Anna, Len, Morty és Yoh meglepetten megfordult. Az a fiatal lány állt előttük, aki az előbb még a szemük láttára kóválygott fel-alá az utcán.

-         Igen, én. – felelt értetlenül Yoh az idegen kérdésére. A fiúk szemügyre vették a lányt. Hosszú, egyenes, barna hajú teremtés volt; szeme színe is gesztenyebarnán csillogott. Alacsony, átlagos termetnek látszott.

-         Ó, úgy örülök, hogy rád találtam! – sóhajtott megkönnyebbülten az idegen, Yohra pillantva.

-         Találkoztunk már? – érdeklődött Yoh félszegen. A többiek is értetlenül néztek az ismeretlenre.

-         Nem. – felelte a lány. – Várj, elmagyarázom. A nevem Etsuko Taniguchi. Én… - De a lány nem tudta folytatni, neve hallatán ugyanis Trey, Yoh és Morty egyszerre nevettek fel, és még Len is gunyoros mosolyt vetett rá.

-         Etsuko… Etsuko Micsiguchi? – kérdezte a nevetéstől el-elfúló hangon Trey.

-         Szegény lány… - nyögte Morty is, még mindig hahotázva. Etsuko arca pipacsvörösre színeződött.

-         Kösz, ez nagyon kedves. – sóhajtott fel. Ekkor a sámánok legnagyobb megdöbbenésére egy szellem tűnt fel mellette, és éles hangon rájuk ripakodott:

-         Ne gúnyolódjatok rajta, világos? Nektek talán szebb nevetek van? Yoh Asakura, na persze… - A fiúk erre valóban abbahagyták a nevetést, de nem az ijedtségtől, mint inkább a meghökkenéstől. Alaposan szemrevételezték a szellemlányt. Neki derékig érő, egyenes szálú, gyönyörű fekete haja volt. Az arca is szép lett volna nagy, harciasan csillogó, szénfekete szemeivel, de bőre betegesen falfehér volt. Termetét nézve kissé már túlságosan is soványnak tűnt.

-         Ő… az őrszellemed? – hebegte Morty. Végre elfordította tekintetét a lélekről és újra Etsuko-ra nézett.

-         Igen, ő Akane. – felelte a lány, majd Yohra pillantott. – Hadd magyarázzam el, mi ez az egész. Sámántanonc vagyok, Manamiból jöttem. Ez egy kis falu Japánban. Az édesapám egyik közeli jóbarátja a Sámántorna egyik tanácstagja, aki látogatóba jött, hogy kérjen valamit. Goldwa, a Sámántanács elnöke, tekintettel az elmúlt idők viharos eseményeire, szeretné egy időre maga mellett tudni a Sámánkódexet. Apa megkért rá, hogy vállaljam a küldönc szerepét és menjek el Tokióba. Megadta a Sámánkódex tulajdonosának fiának a nevét és a címét. Sajnos elvesztettem azt a feljegyzést, ahova ezeket leírta nekem. Fejből csak annyit tudtam, hogy a fiú neve Yoh Asakura és valahol Tokióban él. Tegnap délután értem ide, de ezek után nem tudtam, mit tegyek. Szóval, ha te vagy Yoh Asakura, akkor nem mondanád meg, merre kell mennem, hogy megtaláljam az apádat? – Etsuko mindent elmondott; mielőtt azonban a fiúk válaszolhattak volna, Akane, aki, úgy látszik, még mindig haragudott a sámánokra, gunyorosan így szólt:

-         Hát, szerintem vigyázz, Etsuko. Az Asakurákról azt hallottam, hogy minden sarja erős sámánfamília tagja, de ez a leírás erre a fiúra a legkevésbé sem illik.

-         Jól van, elég. – szakította félbe a szellemet Anna, aki kezdte már unni ezt az értelmetlen veszekedést. Etsukora nézett. – Úgy látom, igazat mondasz. Gyere velünk és megkapod a megfelelő útbaigazítást. – Ezzel a médium egyszerűen megfordult és továbbindult a hazafelé vezető úton. Yohék összenéztek, majd követték. Etsuko még tétovázott egy pillanatig. Ezek az emberek mégiscsak idegenek, ráadásul sámánok… a lány nem érezte túl okos dolognak, hogy kövesse őket.

 Len észrevette, hogy az ismeretlen sámán nem jön utánuk azonnal. Megállt és megfordult.

-         Most akkor jössz vagy nem? – vetette oda Etsukonak, aki félénk oldalpillantást vetett őrszellemére, majd elindult.

-         Ne haragudj, hogy kinevettünk. – kért bocsánatot Morty, miközben a többiek mellett szedte lábait. – Csak viccelődtünk.

-         Így van. – helyeselt Yoh.

-         Semmi baj. – mosolyodott el Etsuko. A fiúk kedvessége hirtelen bátorságérzettel töltötte el lelkét. Akane is végre úgy érezte, hogy gazdája biztonságban van, így felvette mini energiagömb-alakját (ez volt az úgynevezett hitodama-mód), és úgy követte társát.

-         Akkor szent a béke, haver. – nyugtázta Trey. – Tudod, mikor először megismerkedtek velem, engem is kinevettek, csak mert elmondtam, hogy a becenevem otthon Tálcakirály… - Etsuko megfeszítette arcizmait, hogy véletlenül se nevesse el magát, és megpróbált megértő pillantást vetni a bohókás alakra. Máris kezdte megkedvelni a fiút.

-         Tudod, meglepett, hogy te is sámán vagy. – jegyezte meg Morty. – Részt vettél a Viadalon is?

-         Ó, az milyen jó lett volna… De nem. – sóhajtott fel Etsuko. – Még csak tanonc vagyok. Csak az egyszerű Szellemkontrollra vagyok képes, olyanok, hogy Óriás szellemkontroll vagy Dupla Médium, szóba se jöhetnek nálam.

-         Ne aggódj, majd fejlődsz, és egyszer talán olyan erős lehetsz, mint én. – „biztatta” Trey. Len gúnyosan felhorkant.

-         Tudod, Trey, Etsuko legalább nem hiszi azt magáról, hogy ő az ég és a föld. – csipkelődött a fiú. Etsuko félreértette: azt gondolta, hogy Len azért mondja ezeket, hogy megvédje őt.

-         Kösz. – mosolygott rá a lila hajú sámánra, aki értetlenül viszonozta pillantását.

 A hat ifjú végre elérte az Asakura-házat. Annánál volt a kulcs, aki így kinyitotta az ajtót. Len, Yoh, Trey, Morty és Etsuko beléptek az előszobába. Ekkor Anna elkiáltotta magát:

 - Mindenki, ide! – Hangjára nemsokára megjelent előttük Rio, Lyserg, Jocó és Faust: az itthon maradtak. Mindegyikük azonnal kiszúrta az új jövevényt.

 - Ő meg kicsoda? – tette fel a kérdést Faust, melyre mindannyian kíváncsiak voltak. Etsuko félénken körbenézett. Tényleg jó ötlet volt idejönni?