Molly, Nathan és Joe ünnepélyesen feketébe öltözve lépdelt végig a sírkert parcellái között.
Nathan vezette a csapatot, kezében egy urnát tartott. Végre megtalálták a keresett sírt. Frederic O’ Neil.

-         Még mindig nem értem, miért ragaszkodtál ehhez a kiruccanáshoz. – Joe fázósan gyűrte zsebre a kezét.

-         Ötszáz évig tartotta fenn azt a sírhelyet. Megérdemli, hogy végül oda temessék.

-         Azok után, amit velünk tettek?

-         Mindenki megérdemli a végső nyugalmat.

-         De azt sem tudhatod, hogy melyik hamvkupac volt ez az O’ Neil.

-         Éppen ezért hoztam el mindegyiket.

Nathan a sírkőhöz lépett, felnyitotta az urnát és kiszórta a tartalmát. Egy nagy adag hófehér hamu díszelgett a sírkő előtt, amire új faragás került. A születés dátuma mellé Nat bevésette az elhalálozásét.

*

Joe és Molly kettesben üldögélt a hűvös novemberi reggelben a park egyik padján. Nézték a várost, ami felszabadult, fellélegzett az ötszáz éves átok után. Még a szellemek is visszatértek.

Joe gyomra összeszorult az idegességtől és tenyere izzadt a kesztyű alatt, de belefogott.

-         Molly. Te azon az éjszakán… megcsókoltál. Miért?

-         Tudom kellett, hogy érzek irántad. – felelte a lány nagy komolyan. – Hogy viszonzom –e az érzéseidet.

Joe érezte, hogy elpirul és gyomra, ha ez lehetséges, még kisebbre szűkült. De fel kellett tennie a következő kérdést is.

-         És? Mire jutottál?

Molly vetett egy komor pillantást rá, aztán elfordult, mereven maga elé bámulva folytatta.

-         Talán nem fog tetszeni a válasz. – suttogta elhalóan.

Joe úgy érezte egy világ omlott össze benne. Nagyot nyelt és nagy önfegyelemre volt szüksége, hogy ne temesse arcát kezébe, összeroskadva. Ehelyett bíztatóan megfogta Molly kezét.

-         Nem számít. – mondta és úgy érzete, semmi nem fájt még így neki, mint ez. – Bármi történjék én a barátod maradok. Kérlek, mondd el, mire jutottál!

„Vagy inkább mégse. – gondolta a szíve mélyén. – Amíg nem mondod ki, hogy nem szeretsz, hogy nem úgy érzel irántam, legalább egy kis reményem van.” De azért mosolygott Molly –ra.

-         Hát jó. – sóhajtott a lány. – Joe én azt hiszem… azt hiszem…

Joe tudta, most veszik oda minden reménye. Mindjárt kimondja; „Kérlek, maradjunk pusztán barátok!”

-         Szóval hosszú ideje ismerjük egymást. Nálad többet senki sem tud rólam. Milliószor húztál ki a pácból. Olyan voltál nekem, mint a testvérem. De most, hogy itt van Nathan…

„Jaj ne! – gondolta Joe kétségbe esve. – Szóval látni sem akarsz?”

-         Aztán itt van ez a kaland. Joe, te megmentetted az életem. Nem is tudod, hányadszor. És azt hiszem… igen én szerelmes vagyok beléd!

Joe, aki eddig azon töprengett, hogy fogja megállni, hogy ne ordítson fel kínjában felkapta a fejét. Jól hallotta? Azt mondta: szerelmes vagyok beléd?

-         Nem felelsz semmit? – kérdezte Molly és aggódva nézett rá.

-         Te… a bolondját járattad velem? – hördült fel Joe. Most értette meg mire volt a hosszadalmas színjáték.

Molly pajkosan vigyorgott. Az önelégült mosoly láttán Joe úgy érezte, fel tudná képelni. De nem tette. Inkább megcsókolta.

A kopasz fák oltalmat adóan borultak föléjük.

*

Nathan topogva verte le a csizmájától a havat. Aztán kabátját is sietve letisztította. Becsukta maga után az ajtót. Lekapta a fehér pelyhektől tarkított fekete sapkáját. A sálat lefejtette a nyakából. A csomagokat, amiket szatyra rejtett, gondosan háta mögé dugta, hogyha netán összefut valakivel a házban, ne vegyék észre. A karácsonyi ajándékai voltak, becsomagolásra várva.

Áthaladt a konyhán, szobája felé óvakodva. Ám valaki ücsörgött az üresnek vélt helyiségben. Molly, pongyolában, egy pohár tejjel a kezében éppen egy füzetbe jegyzetelt szorgalmasan. Rövidre nyírt haja egy kicsit megnőtt, mióta utoljára fodrásznál volt. A festése is megfakult kicsit, de Nathan szerint így is gyönyörű volt.

-         Hogy vagy? – kérdezte, mire a lány felrezzent. Leült vele szemben az egyik székre. Csomagjait a lábához tette.

-         Kösz jól. – felelte Molly, majd elhallgatott egy másodpercre, aztán elgondolkozva megszólalt. – Ha jól sejtem, ez lesz az első közös karácsonyunk.

-         Jól sejted. – válaszolta Nat.

-         Azt sem tudom, mit vegyek neked. Még mindig alig ismerjük egymást.

-         Semmi baj. Én téged kértelek karácsonyra. – Molly elmosolyodott. – Nem kell semmit elsietned. Majd szépen lassan mindent megtudunk egymásról. Még sokat is.

Molly elnevette magát. Nat megpillantotta a füzetet nála.

-         Mit írsz?

-         Naplót.

-         Naplót? Úgy tudtam, nem szoktál naplót írni.

-         Új szokás. Ez az újévi fogadalmam.

-         Még nincs is újév.

-         Annyi minden történ velünk mostanában Úgy éreztem, muszáj lejegyeznem. Ez életem legnagyobb kalandja és később is emlékezni akarok rá.

-         Ugyan már! Most lett családod, szerelmed, most fedezted fel az új képességeidet – életed legnagyobb kalandja csak most kezdődik, Molly.

-         Gondolod?

-         Figyelj; ha érdekel, tudok egy sulit, ahol sámánokat képeznek. Hamarosan kezdődik az új tanév. Jó lenne, ha mindketten ott lennénk. Van egy-két ember, akinek szívesen bemutatnálak.

-         Ez most komoly? Vagy annyi igaz belőle, mint a karate suliból?

-         Nem. – kacagott fel Nathan. – Ez tényleg létezik.

-         Oké, Nathan. Egész jól hangzik.

Még sokáig beszélgettek a konyhában. Odakint nagy szemekkel, sűrűn hullott, a fehér, puha mindent megújító hó. Ők is érezték, hogy ez valami újnak a kezdete…