1998. május

Nyílt, majd csukódott a márkás autó bal első, sofőr felőli ajtaja. A volán mögül kiszálló alak gondosan a szemébe húzta dzsekije kapucniját, míg megkerülte a kocsit. Az idő tombolt: a jeges szél, szúrós, hideg esőcseppeket kergetett. Mindent komor szürkeség burkolt. A cikázó villámok fényében kibontakozott a patinás, öreg épület alakja. A gótikus katedrális félelmet keltő vízköpőiről most szinte patakzott az eső. Fogukat vicsorgatva néztek le a magányos autóra. A sofőr kinyitotta a kocsiajtót. Kiemelt egy apró alakot a hátsó ülésről. Igyekezett a kis testet minél jobban óvni a dühöngő elemektől. Gyorsan bezárta az autó ajtaját és a kovácsoltvas kerítéshez lépett. Meglökte a két méter magas kapu jobb szárnyát; az keservesen nyikorogva engedett. A férfi, kis terhével, besurrant a kapu résén majd behúzta azt maga után. Nekiállt, hogy átvágjon a méretes parkon, ami a tornyos épület körül terült el. A vén, komor fák recsegve hajoltak meg az orkán ereje alatt. Dús, smaragd lomjukat tépte, borzolta a vihar. A férfi érezte, hogy a hozzá simuló kis alak remeg. Még jobban magához szorította, gyengéden végigsimított egyszer-kétszer a hátán, hogy megnyugtassa. Elérték a templomok bejáratait felülmúló kétszárnyú ajtót. A férfi dörömbölt rajta; a hang ijesztően visszhangzott. Míg várta, hogy kinyissák felpillantott az épület hatalmas tornyára; a magasba törő építmény fenyegetően emelkedett föléjük. Végre beengedték őket. A férfi belépett, a kapu zárult, kirekesztette a vihart.
A fickó levette átázott kabátját, a nekik ajtót nyitó, vénséges portásnak adta. A kopaszodó öreg azon volt, hogy kirázza a ruhadarabból a vizet, de jobban járt volna, ha inkább facsarja; a szövet teljesen átnedvesedett.
A férfi időközben megnézte, mi van a kislánnyal. A rémületen kívül semmi baja nem volt. Az alig hat éves teremtés zöld szemeiben könnyek bujkáltak. Pici öklét megkísérelte a szájába tömni, de nem sok sikerrel. Szabad kezében rongybabát szorongatott. A kóchajú játékszer is elázott, karjából és lábából csöpögött az eső.
A fiatalember megindult a kislánnyal a folyosókon. A gyermek fejét az ő mellkasába fúrta. Csendben sírdogált. A férfi lassan ment keresztül a tekintélyes, öreg folyosókon. Megfeketült festményekről ősök méregették szigorú pillantással. Jobbról egy sor ablak volt a falakon kialakítva, amin át teljes valójában látszott a szörnyű vihar, amint a tágas parkot tépázza. Balról néhány méterenként ajtók álltak. A fickó, a kezében tartott gyermekkel együtt, hallotta, amint odabent nagy hangon magyaráznak a tanítók. A diákok csendben voltak. Egy pisszenésük se szűrődött ki. A kis teremtés halkan nyöszörgött. Vigyázója csitítóan suttogott. Miközben előrefelé haladtak fojtott hangú beszélgetésre lettek figyelmesek. Az egyik részen a folyosó egy másikkal kereszteződött, a másik szakasz falain újabb ajtók sorakoztak, mind-mind gyermekeket rejtve. A sarkon két alak merült csendes beszélgetésbe. Mindketten aggok voltak, öregek, mint az épület. Egy ősz hajú, kék egyenruhás, egész lényében szögletes nő és egy hajlott hátú szakállas ember. Mikor megpillantották a fiatalembert, karjaiban a kislánnyal elhallgattak. Az asszony a kis jövevény felé fordult; vigyázója közben egészen a közelükben ért. A kék egyenruhás nő a karját nyújtotta a gyermekért. A kislány veszettül kapaszkodott a férfibe, aki eddig vele volt, halkan pityergett. Ám a széles, lapátkezek vékony derekára fonódtak. A nő karjába vette, magához emelte a gyermeket. A lányka közvetlen közelről érezte szúrós illatú parfümjét; prüszkölt tőle.

-         Üdvözöllek az intézetemben. – mosolygott rá az asszony. Aztán ismét a fiatalemberre nézett. – Hogy hívják a gyereket?

-         Molly –nak, asszonyom. – jelentette a fiú.

-         Remélem, jól fogod itt érezni magad, Molly. – szavait a hölgy immár megint, a barna hajú, zöld szemű, sápadt bőrű kicsihez intézte.

Bármennyire bíztatta őt az asszony, Molly egyszerű kis lelke mélyén érezte, hogy sosem fogja megszeretni a komor, öreg helyet a komor, öreg hölggyel. Halk, de annál keservesebb könnyekre fakadt. Édesanyját akarta – még nem fogta fel teljesen a szörnyű tragédiát. Nem értette teljesen, miért nem láthatja többé a mamát, miért nem foghatja meg a kezét, mi az oka, hogy többet nem szívhatja be testének finom szappan aromáját, nem érintheti anyukája puha haját. Nem szerette, hogy nem tudja, merre van a mamija, hogy nem jön, hogy megölelje, megvigasztalja őt, ha bánata van.

-         Anyut akarom! – szipogta halkan, cérnavékony hangja visszhangzott az ódon falak között.

-         Kicsim – mondta szomorúan a kék ruhás hölgy. – A mamád meghalt.

*

Molly felriadt. A viharos éjszaka rezgette az ablaktáblákat, az egyik, az erős szélben jobbra-balra lengő ág, az üveget karcolta. Hallotta a fejük felett a tetőn koppanó esőcseppeket. Ugyanolyan ítéletidő volt, mint azon a napon, mikor ide került. Ezért, az ébredés utáni zavaros pillanatban egy másodpercre azt hitte, ismét csak hat éves. De az illúzió gyorsan elillant és maradt a szegényes, komor való. A gyéren berendezett árvaházi szoba. Két ágy, egy ruhás szekrény és egy íróasztal. Az utóbbi kettőn osztozott a szobatársával. Molly –nak kedve lett volna felkelteni a fiút; szomorú volt és nyugtalan és nem akart egyedül éberen hánykolódni fekhelyén. De nyolc év alatt megtanulta, hogy Joe –t rosszul érinti, ha nem alhatja ki magát rendesen. Ha a korai órán felébreszti, vigasztaló szavakat úgysem kap, csak ingerült morgást. Jobb híján tehát Molly a régi rongybabát ölelte át, amit még otthonából hozott magával és az óta is féltve őrzött, mint egy emléket. A puha játékszer finom, ismerős illata megnyugtatta, és ismét álomba ringatta őt.