Furcsa árnyak keringtek Lenny körül. Len sok formát ismerősnek vélt, de mihelyt felismerhette volna valamelyiket, az eltűnt a szeme elől, hogy helyébe újabb kerüljön. A sámánfiú bódultan forgott az eszetlen kavalkádban. A színek összemosódtak, minden alak nesztelen tánccal lépkedett körülötte az anyagtalan sötétségben…

 Len szeme lassan felnyílt. Az árnyformák eltűntek, de a Tao-k vezérét így is csak fénytelen homály fogadta. A fiú megpróbált megmozdulni, de rá kellett ébrednie, hogy éppúgy megbilincselték, mint annak idején En bácsikája tette. Egy sötét börtönszobácskában volt.

-         Bason… - szólította szellemét, de ő nem jelent meg.

-         Ideje volt már, hogy felébredj. – hallott egy idegen férfihangot a helyiség egyik sarkából. Odafordult – az ajtó előtt egy sötét ruhás, magas, szőke hajú férfi állt. Len nem sokat látott belőle, így többet nem tudott megállapítani. Mellette ott lebegett sólyomfélére hasonlító szelleme.

-         Ki maga? – kérdezte Len nem éppen barátságosan.

-         Itt most nem az én nevem fontos, hanem a tied. – felelte a férfi épp olyan „kedves” hangnemben, mint kérdezője.

-         Tudni szeretné a nevem? – mosolyodott el pimaszul Len. – Mondja meg a magáét, akkor én is elmondom az enyém.

-         Ezzel nem mész sokra. – sóhajtott a férfi. – Jobb lesz, ha minden kérdésre válaszolsz. Nem mindig olyan kedves emberek jönnek majd hozzád, mint én.

-         Hol van Bason? – kérdezte Lenny, meg sem hallva az idegen fenyegetőzését.

-         A szellemedet most nem használhatod. – hangzott a szűkszavú felelet. Az alak végignézett Lenen. – De hiszen te még egész fiatal vagy. Zeke már ennyire nem válogat?

-         Miről beszél? – értetlenkedett Len.

-         Látom, jól kiképzett. Idegeneknek semmit a nagy küldetésről, igaz?

-         Milyen nagy küldetés? – kérdezett vissza Len.

-         Tagadás, tagadás, tagadás. – csóválta a fejét a sámán. – Sajnálom, többet nem tehetek az érdekedben. – Ezzel vetett még egy utolsó pillantást a fiúra, és elhagyta a helyiséget.

 Len megpróbált kitörni a bilincsekből, de nem ment neki. Ekkor a homályból egy ismerős hang kezdte el szólítgatni őt:

-         Len… - A fiú abbahagyta a mocorgást és fülelt.

-         Lyserg? Hol vagy?

-         A szomszédos börtönszobában. Pár órával előtted tértem magamhoz. Mindent hallottam. Hozzám is bejött valaki és körülbelül ugyanazokat a kérdéseket tette fel, amiket neked is.

-         Miért hiszik, hogy Zeke-kel vagyunk? – morogta Len.

-         Nem tudom, de ki kell szabadulnunk, hogy megértessük velük a félreértést. – hallatszott Lyserg hangja a homályból.

-         És nem csak ezért. Mi van a többiekkel? – kérdezte Len.

-         Nem tudom. Amíg meg nem hallottam a hangodat, rólad sem tudtam semmit.

-         Tőled is elszakították az őrszellemed, Cloe-t? – akarta tudni Len.

-         Igen. – nyögte Lyserg. Egy percig mindketten hallgattak. Len fojtogatónak érezte a csendet, ezért saját maga megnyugtatásának céljából éppúgy, mint barátjának, kijelentette:

-         Kiszabadulok. Valamikor adniuk kell nekünk enni, és akkor leveszik a bilincsünket.

-         De most nem tudsz szellemkontrollt használni. – válaszolta Lyserg.

-         Annál is inkább, mert se eszközöm, se szellemem… - morogta Len beismerően.

-         De eszközöd van. Mellém is letették az ingám, olyan távolságra, hogy a bilincs miatt ne érhessem el. – Len meglepődve oldalra nézett. És valóban: guan-daoja biztonságos távolságban, de ott volt mellette.

-         Így menni fog. – mondta magabiztosan Lenny. Többet egyikük sem szólt.

 Lennek igaza volt: kis idővel később valóban visszajött hozzá korábbi vallatója, hogy ennivalót adjon neki. Kezében ezüstözött, ferdített vonalú kardot tartott, és szelleme is készenlétben állt mellette a lélekkontrollhoz, de egyelőre nem hajtották végre azt. A férfi lecsatolta a Tao-vezér bilincseit és figyelte, ahogy eszik. A fiú ezalatt végig azon gondolkozott, mit tehetne. „Gyorsan kell támadnom, hogy ne legyen ideje a szellemkontrollhoz és azonnal elveszítse az eszméletét; ugyanakkor megölni se akarom. Az életlen végén fogom megfogni a guan-daot és erőteljes ütést mérek a fejére. Sikerülni fog.” Mire mindent átgondolt, végzett is az étellel. Felállt és engedelmesen a bilincsek felé indult – de ekkor gyorsan kinyújtott kezébe kapta fegyverét, és botszerű részét vakon hátradöfte, bízva jó irányérzékében. Elhaló kiáltást majd puffanást hallott – sikerrel járt! Elvette a férfi kulcscsomóját, és kinyitotta az elővigyázatosságból bezárt cellaajtót. „A sámán őrszelleme most még a gazdájával törődik, de nem tudom megakadályozni, hogy utána figyelmeztesse a többi sámánt. Sietnem kell.” – gondolta.