemei kutatva fürkészték Yoh arcát.

Az Asakura sámán finoman leengedte Anna fejét a földre, majd felállt és előreszegezte a kardját.

-Ki vagy te? – kérdezte dühösen, le sem véve tekintetét az ismeretlenről.

-A nevem nem fontos, én egy vagyok az Erdő szellemével.

-Sámán vagy? – kérdezte Yoh, s kezdte magát kényelmetlenül érezni. Anna haldoklik, ő pedig egy bolonddal beszélget, aki minden bizonnyal Zik embere.

-Sámán vagyok, meg nem is, ne kérdezősködj.

Yoh kezdte elveszíteni a türelmét.

-Utoljára kérdem ki vagy te? Válaszolj különben Zik többi emberéhez hasonlóan fogod végezni…

-Nincs nevem és nem tartozom az Erdőgyalázóhoz. – érkezett a titokzatos felelet, majd a csuklyás felemelte a feját. A napfény pont az arcára esett, így Yohnak látnia kellett volna a vonásait.. Látnia kellett volna, ha egyáltalán lettek volna neki…Az idegen arca egyetlen sötéten kavargó füstgomolyag volt, egyedül csak egy sárgán ragyogó szempár világított ki a sötét csukyla alól. Szája nem volt, mintahogy orra és füle sem, sőt még pislogni se pislogott. Yoh félősen nyelt egyet, s próbálta elhitetni magával, hogy nem igaz, amit lát.

„Ez is csak egy olyan átverős trükk, mint a vámpíros. Ez a pasi is rendes halandó ember, biztos a szellemével csinálja a füstöt meg ezt a szempárt.” – gondolta a fiú és magában még el is mosolyodott volna, ha az ismeretlen hirtelen nem szólal meg:

-Biztosíthatlak afelől, hogy nem vagyok halandó. Az Erdőhöz tartozom, s óvom minden hivatlan betolakodótól, így ettől a lánytól is, aki nem sámán.

-Szóval te tetted ezt vele?! – ordított magából kikelve Yoh és a következő pillanatban minden előzetes átgondolás nélkül támadásba lendült. Kardja felizzott Amidamaru energiájától, s habár csapása erős volt, mégse ért el vele semmit, a csuklyás látogató még mindig mozdulatlanul állt vele szemben.

-Ezt még megbánod! – Yoh dühösen lendült ismét a vele szemben álló felé, de ismét kudarcot vallott, támadása sértetlenül hagyta az idegent. Újból és újból próbálkozott, de képtelen volt bármit is elérni, mégcsak a csuklyás közelébe sem tudott kerülni. Fáradtan lihegve támaszkodott meg a sokadik eredménytelen csapás után, kezei görcsösen szorultak kardja markolatára.

„Most mit csináljak? Képtelen vagyok megsebezni, túl erős..” – az Asakura fejében kétségbeesetten kavarogtak a gondolatok, de aztán csak erőt vett magán és ismét támadást indított, de megint csak ugyanaannyit ért el , mint az előzőeknél: támadója alakja meg se mozdult, ő viszont ismét jelentősebb mennyiséget veszített amúgy is kevés furyokujából.

-Elég, fiú. – szólalt meg eddigi hallgatása után csendesen az ismeretlen és az eddig a karján pihenő kígyó olyan hirtelen lendült támadásba, hogy Yohnak esélye sem volt kitérni előle. Kardja csengve hullott ki a kezéből, ő maga pedig hatalmas csattanással nekirepült a legközelebbi fa törcsének. Felnyögött a fájdalomtól, Amidamaru aggodalmasan jelent meg gazdája mellett, de tudta, hogy nincs mit tenni: egyedül nem szállhat szembe a támadóval, Yohnak pedig már nem volt annyi ereje, hogy megidézve létrehozza legalább a szellemegységet.

A csuklyás felemelt kézzel utasította újabb rohamra a kígyót. A fekete szellem ismét Yohra támadt és még jobban a fához szorította, majd körbefonta. A vaskos kígyó szorosan simult a fiú teste és a fa törzse köré. Egyre csak tekergőzött, egészen addig, míg végül Yoh már alig kapott levegőt, a kígyó feje pedig a fiú nyakával egy vonalba nem került. A szellem kitátotta hatalmas száját, óriási méregfogain sűrű, fekete folyadákcsepp csillogott.

-Egyetlen rossz mozdulat és a kígyó megmar, úgyhogy maradj nyugton és hallgass végig. – Yoh magatehetetlenül bólintott, arca eltorzult a kígyó szorítása miatt érzett fájdalomtól.

-Az Erdő nevében kivételt teszek veled,mert látom, hogy erős vagy. Felajánlok neked egy lehetőséget, hogy megmentsd a lány életét… - Yoh egy gyenge bólintással jelezte, hogy hallgatja az ajánlatot, mire a csuklyás támadó folytatta:

-A lány életben marad, ha legyőzöd az Erdőgyalázót. Benned látok elég erőt ehhez, de figyelmeztetlek: ha megpróbálsz átverni, a lány meghal.- a fiú szemei előtt kezdtek elhomályosulni a dolgok. A kígyó szorítása csak nem akart enyhülni, viszont a tüdejében már alig maradt levegő. Bólintott, hogy megértette a szellem-sámán szavait, de aztán feje erőtlenül előre hanyatlott és elájult.

A csuklyás visszahúzta a kezét, mire a kígyó elengedte a fiút, így Yoh erőtlenül hanyatlott a fa tövébe. Az eséstől szerencsére magához tért, így végre nagyot szippantott a kissé fű és földillatú levegőből, majd miután egy kicsit összeszedte magát köhögni kezdett és nagy nehezen négykézlábra állt. Még néhány pillanatig nehezen vette a levegőt, de felemelte a fejét és körülnézett. A csuklyás eltűnt, már csak Anna feküdt a fűben, ugyanolyan élettelenül mint eddig. Yoh csalódottan szorította ökölbe a kezeit, s a tehetetlen düh ismét elborította az agyát.

-Yoh… - kezdte Amidamaru, de a sámánt nem lehetett megvigasztalni.

-Ez is Zim hibája.. De hát miért? Miért kellett még Annát is belekevernie?! – a fiú szemében megcsillant egy könnycsepp, s belemarkolt a földbe.

-Ezt még meg fogja bánni..esküszöm, hogy megbánja! – préselte ki magából dühösen a szavakat, majd öklével a földre csapott. A szellem együttérzően lebegett sámánja mellett, nem tudta, hogy mit mondjuon,de végül csak elmosolyodott és bólintott:

-Én pedig veled leszek a végsőkig, Yoh.-  a fiú ettől mintha megnyugodott volna. Összeszorított ujjai ellazultak és Yoh kissé nehezen,de talpraállt. Felvette a földről a fegyverét és Annához sétált. Letérdelt a lány mellé, de nem tudta, hogy mit is mondhatna, hiszen Anna úgyse hallja.

-YOH! – kiáltott hirteen egy aggodalmas hang a fák közül és a következő pillanatban futva megérkezett Faust és Eliza. A temetőmágus sápadt arcán aggodalom látszott, s azonnal a lány mellé térdelt és a homlokára tette a kezét.

-Még él, de nincs sok ideje hátra. A méreg lassan,de biztosan átjárja az egész testét. Sajnálom, Yoh, hogy későn érkeztem. – hajtotta le a fejét a szőke férfi csalódottan,de a fiú csak a vállára tette a kezét és így szólt:

-Semmi gond, Faust, nem a te hibád. Viszont akkor kérlek maradj mellette és vigyázz rá, nekem el kell intéznem a bátyámat. – Faust minden további szó nélkül bólintott, mire Yoh az ájultan fekvő Annához fordult:

-Ígérem neked Anna, hogy meg fogsz gyógyulni. Végzek Zikkel és hazaviszlek, s akkor már semmi sem fog számítani, csak az, hogy együtt legyünk. Még a kiképzésedet is szó nélkül el fogom viselni, sőt takarítok és főzök is, csak maradj életben kérlek! – Yoh leheletfinom csókott nyomott a lány hideg ajkaira, majd végigsimított az arcán és felállt.

-Akkor indulhatunk, Amidamaru? – a szellem bólintott és felvette a mini-alakot. Az Asakura fiú még egy utolsó pillantást vetett szerelmére és Faustra, majd biccentett egyet, s rohanó alakját hamarosan elnyelték a fák.

Faust egésdzen addig nézett utána, ímyg csattogó léptei el nem haltak a bokrok sűrűjében. Magában sok szerencsét kívánt a fiúnak, majd gyengéden felemelte Annát, s a legközelebbi fa alá fektette. Eliza azonnal elővarászolt egy hidegvizes rongyot,amit Faust a lány homlokára terített. Azonban ennél többet most nem tehettek érte…

***

Az erdő halott némaságát hatalmas robbanás verte fel, s a szőke sámán nekirepült a fa törzsének. Fájdalmas nyögéssel a földre roskadt, koszos arcán vékony vérpatak csörgedezett le. A fiú ajkai gúnyos mosolyra húzódtak és lassan elindult a lány felé. Szemei vad, kegyetlen fényben égtek, de egyetlen arcizma sem rándult, ahogy a sérült lányra nézett, aki látszólag képtelen volt felállni.

-A TE hibád, hogy elgyengült Asakura… - a lilahajú sámán hangja majdnem olyan hidegen csengett, mint a jég, a lassan feltápászkodó szőkeség egészen beleborzongott.

-Ez..ez nem igaz. – nyögte Rin és Len szemébe nézett. A fiú nem volt önmaga, amióta megszállta a saját gonoszsága. Szemei kifejezéstelenek voltak, már nyoma sem volt annak a boldog ragyogásnak, ami hajdan ott csillogott a tekintetében.

-Len igazi valója volt az, ami száműzött téged! S nem hiszem el, hogy képtelen újra felülkerekedni Rajtad! – kiáltotta az Asakura lány, majd a következő pillanatban támadásba lendült. A guandao pengéje megcsillant, ahogy a fiúnak ugrott, de támadása sikertelen maradt: Len könnyedén félreszökkent. Rint azonban keményebb fából faragtak, mintsemhogy ennyi után feladja, úgyhogy ismét a sámán felé vágott a fegyverrel. Len nem számított a második támadásra, így a lány csapása megsértette a bal karját. A vér kiserkent a sebből, s halvány csíkban lefolyt a kezén, de Len csak gúnyosan elvigyorodott.

-Úgy látom mégsem vagy olyan gyenge, mintahogy elsőre gondoltam. Talán van esélyed arra, hogy pár perccel tovább élj. – szavaira felizzott a Viharszablya és Rin rémülten hátrált egy lépést, de nem tudta, hogy mitévő legyen. Len sokkal erősebb mint ő, kivéve ha…

„Nem használhatom ellene az erőmet.” – gondolta magában és idegességében beharapta az alsó ajkát. Wyn megjelent a lány mellett:

-Igazad van, viszont muszáj lesz tenned valamit…. Különben megöl. – a szellem ezt olyan őszinteséggel mondta ki, hogy Rin tudta, nincs más választása. Bólintott és megszorította az ősi kínai fegyvert, azonban még nem támadt.

-Bason miért harcol vele? – suttogta halkan szellemének, hogy a fiú ne hallja. Wyn felemelte a fejét és Lenre nézett. A fiú mögött látta szerelme auráját, de elszomorodva fordult vissza gazdájához:

-Bason nem tehet mást, a parancs az parancs. – válaszolt szomorúan, de Rin azonnal megnyugtatta:

-Ne aggódj..megmentjük mindkettőjüket. – a szellem egy halvány mosoly kíséretében bólintott, Rin pedig felkészült a támadásra. Fegyvere körül kék aura izzott fel, majd a lány kezeit vékony vízsugarak tekeregték körbe.

-Len, olyasmire kényszerítesz, amit nem akarok megtenni,de nincs más választásom. – figyelmeztette Rin a Tao vezért, de az csak megvonta a vállát:

-Nincs benned annyi erő, hogy árts nekem Asakura. Engem az őseim támogatnak, az ő erejükkel akkora hatalmam van, hogy az enyém lesz a Sámán Korona! – a fiú egyetlen szempillantás alatt lendült támadásba, olyan sebességgel, hogy Rin éppen az utolsó pillanatban emelte fel a jobb kezét, hogy megállítsa. Embermagasággú vízfal emelkedett fel a fiú előtt, hárítva ezzel a támadást. Len arcán meglepetés suhant át, de Rin csak összeszorította a kezét, s a védekezést támadásba fordította át. A vízfal megremegett, majd négy vízsugár robbant elő és a meglepett sámán két-két kezét és lábát körbefonva felemelte a levegőbe.

-Sajnálom Len…de te akartad. – Rin hangja szomorúan csengett, arcán utat rajzoltak a legördölő könycseppek. Ahogy felnézett a fiúra elbizonytalanodott egy pillanatra. Hiszen nem is Len volt a hibás.. Ő ugyanaz a fiú volt, akit ő szeretett…csak… Rin megrázta a fejét, hogy észhez térjen. Len nem volt önmaga, rátámadt és el akarta venni az életét. Viszont Len szerette őt…és valahol mélyen még mindig éreznie kellett ezt… A lány tanácstalan volt, nem tudta, hogy mit tegyen. A fiút képtelen lenne megölni, viszont itt sem hagyhatja…

-Ugyan Asakura… még a könnyek is a gyengeségedet mutatják. – a sámán kiköpött a földre. Arca gonosz vigyorra húzódott, Rin ereiben megfagyott a vér, majd a következő pillanatban a vízsugarak semmivé lettek és Len a földre zuhant, de azonnal talpraállt. Elnevette magát, majd a következő pillanatban már a lány felé szökkent, aki tehetetlen volt. Len egy fához szorította, a Viharszablya hideg pengéje éppen a lány torkára szegeződött. A hűvös érintésű fegyver megborzongatta a lányt, de mozdulni se tudott Len szorításából. A szellemkontrollja megtört, Wyn a kezét tördelve lebegett Len mellett, de ő sem tehetett semmit a lányért. Rin kétségbeesetten tekintett a fiúra, arcán patakokban folytak a könnyek. A fiú arca annyira közel volt az övéhez, hogy látta a saját rémült tekintetét a tekintetében. Len arca kifejezéstelen volt, érzelemnek nyoma sem volt rajta, ahogy a fegyvert a lány torkához szorította.

-Len… - nyögte Rin és kiejtette a kezéből a guandaot. A fegyver egy kőre zuhant és azonnal kettétört, feladva ezzel a harcot. Rin megmarkolta a fiú csuklóját, hogy eltávolítsa magától, de már alig maradt benne erő, a fiú pedig nem tágított.

-Ő már számodra nem létezik…. Mondj le róla örökre! – Rin megborzongott, majd a következő pillanatban lehunyta a szemét és felkészült arra, hogy a fiú végezzen vele. A Viharszablya pengéje megsértette a bőrét, a vörös, meleg vér végigcsordult a kard pengéjén és a földre csöpögött. Len kezehirtelen megremegett, szemei elkerekedtek, ahogy meglátta a lány kihulló vérét. Azonnal elkapta a fegyvert Rin nyakától és hátratántorodott. A sámánlány összeroskadt a fa tövében, küszködve vette a levegőt, kezével pedig végigsimított a nyakán. Tekintete rémültté vált, ahogy meglátta koszos kezén a saját vérét, de tudta, hogy nem sérült meg komolyabban. Néhány másodperc múlve ismét a fiúra emelte melegbarna tekintetét, de hang nem jött ki a torkán. Len kezéből kihullott a fegyver, mozdulni se tudott.

Rin szemei elé ködfátyol lebegett, majd a következő pillanatban összerogyott a fűben. Szőke haja szétterült, eltakarva így az arcát a fiú elől.

-Neeeeeeeeeeeeeee! – Len felordított, a fejére szorítva a kezét, majd hirtelen összegörnyedt és zilálni kezdett. Teste remegett, arca kipirult az erőlködéstől. Eldőlt a puha fűben, majd vergődni kezdett, de az ordítást nem hagyta abba. Bason rémülten figyelte mestere szenvedését, de nem mert közbeavatkozni, hagynia kellett, hogy a sámán saját maga vívja meg a csatáját önmagával.

Az aranyszemű Tao vezér egy utolsó erőlködéssel oldalra gördült. Testének minden izma megfeszült egy pillanatra, majd elernyedt. A fekete füst alakba rejtőző gonosz szellem velőtrázó sikítással távozott a testéből és a füst eloszlott a levegőben. Len légzése lassan szabályossá vált, majd miután összeszedte magát, Len kissé nehézkesen bár, de talpra állt. Még remegett egy kissé, arca pedig sápadt volt, mint a Hold, de ismét önmaga volt.

-Senki sem bánthatja a menyasszonyomat. – szólt csendesen, majd felvette a Viharszablyát és az övébe tűzve azonnal Rinhez rohant. Finoman megemelte a lány fejét, majd megsimogatta az arcát, de Rin nem tért magához.

-Annyira sajnálom, ami történt… Sose akartalak bántani… Szeretlek. – a fiú szájából olyan szavak hangzottak el, melyek még őt is meglepték volna, ha nem egy hasonló szituációban mondja ki őket.

-Én is szeretlek téged… - Len felkapta a fejét. Rin magához tért, melegbarna szemeiben könnyek csillogtak, de ajkai mosolyra húzódtak. A fiú visszamosolygott rá, majd segített neki felállni, de hirtelen megroggyant a térde és a lány vállába kellett kapaszkodni, hogy össze ne essen.

-Len, minden rendben? – kérdezte rémülten a lány,de a sámán csak a karjára szorítva a kezét, bólintott:

-Persze, csak induljunk tovább. – Rin bólintott, majd a fiút támogatva elindult. Azonban alig tettek meg néhány lépést, elsötétült az ég és hirtelen vad szél támadt. Rin szívét ismeretlen érzés szorította össze, de már késő volt, hogy bármit is tegyen, Len egyik pillanatról a másikra merevedett meg mellette, majd esett térdre. Rin felsikoltott: Len hátából a saját fegyvere, a kettétört guandao pengéje állt ki. Rin a fiú mellé térdelt, majd egyetlen mozdulattal kirántotta a fegyvert a fiúból, de felszisszent: a penge forró volt, akár egy tüzes kés. Az Asakura lány elhajította, a penge fekete füstté válva szívódott fel egyik pillanatról a másikra, egy hideg kacaj kíséretében. Len felordított egy pillanatra, majd erőtlenül roskadt össze a lány karjaiban.

Rin a fűbe ült és az ölébe vette a fiú fejét. Gyengéden simogatta a fiú arcát, küszködve a saját könnyeivel.

-Most már vége Len…Legyőztük… - de a fiú megrázta a fejét és felemelt kezével végigsimított a lány arcán:

-Sajnálom, de ez most már mindennek a vége. Reméltem, hogy melletted leszek, amikor legyőzöd Ziket, de tényleg kudarcot vallottam, ráadásul még a családomra is szégyent hoztam.- Len arca eltorzult a fájdalomtól, így rövid szünetet tartott, de aztán folytatta:

-Szeretném ha helyettem is végeznél azzal a féreggel… - Rin elmosolyodott

-Ne mondj ilyeneket kérlek… - suttogta és előtörtek belőle a könnyek. Len finoman letörölte őket, majd erőtlenül megszorította a lány kezét.

-Nem akarom, hogy a menyasszonyom miattam sírjon. Légy erős Rin és mutasd meg, hogy méltó vagy ahhoz, hogy a karjaidban haljak meg. – a lány tiltakozni akart, de a fiú az ajkaira tette az ujját.

-Ne csináld ezt.! Gondolj arra, hogy a többieknek szüksége van rád!

-De hiszen már fegyverem sincs! – zokogta a lány és kétségbeesetten simogatta tovább a sámán arcát, kinek egyre üvegesebb lett a tekintete és sápadtabb az arca.

-Dehogynincs! – szólalt meg a Tao vezér most már alig halhatóan és a lány kezébe csúsztatott egy aprócska tárgyat. Rin kinyitotta a tenyerét: egy kicsiny ezüstszigony lapult benne. A lány szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, hiszen az apró ékszer az az ezüstszigony volt, amit Mirával kerestek.

-De hát..hogyan… - kezdte Rin, de Len már nem válaszolt: csukott szemmel, arcán halvány, beletörődő mosollyal feküdt a lány ölében, némán, akár egy halott.

-Neeeem! – Rin ráborult és minden eddiginél erősebben előtört belőle a zokogás. Percekig nem tudott megmozdulni, egyre csak sírt és sírt, mostmár végképp nem tudta, hogy mit tegyen, hiszen elvesztette azt, akit mindennél jobban szeretett ezen a világon. Len halála hidegzuhanyként érte, nem volt felkészülve arra, hogy az a fiú távozzon el ilyen hirtelen, aki nem sokkal ezelőtt megkérte a kezét és hajlandó lett volna vele leélni az életét….

-Rin mester.. – Bason hangja visszarántotta Rint a valóságba és felemelte könnyáztatta arcát.

A lány nem válaszolt a szellemnek, csak sóhajtott egyet és letörölte a könnyeit. Arca megkínzott volt a szívét uraló bánattól, de erőt vett magán és összeszorította az ujjait a szigony felett.

-Kérlek Bason vigyázz rá, amíg vissza nem jövök! Wyn! – a két szellem bólintott, majd megölelték egymást és Wyn némám követte sámánját, aki kifejezéstelen tekintettel, futva indult tovább.

Bason Len felett lebegve nézett utánuk és magában csendesen sok szerencsét kívánt a lánynak, reménykedve abban, hogy megtalálja a megoldást és visszahozza az életbe a Tao-k vezérét….

***

A fák hamarosan ritkulni kezdtek és Yoh nemsokára el is érte az erdő szélét, meglátva a Lelkek Királyának óriási energia- örvényét. A fiú megtorpant egy pillanatra, s ámulva pillantott a hatalmas kéken izzó csodára.

-Sosem gondoltam volna, hogy így kell újra találkoznom a Lelkek Királyával. – szólt Yoh halkan és halványan elmosolyodott. Amidamaru tudta , hogy mire gondol a sámán, így csak bólintott és követte a fiút, aki lassan továbbindult, lefelé egy ösvényen a domb alja felé.

-Yoh! – kiáltotta egy hang hirtelen és Yoh azonnal megállt. Visszafordult és megkönnyebült sóhaj hagyta el a mellkasát. A lejtőn Rin rohant felé, koszosan és véresen, de legalább még életben volt. Yoh bevárta, majd szorosan megölelte.

-Hol vannak a többiek? Anna,Faust… - kérdezte a lány kibontakozva bátyja öleléséből, amikor meglátrta Yoh szintén megkínzott arcát.

-Anna haldoklik, Faust vele maradt, de hosszú történet,most nincs időnk, hogy elmeséljem. De hol van Len?

Rin nem válaszolt, csak szomorúan lehajtotta a fejét. Yohnak nem kellett gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy tudja mi történt.

-Sajnálom… - Yoh ismét megölelte a húgát, de az csak bólintott:

-A sajnálat már nem segít egyikükön se. Most az a dolgunk, hogy végezzünk Zikkel, aki ezt az egészet kitervelte! Siessünk! – Yoh megszorította a lányt, majd kézenfogta és rohanni kezdtek az örvény felé…