Molly még mindig Mázli mellet térdelt, hóna alá fogta a veszettül fújó macskát, mikor valaki berúgta az ajtót. Molly ijedtében a hátára zuhant, araszolva próbált eltávolodni a belépő fekete alakoktól.

A cica még mindig fújt, hátát púpozta.

-         Mázli ne! – könyörgött suttogva Molly.

-         Mázli? – kérdezte az egyik alak. Ruhájából pisztolyt vett elő a macskára szegezte. – Ez nem a szerencsenapod!

Azzal meghúzta a ravaszt. Mázli egy utolsót nyávogott, majd oldalra dőlt. Kis teste gyorsan hűlt.

-         Idióta! – sziszegte a másik fegyveres. – Ezzel most felhívtad ránk a figyelmet!

Felrántotta a földről Molly –t, aki nem mert ellenkezni a pisztolyos alakokkal. Kirángatták őt a lakásból.

*

Mire Maya, Nathan és Joe, nagyjából egyszerre, leért a nappaliba, már csak a kis jószág tetemét találták ott.

-         Szegény öreg barátom. – mondta a néhai macskának Nat. – Úgy látom, elhagyott a szerencséd.

-         Hol van Molly? – hördült fel Joe.

Nathan szíve megdobbant az aggodalomtól. Az ajtó romjaihoz lépett. Az egyik kiálló szögön rongydarabot lóbált a hűs esti szél. Nat megismerte az anyagot. Molly ruhájából származott. Kilépett az udvarra. A nedves földön három pár lábnyom vezetett a kapu felé, ami szintén kitörve, szárnyaszegetten fityegett.

-         Elvitték őt. – mondta ki a szörnyű igazságot.

-         De hát kik? – kérdezte Maya rémülten.

-         Egyszer már megpróbálták elrabolni Molly –t. Hogy kik és miért, azt nem tudjuk. – magyarázta Nat.

Joe eközben az ajtóhoz lépett.

-         Hová mész? – kérdezte Nathan.

-         Megkeresem Molly –t, ti traccsoljatok csak tovább nyugodtan. – mondta némi szemrehányással a hangjában.

-         Azt sem tudod, hová vitték. – emlékeztette Nat.

-         A lábnyomok majd megmutatják. És, ha elfelejtetted volna, az elrablóknál fegyverek vannak! Szóval nem ártana igyekeznünk a kereséssel, ha nem akarjuk, hogy baja essen!

Azzal kilépett az udvarra. Nat a kabátjáért nyúlt, követni akarta.

-         Nathan! – szólította meg Maya. – Vigyázz magadra!

-         Vigyázok…anya.

 Azzal kilépett és Joe nyomába szegődött. Maya, bármennyire aggódott is, elmosolyodott. Nat anyának szólította – tehát mégsem gyűlöli. Még az anyjának tekinti. Ám öröme gyorsan elillant és a féltésnek adta át a helyét.

*

-         MOLLY! – harsogta Joe.

Nathan gyorsan lepisszegte.

-         A fogvatartóival szemben az egyetlen fegyverünk a meglepetés ereje. Jó lenne, ha nem puskáznád el ezt is nekünk.

Tovább haladtak a lábnyomokat lövetve. Joe egyszer csak, idegesen felmordult.

-         Tök sötét van, az orromig sem látok. El fogjuk veszíteni a nyomukat!

-         Erre is gondoltam. – jegyezte meg Nathan és kabátja zsebéből zseblámpát vett elő. – Óvatosan használd, nehogy észrevegyék, hogy követjük őket!

A fénycsóvákat mindig a földre irányítva figyelték a lábnyomhármast. Időközben válogatott rémségek jutottak eszükbe, ha arra gondoltak, mit tehettek a támadók Molly –val.

-         Ezt nézd! – kiáltott fel Joe váratlanul.

Nathan odaugrott, remélve, hogy nem valami szörnyűség tárul a szeme elé; egy hajcsomó vagy véres ruha, esetleg bőrcafat. Joe valamit a lábnyomoknál akart mutatni neki.

-         Az egyik lábnyom elválik a többitől! Talán Molly – nak sikerült megszöknie! – újságolta fojtott hangon.

-         Vagy az egyik rosszfiú vált le a csapattól valamiért. – jegyezte meg Nathan.

-         Nem hiszem. Nézd, ez a két lábnyom itt kábé negyvenötös, ez pedig, úgy saccolom, harmincnyolcas. Molly – nak akkora lába van. És azt hiszem, az egyik edzőcipője épp ilyen nyomot hagy.

Nathan nem volt biztos benne, hogy nem csak a vak remény mondatja ezeket Joe –val. De nem akarta cserbenhagyni a testvérét.

-         Oké, váljunk ketté! Te a magányos lábnyomot követed, én meg a másik kettőt, hátha Molly arra van.

Joe bólintott és elváltak.

*

A fiú beletrafált; Molly –nak sikerült egy óvatlan pillanat pillanatban ártalmatlanná tennie az egyik támadót. A másik még utána lőtt néhányszor, de a fák felfogták a golyókat. Molly arra menekült, ahol még sűrűbb volt az erdő. A távolban egy hegyoldalt pillantott meg és azon egy barlangszerű mélyedést. Nyomában hallotta az üldözői lihegését. Az űzött vad ösztöne azt súgta, rohanjon a barlang felé.

Az Idős, akit Molly jól irányzott rúgásától földre került, gyorsan elkapta a Fiatal kezét, aki hirtelenjében a lány után lőtt.

-         Elég legyen! – korholta. – Élve van rá szükségünk, ne feledd!

A Fiatal morgott egy párat, aztán a lány nyomába szegődött. Az Idős nyögve tápászkodott fel és követte.

*

Nathan, aki a másik pár lábnyom után ment, látta, hogy a cipőnyomok hirtelen mintha megtorpannának. A lábak gazdái pár percig egy helyütt toporogtak, majd irányt változtattak. Hamarosan csatlakoztak a magányos lábnyomhoz.

„Joe –nak igaza lehetett. – gondolta. – Molly elszökött, de ismét üldözőbe vették. Muszáj megtalálnom.”

Rohant, követve a nyomokat. Nemcsak a két támadó és Molly, de Joe is arra ment el. Nathan lihegve kapaszkodott az egyre meredekebb úton. Egy hegyoldalon futottak fölfelé, egyenesen egy barlang szájához. Nathan alig kapott levegőt, meg kellett torpannia. Az ösvény mellett, zseblámpája remegő, fehér fényében egy táblát pillantott meg. Gyorsan arra világított. Kibetűzte a kacskaringós feliratot. A nyíl alakú tábla azt hirdette, merre vezet az általa használt utacska. A Tartarusz-alagút felé. Nat lassított. Lopakodva közelítette meg a helyet. Jól tette, hogy halkított a mozgásán. A barlang szája előtt Molly támadói ácsorogtak tétován.

-         Most mi legyen? – kérdezte suttogva Jonas.

-         Fel kell tartóztatnom őket. – suttogta Nathan. – Nem hagyhatom, hogy bemenjenek Molly –ék után.

-         Honnan tudod, hogy Molly és Joe az alagútban van? – kérdezett vissza a kalóz.

-         Az ő lábnyomaik is erre visznek. És látod? Egész a mélyedés szájáig vezetnek. Időt kell nyernem, hogy kijussanak!

-         És veled mi lesz?

-         Az most teljesen mindegy. – Nathan már készült, hogy kilépjen a fedezékből, ám Jonas megragadta a karját.

-         Már hogy lenne mindegy?!

-         Jonas, a testvérem van bent! Nem hagyhatom, hogy baja essen!

Azzal kimászott a bokrok mögül. Azonnal fegyverek kakasa csattant és két pisztollyal nézett farkasszemet.

-         Nyugi fiúk! – mondta lassan, magabiztosan és felemelte a kezét. – Fegyvertelen vagyok!

*

Molly úgy érezte, egy örökkévalóság telt el, mióta a félelem bevitte a barlangba. Vagyis, az alagútba. Odabent olyan hidegség, sötét és csend fogadta, amilyet még nem érzett. Egy idő után már a csendet sem hallotta, majd a saját gondolatait sem. Végül megpillantotta a túloldalt, a kivezető nyílást.
Még a kinti, éjszakai vaksötét is világosságnak tűnt ahhoz, amit az alagútban látott – vagyis nem látott. Az éjszaka ezernyi zaja fülsüketítően hatott rá. A tőle pár méterre halkan ciripelő tücsök, mintha egy koncertterem erősítőjéből szólt volna. A több méternyire, egy állat lába alatt megroppanó faágat is hallotta, ahogy még távolabb, egy ház vastag falai mögött a bekapcsolt tévét.

Molly térdre roskadt, mert nem tudta fékezni lábai remegését. A túlvilági félelem mély nyomot hagyott benne. Homlokán verejték gyöngyözött.
Váratlanul, közvetlen közelből, halk nyávogást hallott. Felnézett. Egy macska közeledett hozzá, sárga szeme élesen villogott. Szív alakú arca volt, apró, rózsaszín orra. Hangosan dorombolt.
Molly nem akart hinni a szemének.

-         Mázli… tényleg te vagy az?

A macska még közelebb jött és dorombolt. Szemével, mintha igent intett volna. Molly remegő kézzel nyúlt, hogy megsimogassa.

-         Azt hittem az az állat megölt téged. – suttogta a cicának, miközben megpróbálta megérinteni.

Mielőtt végigsimíthatott volna a macska finom szőrén, a jószág panaszosan felnyávogott, ami megtorpanásra késztette Molly kezét. Aztán a lány mégis tovább nyújtózkodott. Megérintette Mázlit, ám keze átsuhant a testén, csak a macska alatt elterülő füvet seperte. Mázli teste úgy viselkedett, mint a sűrű füst. Szétoszlott, ahol Molly megérintette, gomolygott, kavargott. Aztán ismét összeállt, a szilárd való álcáját kölcsönözve a cicának.

Molly azt hitte, elájul – látott már ilyet; trükk felvételen, a filmekben. És tudta, hogy semmi jót nem jelent.

-         Ez… - suttogta félhangosan. – ez egy szellem!

*

Nathan lassan, lépésről-lépésre araszolt közelebb a fegyveres férfiakhoz.

-         Semmi pánik, srácok! – nyugtatta őket. – Nem akarok balhét!

Az egyik támadó fenyegetően meglengette a pisztolyt.

-         Mi viszont igen. – felelte vigyorogva.

Jonas morogva várt a háttérben, a megfelelő alkalomra, hogy közbeléphessen. Ám Nat, egy alig látható kézmozdulattal nyugalomra intette. Még egy lépést tett az ellenfelei felé. Megpróbálta szemmel megsaccolni, hogy elég közel van –e. Úgy találta, hogy igen. Előre rúgott. Az alacsonyabb alak kezéből repült a pisztoly. Ugyanezzel a lendülettel arcon rúgta a másikat; az vagy jó fél métert repült hátra. Pisztolya a magasba emelkedett. Nathan felugrott elkapta. A felkeni készülő ember felé fordította.

-         Egy rossz mozdulat és csúnya vége lesz a dolognak. – fenyegetőzött.

-         Így is úgy is rossz vége lesz. – mondta valaki a háta mögül.

Nathan holtra váltan megfordult. A másik fickóról teljesen megfeledkezett. Az közben elkapta a pisztolyát és most felé szegezte. Nat szinte lassítva látta, ahogy a hapsi meghúzza a ravaszt. Hallotta a dördülést. A fájdalom késett; még volt ideje, hogy hitetlenkedve a vállához emelje a kezét. A vér meggyőzte; valóban meglőtték. Térdre roskadt; ekkor már ordítani tudott volna a fájdalomtól, csak a sokk miatt volt csendben. Lihegve térdelt, kóválygó fejjel. A két férfi berontott a Tartarusz alagútba. Ő pedig arccal előre zuhant és elsötétült előtte a világ.

*

Joe szinte kizuhant a barlangból. Sikoltani tudott volna. Keze-lába remegett, csodálta, hogy meg tud állni. Szédülve nézett körbe és hányinger fogta el. Ugyanakkor örült. Megint voltak fények, hangok, színek, szagok, nem úgy, mint abban az iszonyatos lyukban.

Nyomoráról azonnal megfeledkezett, amint megpillantotta Molly –t aki éppen egy macskával játszadozott.

-         Molly! – leroskadt a lány mellé. Zihált. – Jaj, de jó, hogy megtaláltalak!

-         Joe, ezt nézd, fantasztikus! – mutatott a cicára Molly lelkesen.

-         Egész biztos, de el kell, hogy tűnjünk innen! – figyelmeztette a fiú. – Gyere!

-         Nem figyelsz rám! – vitatkozott Molly. – Ez itt nem csak egy macska, ez Mázli, Nathan cicája…

-         Nagyszerű, igazán örülök ennek a fejleménynek, de két fegyveres pszihopata van a nyomunkban, így jobb lenne, ha állatbarát énedet most hanyagolnád egy időre és…

-         Joe! – vágott a szavába a lány. – Mázlit az imént lőtték le!

  Joe már vette a lélegzetet, hogy ismét vitába szálljon, ám hirtelen eljutott tudatáig, mit próbál Molly elmondani neki.

-         Az nem lehet! – rázta meg a fejét, és úgy vizslatta a cirmost, mintha kiolvashatná a sárga szemekből az igazat. – Ez biztos egy másik macska. Csak hasonlít rá.

-         Ez itt Mázli! – Molly ezt tagoltan, szinte szótagolva mondta, hogy meggyőzze Joe –t. Megragadta a fiú kezét és a cica alakja felé húzta. – Tessék, érintsd meg, próbáld ki!

Joe elérte a macskát és átnyúlt rajta. Hüledezve húzta vissza a karját, jobbról-balról megvizsgálta, mintha látható nyomát keresné annak, hogy egy szellemet érintett. Aztán Mázlira nézett. A fejlemények mindent kitöröltek a fejéből.

-         Ugye tudod, hogy ez mit jelent? – kérdezte Molly szinte nevetve.

-         Igen. Azt, hogy megőrültem. Mindig is tudtam, hogy örököltem Volt egy nagybácsim, azt képzelte ő Elvis…

-         Hülye! – szólt rá Molly. - Nem vagy őrültebb, mint az elmúlt tizenhat évben! Hiszen én is látom! Nem vagy bolond!

-         De. És te is. Rémeket látunk!

-         Fejezd már be! – csattant fel a lány.

Mázli olyan természetesen viselkedett, mintha nem most lőtték volna le; mosakodott, aztán leült, elegáns kis alakja volt; nagy, várakozó szemeket meresztett rájuk, mintha azt sugallná; „Csináljatok már valamit!”

-         Szóval… - nyögte Joe és lehuppant a fűbe. – ha ez most azt jelenti, amire gondolok, hogy mit jelenthet…

-         Igen. – bólogatott Molly. – Léteznek szellemek!

Ugyanarra gondoltak mindketten; a szeretteikre, a szüleikre. Akik nem élnek már, de akiket, ezek szerint, talán viszont láthatnak.

-         Anya… apa… - suttogta Joe maga elé.

Molly megkereste és megfogta az elérzékenyült fiú kezét. Joe lopva próbálta elmorzsolni a könnyeit.
Talán egész éjjel ott ültek volna, ha nem hallják a lépteket a hátuk mögött. Üldözőik is átvergődtek valahogy az alagúton. Most, még kissé vakon, bizonytalan lábakon támolyogtak elő, de a fegyvereiket lövésre készen meresztették előre.
Joe és Molly felpattant. A fiú első mozdulata az volt, hogy Molly elé lépett, eltakarta, óvta saját testével a lányt.

-         Elnézést, hogy megzavarjuk az idillt. – vigyorgott az egyik támadó, Mázli gyilkosa. – De a kis hölgynek velünk kell jönnie.

-         Csak a testemen keresztül! – morogta Joe elszántan.

-         Nem probléma. – a fegyveres most még szélesebben vigyorgott.

-         Ne! – sikkantott Molly.

A két férfi azonban tétovázni látszott. A kölykök dermedten álltak és vártak a csodára.
És az megérkezett. Joe eleinte nem is akart hinni a szemének. Mintha egy kalóz, halovány, ezüstös alakja testesült volna meg velük szemben, ám a támadók mögött a sötétben. Molly elkapta és megszorította a karját; Joe egyből tudta, hogy a lány is látja, amit ő, nem csak a szeme káprázik.
A derengő alak hozzájuk suhant. Egész pontosan Joe -hoz. A fiú nem tudta mit tegyen – megrémítette a kalóz, de szerencsére nem feledkezett meg a fegyveresekről. A két feszült fickóról lerítt, hogy egy rossz mozdulat és lőnek.

-         Idefigyelj! – szólította meg a szellemalak. Joe –nak liftezett a gyomra; ezek beszélni is tudnak? – Én veletek vagyok!

Jobb híján alig láthatóan bólintott.

Jonas pillanatok alatt felméret a helyzetet.

-         Valódi csiki-csuki… - morogta. – Oké, srácok, kockáztatnunk kell. Valahogy muszáj elmenekülnünk, nem maradhattok örökre így!

-         Á, attól nem tartok, hogy az idők végezetéig itt állnánk. – nyöszörögte Molly. – Pár perc és úgyis lelőnek minket.

Jonas gondolkozott.

-         Azt nem hiszem. A figuráknak élve van rád szükségük.

-         Rám? De mit akarnak?

Ebben a pillanatban az egyik ideges figura felordított:

-         Te meg mit motyogsz az orrod alatt?

-         Elég volt! – kiáltott a másik is, de ő a társára. – Menj, és kötözd meg őket!

Kötelet oldott le a derekáról és oda hajította a fickónak. Az letette a pisztolyát és megindult a srácok felé.

-         Igyekeznünk kell… - sziszegte a kalóz. – Oké, Joe tedd, amit mondok!

Sorolni kezdte, mit kell majd cselekednie a fiúnak. A srác néha bólintott, de közben le nem vette a szemét a feléjük közeledő alakról.

-         És… - Jonas kivárt. – most!

-         Szellemem, egyesüljünk! – ordított Joe.

Mindnyájan érzékelték a fényességet. Molly erővel kényszerítette magát, hogy nyitva tartsa a szemét a vakító fehérség ellenére. Látta, amint a kalóz alakja eltörpül, egészen kicsi, labdaformát ölt. Elhelyezkedik Joe magasba emelt tenyerén. A fiú, mintha csak erre várt volna, elindította karját, maga felé vonta az energia-labdacsot. Egészen a mellkasáig húzta. A két létforma összeért – ekkora olyan fény támadt, amit már Molly sem bírt. Mikor ismét kinyitotta a szemét, csak Joe állt előtte és valahogy mégsem ő. Az energia halvány lángcsóvákat vont az alakja köré. Joe felé nézett; meleg, barna szemei most kékek voltak és áttetszők, mint a tenger. A kalóznak volt ilyen a tekintete. Molly –nak felfogni sem volt ideje a változást, Joe hozzá ugrott, ölbe kapta és a fák közé vetette magát.

*

Az elvakult férfiak még utánuk lőttek néhányszor. A golyók a földet és a fákat érték.

-         Ne hagyd meglógni! – ordította az Idős.

A Fiatal berohant az erdőbe. Azt sem látta, merre megy, a bokrok kilógó ágait dühödten csapta jobbra-balra. Mielőtt elájult volna, azt hitte tévedésből nekirohant egy vastag faágnak. Felfogni sem volt ideje, hogy valójában Joe ütötte le. Eléterült, mint egy zsák. A fiú behúzta őt a cserjék alá, és meglapult a fatörzs mögött, ahol eddig is rejtőzött.
Molly enyhe félelemmel nézett fel rá; Joe most fürge volt, mint egy tolvaj, és elszánt, mint egy gyilkos. Szeme jeges hidegséggel csillogott. Nem volt ott benne a hűséges, tizenéves fiú. Sokkal érettebb tekintet volt; látszott, hogy nagyon tapasztalt és kegyetlen is tud lenni, ha a sors úgy hozza, hogy ez szükségessé válik.
Hamarosan felhangzott a másik férfi csörtetése. Joe ujját a szája elé emelte, hogy jelezze; Molly maradjon csendben.
A lánynak azonban eszében sem volt megszólalni.
Az Idős hozzájuk ért. Megtorpant, mivel elveszítette társa lábnyomait, értetlenkedve pillantott fel; olyan nincs, hogy a kölyköt elnyelte a föld.
Előbb balra nézett, aztán jobbra akarta fordítani a fejét; ekkor megkapta Joe öklét az arcába. Hátra zuhant, feje egy fatörzsön koppant. Elájult, mint a másik.
Joe gyorsan leoldotta a kötelet az egyik fickó derekáról és megkötözte őket. Aztán megragadta Molly kezét és szaladni kezdett vele, amilyen gyorsan csak tudott. Mikor biztonságos távolságban érezte magát, megtorpant. Már rég kiértek az erdőből, a sűrű, bár már kissé hiányos, őszi lombkorona helyett csak a mélykék, halványan csillagokkal pettyegetett ég húzódott felettük.
Joe megremegett, teste kilökte az idegen létformát. A kalóz kísértet apró alakban lebegett mellettük. Joe térdre roskadt, kifulladtan lihegett. Molly mellé térdelt, kezébe fogta, felemelte a fiú arcát. Ismét a barna szemek pillantottak rá. Megnyugodva ölelte meg a fiút. Joe még mindig kapkodva szedte a levegőt, de azért viszonozta az érintést. Átkarolta Molly –t, de közben le nem vette volna a tekintetét a kalózról.

-         Mit… csináltál… velem? – hörögte.

-         Megmentettem az életedet. Egyébként szívesen. – motyogta a kalóz.

-         Tudod hogy értettem. Érzetem, amit te. Láttam amit te. Az emlékeidet. És éreztem, hogy mit súg az ösztönöd.

-         Oké, erre most tényleg nem érünk rá. Ezt szellemformának hívják és a sámánok gyakran használják, de most mennünk kell mert…

-         Sámánok? Úgy érted sámán vagyok? – hüledezett a fiú.

-         Nézzétek, a gazdám, Nathan bajban van és…

-         Nathan? – sikoltott fel Molly. – Hol van? Mi van vele?

*

Nathan kinyitotta a szemét. Utálta az ébredést. Érezte már ezt; egy zűrös tanév során csaknem kinyírta pár rosszfiú. Azután felébredni, na az volt ilyen. Csak ez még kegyetlenebbül fájt.
Megnézte a vállán fehérlő kötést. Úgy vélte, nem lehet súlyosan sérült. Jonas mellette lebegett, gondterhelt arca most kisimult, kék szemében mosoly bújkált.

-         Hogy lehet valaki ennyire lusta? – kérdezte feddőn. – Másfél napot átaludtál.

-         Másfél napot? – kérdezett vissza Nathan. Aztán észbe kapott. – És Molly? Meg Joe?

-         Nekik köszönheted az életedet.

-         És persze neked igaz?

-         Elmentem segítségért, mikor meglőttek. Ennyi. – vont vállat a kalóz szerényen.

-         A támadók?

-         Nem tudom, mi lett velük, miután Joe –val megkötöztük őket.

-         Joe –val? Úgy érted, hogy te és Joe? Ezek szerint Joe egy…

-         Úgy néz ki. – bólintott Jonas. – És Molly is, ha engem kérdezel.

-         Jó sok mindent átaludtam…. – Nathan visszahanyatlott a párnára.

*

-         De hát hogyan? – hajtogatta a Fiatal, miközben épp egy púpot jegelt a homlokán. – A fiú sámán, a lány sámán….

-         Ez nekünk még jó is. – mondta az Idős, és megrögzött szokása szerint pipára gyújtott. – Két sámán több mint, egy.

-         Hihetetlen! Ötszáz évig semmi, most meg egyszerre kettő.

-         Három. Ha azt a Tim, vagy Nat, vagy hogy is hívják kölyköt is beleszámoljuk.

-         Tehát mindegy, hogy melyiket kapjuk el? – vidult fel a Fiatal.

Felkelt fekhelyéről, ahol fájdalomtól elgyötörten hever idáig. Levette a jeget a fejéről és kicsit megfeszítette egész arcát. Lehunyt szemmel koncentrált. Fél pillanat múlva a daganat lehúzódott a fejéről, mintha ott sem lett volna; szó szerint belesimult a bőrébe.
A Fiatal a tükörhöz lépett. Hiún nézegette a duzzanat helyét.

-         Mindig is csodáltam az öngyógyító képességed. – morogta pipával a szájában az Idős. Az ő sajgó lába bezzeg még fel volt puffadva.

-         Pár száz év alatt ezt is megunod. – sóhajtott kényeskedve a Fiatal. – És néha kifejezetten hátráltat; mondjuk, ha véget akarsz vetni a szenvedéseidnek…

-         Hamarosan véget vethetsz. – ígérte az öreg. – Csak egy valamire kell ügyelnünk; e a három kölyök együtt verhetetlen. Külön kell elkapnunk az egyiket. Másképp nincs esélyünk.