Alkonyodott. A nap vörös sugarai beragyogtak a kis emeleti szobába, s megvilágították az ágyban fekvő elgyötört arcát. Az éjjeliszekrényen álló óra alig mutatott még délután 4 órát, mégis odakint lassan sötétedni kezdett.

Rinnek csukott szemhéjai finoman megrándultak, majd a lány kinyitotta a szemeit. Eltartott néhány pillanatig, amíg megszokta a szobájában uralkodó félhomályt, de aztán erőt vett magán és felült az ágyban. Meglepte, hogy milyen nehezére esett ez az egyszerű mozdulat, mintha minden tagja ólomból lett volna. Tompának érezte magát, zúgott a feje és szédült is. Próbált visszaemlékezni, hogy mi is történhetett, de hiába erőltette az agyát, halvány képeknél többet nem tudott felidézni. Odáig egészen tiszta volt minden, hogy elindultak hazafelé az iskolából és még arra is világosan emlékezett, hogy valaki vagy valami megtámadta őket. Aztán rémlett még valami oszlop és egy általa elővarázsolt vízfal is, aztán a vörös szemek....

A lány fejébe ismét belehasított a fájdalom, de jóval enyhébb volt, mint akkor. Óvatos mozdulatokkal megmasszírozta a halántékát és így mintha csillapodott volna a lüktető érzés, de el nem múlt, még az emlék is fájdalmas volt. Síri csöndben teltek a percek, de végül a lány mélyet sóhajtott és kinézett az ablakon. Odakint esett az eső, hideg cseppek kopogtak az ablaküvegen, majd indultak apró csíkokban lefelé. Az ég borult volt és sötét, még a csillagok se ragyogtak odakint. Ahogy az ágyban ült és lassan kezdtek visszatérni a dolgok, valaki halkan kopogott az ajtón.

-Tessék...- szólt ki a látogatónak, de maga is meglepődött, hogy mennyire erőtlenül csengett a hangja. Mielőtt kinyílt volna az ajtó, vetett egy gyors pillantást a szobájára, de minden úgy volt, ahogyan akkor hagyta, amikor iskolába indultak …. De valami akkor is más volt....

Az ajtó nagyon lassan nyílt ki, s egy fehér köpenybe burkolózó, magas szőke férfi lépett be az ajtón, kezében egy fekete orvosi táskával.

-Faust...- szaladt ki akaratlanul is Rin száján, mert ismerősnek hitte a férfit.

-No lám, legalább valamire már emlékszel, ez jó jel.- a férfi elmosolyodott, majd becsukta maga mögött az ajtót és közelebb lépett a lány ágyához.

-Elnézést, de nem tudom, hogy miről beszél...- válaszolt az Asakura lány, miközben zavartan csavargatni kezdte az egyik hajtincsét. Zavarta a r áthatóan kék tekintete és beesett arca, de nem merte szóvá tenni.

-Majd megtudod, ha itt lesz az ideje. Most azonban maradj nyugton, meg kell, hogy vizsgáljalak.- a lány bizonytalanul bólintott, de nem kellett aggódnia: a szőke orvos kitűnően végezte a dolgát, alig pár perc alatt túl voltak minden rutinellenőrzésen. Rin épp a pólóját húzta vissza, amikor az ismerősnek hitt orvos halkan megköszörülte a torkát:

-Kérem a csuklódat.- mondta halkan, de az arca komoly maradt és idegen kifejezés költözött megfáradt tekintetébe, amit a lány nem tudott mire vélni.

Rin engedelmesen felemelte a kezét és csak most vette észre a bal csuklóját védő vékony fehér gézkötést. Összeráncolta a szemöldökét és megpróbálta kitalálni, hogy mikor és mi történhetett vele, de ettől megint csak megfájdult a feje.

-Az emlékezést felesleges erőltetned, majd ha elmúlt a sokk, magadtól is vissza fogsz tudni emlékezni mindenre.- a szőke orvos elmosolyodott, de a mosolya annyira túlviláginak tűnt, hogy a lány hátán végig futott a hideg. Ápolója finom mozdulatokkal, de nagyon gyorsan levette a kötést és Rin alig hitt a szemének: a csuklóján fehér tetoválás díszelgett, mely egy ősi kínai jelet ábrázolt. A jel szélei még sebesek voltak, a vörös hegek szinte ragyogtak a lány bőrén.

-Ez itt egy yin-yang jel. Vallási jelkép, igencsak ismert, bár fehér változatban nagyon ritkán fordul elő.- magyarázta a szőke férfi látva, hogy Rin elgondolkozik. Hallgattak néhány másodpercig, de végül a lány kibökte a kérdését, őszinte kíváncsisággal:

-Hogy került ez rám? Eszembe nem jutna tetoválást csináltatni, ilyet meg főleg....- kérdezte, de mielőtt orvosa válaszolhatott volna, ismét kopogtak, majd minden további nélkül belépett Anna.

Szokásos fekete ruháját viselte, ám ezt most kiegészítette egy fehér gyöngyökből álló nyaklánc is, amit eddig Rin sose látott barátnőjén és köztudott volt, hogy Anna nem hordott ékszereket.

-Üzenet a múltból. Nemsokára megérted... Faust?- válaszolta meg komoly hangon Rin kérdését és a barnahajú Asakura megesküdött volna rá, hogy eddig kint állt az ajtó előtt és minden szavukat hallotta. Néhány másodpercig némán fürkészte Anna arcát, de mivel az nem árult el semmit, a lány visszafordult Faust felé és kíváncsian várta, hogy mit fog mondani az orvosként jött látogató:

-Szerintem semmi akadálya, viszonylag jól van most már... Ennyire sürgős?- kérdezte a férfi, miközben felállt és kisimította összegyűrődött köpenyét.

-Nem tűr halasztást, fogy az időnk. Hamarosan kezdődik a Bajnokság....- Anna szavai mögött nem volt felfedezhető érzelem, de a sürgető hangnemet érezni lehetett. Habár Rinnek fogalma sem volt arról, hogy miről beszélnek vendégei, a Bajnokság szó említése mégis felkeltette az érdeklődését.

-Bocsi, Anna, de milyen versenyről beszéltek?- kérdezett közbe, de Anna válaszra sem méltatta, helyette csak az ablakhoz sétált és kinézett az udvarra. A szobára kínos csend telepedett, amit végül a Faustnak nevezett szőke férfi tört meg egy udvarias torokköszörüléssel:

-Akkor én mennék is, ha szükség lesz rám, akkor....- kezdte és lassan elindult az ajtó felé, de Anna hátra sem fordulva utánaszólt:

-Ne olyan gyorsan... Ki is a soros ma a vacsorafőzéssel?- Rin csodálkozva meredt hol a szőke lányra, hol a férfira, aki ha lehet még jobban elsápadt és a kezét védekezően maga elé tartva lassan hátrálni kezdett:

-Nos?- kérdezte Anna ismét, de még mindig nem fordult meg, hangja azonban egyértelműen parancsolóra váltott.

-Megyek....- sóhajtott fel a férfi lemondóan, majd csüggedt tekintettel búcsút intett a még mindig döbbenten üldögélő Rinnek és szinte vonszolva magát, de kilépett a szobából. Az ajtó halkan csukódott be mögötte, de a folyosóról még sokáig behallatszott, ahogy panaszkodni kezdett valakinek Anna módszereiről, s ezt nem lehetett megállni mosolygás nélkül, bárkihez is beszélt. Rin nagyon is tisztában volt barátnője kedvenc szokásával, nevezetesen a mások ugráltatásával, most azonban örült, hogy nem ő az elszenvedő fél.

-Szóval?- törte meg a csendet Anna, miközben elfordult az ablaktól és a másik lányra nézett:

-Készen állsz?

-Mégis mire, de most komolyan... Valaki már igazán felvilágosíthatna, mielőtt bármibe is beleegyezek....- válaszolt Rin kissé durcásan, miközben ledobta magáról a takarót és lemászott az ágyról. A szekrényhez lépett és kotorászni kezdett benne, majd néhány percnyi keresgélés után elővett pár ruhadarabot és sietve átöltözött. Farmert húzott, szűk fehér pólóval, majd néhány gyors mozdulattal rendbe szedte rakoncátlan tincseit is, laza fonatba fűzve a barna hajszálakat. Anna csendben figyelte és nem szólalt meg csak akkor, amikor a lány elkészült.

-Túl hosszú lenne elmagyarázni, ha bízol bennem, akkor nagyon hamar mindenre választ kapsz.- mondta és fekete tekintete kutatva fürkészte Rin arcát. Az Asakura lány egy ideig állta a pillantását, de végül beleegyezően bólintott:

-Hát jólvan.... most már igazán kíváncsi vagyok, ez az elmúlt öööö...- kezdte, de aztán elakadt, hiszen fogalma sem volt róla, hogy hány mennyi idő is telt el a támadás óta... Talán csak egy,de az is lehet, hogy sokkal több nap...

-Egészen pontosan 3 napja voltál eszméletlen.- válaszolt a ki nem mondott kérdésre Anna, majd ismét visszafordult az ablak felé:

-S azóta esik.- tette hozzá, majd nagyot sóhajtott.

-Pedig hogy utálom az esőt. Régen is utáltam amikor miattad esett, most pedig különösen bosszantó, mert minden létező sámán tudtára adod, hogy visszatért az erőd.- a szőke lány szinte már magának beszélt, miközben szórakozottan morzsolgatta ujjai között a vakítóan fehér gyöngyöket. Rinnek fogalma sem volt arról, hogy miről beszél és hogy miket zagyvál,s habár szeretett volna visszakérdezni, hogy Anna egyáltalán magánál van-e, amikor azt állítja, hogy ő csinálja az esőt, inkább hallgatott és csak kinézett az ablakon ő is. Odakint tényleg esett az eső, az ólmos cseppek lágyan kopogtak az ablaküvegen. Hallgattak egy ideig és figyelték a sima üvegen lefelé vándorló cseppeket, majd Anna végül megszakította a céltalan kifelé bámulást.

-Az én szobám alkalmasabb, ott nagyobb a hely. Gyere.- s azzal már el is hagyta a szobát, így Rinnek nem maradt más választása, mint követni.

***

-Tehát, úgy nagyjából ennyi, amit el tudok mondani legújabb életünk 20 évéről és a támadásról...- fejezte be Yoh, miközben egy ásítással karöltve nagyot nyújtózott, majd elvigyorodott.

-Egyszóval nem valami izgalmas, remélem veletek jobb dolgok történtek....- tette még hozzá, miközben lustán hátratámaszkodott a kezén és a többiekre emelte vidám barna tekintetét. A meleg szobában ülve és ismét barátai társaságában Yohnak sokkal könnyebb volt elmesélnie a történteket és az életüket,mint előtte bármikor.

Mindannyian a nappaliban ültek, csak néhányan hiányoztak a régi csapatból.

Ott volt Rio, a magas és vékony, motormániás srác, elmaradhatatlan frizurájával, mely persze most is mint mindig tökéletes volt. Szelleme Tokageroh, a gyíkszellem szórakozottan lebegett a törökülésben üldögélő férfi mellett apró, zöld mini alakban, arcán unott kifejezéssel. Azonban nem ő volt az egyetlen szellem, aki fásultnak tűnt a szobában, Amidamaru is lehangolt volt, nem is beszélve a lapulevele alatt bágyadtan lebegő Koriról és Micről, aki igazi alakjában csendesen aludt gazdája, Jocó ölében, s csupán a farka hegyét mozdította meg néha álmában. Jocó szelleme busa fején nyugtatta barna kezét,s csak akkor szólalt meg, amikor Yoh végre elhallgatott:

-Velem nem, az biztos. Az emberek ma sem vevőek a vicceimre, pedig annyi újat találtam már ki! Akartok egyet hallani?- kérdezte a néger sámán csillogó szemekkel, de mivel senki sem válaszolt, most inkább jobbnak látta, ha befogja, így végül csak megvonta a vállát.

-Akkor indultam el otthonról, amikor megláttam a Vörös Holdat. Kísérteties egy jelenség én mondom....

-Egyetértek veled, drága barátom... Éppen a motoromat szereltem egy kihalt út szélén, amikor megláttam felragyogni az erdő fái felett, s véleményem szerint ennél ijesztőbbet még nem láttam, de akkor tudtam, hogy indulnom kell, mert eljött az idő...- bólogatott egyetértően Rio, majd Fausthoz fordult:

-S te?- kérdezte barátságosan, de a szőke férfi csk az állára tette a kezét és elgondolkozott.

-Velem is így volt, tudtam, hogy a vörösen ragyogó hold lesz a jel... Mielőtt elindultunk Elizával megpróbáltam utánaolvasni a dolognak, hátha találok magyarázatot a jelenségre, de csak egy jelentéktelennek tűnő rövid idézetet találtam ősöm, az igazi Faust egyik könyvében,mely ott porosodott a régi klinikánk alagsorában.- Eliza, a szőke szellemlány komoly arccal bólintott sámánja, illetve szerelme szavaira és a szobára néma csend telepedett. Hallani lehetett a tornácon doboló esőt és szinte tapintható volt a feszültség a kis társaság tagjai között.

-S mégis mi volt az az idézet?- törte meg a csendet végül Jocó, de hiába igyekezett mégse sikerült elég vidámra a hangja. Minden szempár a temetőmágus felé fordult, aki viszont csak megvonta a vállát és elnézett az ablak felé. Amikor megszólalt, hangjában mély fájdalom bujkált:

-Az idézet latinul volt, így inkább megkíméllek titeket a pontos idézésétől. Lefordítva körülbelül annyit jelent, hogy a vörös hold csak egy előjel, ami a Fekete Nap harcosának eljövetelére figyelmeztet. S ha ez megtörténik, akkor a Fény örökre eltűnik a világból és minden elenyészik a Sötétség örök kárhozatában....- szavait döbbent csend fogadta, senki sem mert megszólalni. Emlékek kavarogtak a fejükben és ki sem kellett mondaniuk, mégis mindenki tudta, hogy mire gondolnak a többiek. Ismét hallgattak egy darabig, de végül Yoh megköszörülte a torkát és a falnál álldogáló kékhajú fiúhoz fordult:

-Nah és te, Trey? Te is láttad?- kérdezte barátságosan, de az északról jött kékhajú sámán nem válaszolt azonnal. Fekete szemei a kinti sötétséget kutatták, arca szokatlanul komoly volt. Karba fonta a kezeit a mellkasa előtt és fél lábbal a falnak támaszkodva eddig csendben, egyetlen szó nélkül hallgatta barátai beszélgetését.

-Persze... Van egy északi legenda a vörös holdról... A történet szerint, ahol feltűnik, ott valaki mindig meghal a Fény küldöttei közül...- mondta végül halkan, miközben egyetlen pillanatra sem fordult el az ablaktól.

-Meséld már el, ránk fér egy vidám kis mese!- Jocó megpróbált viccelni, de látva Yoh lehervadt vigyorát, csak nyelt egyet és várakozóan nézett a jégsámánra.

-Ez nem éppen egy vidám történet, úgyhogy talán majd máskor... Gondolom te ismered már Yoh...- felelt Trey titokzatosan és most először a barnahajú sámánhoz fordult, de az Asakura fiú csak megvakarta a tarkóját és szokása szerint elvigyorodott:

-Sajnos nem teljesen, de majd ha elmondod, okosabbak leszünk.- mondta nevetve, s ettől végre egy kicsit oldódott a dermedt feszültség a szobában.

-Én ismerem a legendát....- szólalt meg váratlanul Tokageroh és azonnal minden szempár felé fordult. A gyíkszellem szemei egy pillanatra elkerekedtek a döbbenettől, hogy most mindenki őrá figyel, de Rio szigorú tekintetével találkozva jobbnak látta felvenni eredeti alakját és belekezdeni a mesélésbe:

-A mi időnkben az a hír járta, hogy a világot két egyensúlyban lévő erő tartja egyben, a Fényé és a Sötétségé. Egyik sem lehet meg a másik nélkül, tehát habár ellentétesek, kiegészítik egymást. Nem lehetnek meg egymás nélkül, az ő létük tartja egyben az univerzumot. Talán különösen hangzik, de ez a két erő általában emberi alakot is ölt, egy- egy sámán lelkében újjászületve. A Fekete Nap napján történik ez meg minden évszázadban, amikor a Hold a Nap elé úszva sötétségbe borítja a földet. Ilyenkor a két erő egy pillanatra kioltja egymást, s a lelkek megfogannak, és a sámánokon keresztül kiteljesedik az erejük.

Legutóbb 1500 évvel ezelőtt volt arra példa, hogy a a Végzet Csillagának érkezése egybeesett ezzel a nappal. Akkoriban élt egy kis tengerparti halászfaluban egy Reiko nevű sámánlány, aki megkapta a Fény lelkét. Nehezen fogadta el a sorsát, hiszen ezzel együtt élni nem könnyű, rengetegen voltak, akik a lány halálát kívánták. A viadal annak rendje és módja szerint lezajlott, a Sámán Korona méltó gazdára talált, Reiko pedig megtalálta az igaz szerelmet Akira-ban, a szelet uraló sámánban, aki azonban nem volt más, mint a Sötét lélek tulajdonosa....

-S nem akarta megölni Reiko kisasszonyt?- kérdezett közbe Rio, aki csillogó szemekkel hallgatta a történetet.

-Majd mindjárt megtudod, de ne szólj közbe, különben nem mondom el!- vágott vissza élesen a zöld szellem, majd miután Rio elhallgatott, folytatta a történetet:

-Hol is tartottam? Igen,igen tudom már... Nos, a szerelmük természetesen nem volt maradéktalanul boldog: a fiút akaratán kívül is befolyásolták más erők, így végül, fáj kimondani, de saját kezével végzett szerelmével....- a szellem elhallgatott és most ha lehet még mélyebb csend telepedett a kis társaságra, egyedül Trey mozdult meg, amikor visszafordult az ablak felé.

-Hát...szomorú mese az már egyszer biztos...- mondta végül Jocó, majd felállt, amit szelleme nem vett éppen jónéven, a nagymacska elégedetlenül állt fel:

-Viszont én azt hiszem elmegyek aludni... Holnap gondolom Anna már nem hagy minket lustulni...- tette még hozzá a néger jaguársámán, miközben Miccel együtt nagyot nyújtózott.

-Abban ne is reménykedj kis barátom, a kisasszony már ma munkára fogott minket. Holnap a nyakamat rá, hogy edzéssel kezdünk... Vagy főzéssel, takarítással,bevásárlással...- Rio szintén feltápászkodott, majd az ujján sorolva számolta a lehetőségeket Anna különböző frappáns ötleteire, miközben Jocóval együtt elhagyták a szobát.

-Engedelmetekkel mi is nyugovóra térnénk... Yoh, ha Rinnek esetleg szüksége lenne rám...- kezdte, de az Asakura fiú megnyugtatóan rámosolygott:

-Minden rendben lesz, jó éjszakát.- Faust bólintott, majd belekarolva régen halott szerelmébe, kimentek. Az ajtót finoman becsukták maguk mögött, így már csak Yoh és a még mindig az ablak mellett álldogáló kékhajú sámán maradtak a szobában.

Egyikük sem szólalt meg, végül Yoh felkelt a padlóról és barátjához sétált. Egy ideig csendben bámulták a még mindig zuhogó esőt, végül Yoh mégis megszólalt, miközben barátja vállára tette a kezét:

-Nem szoktál így viselkedni, haver, ki vele mi a gond...- mondta barátságosan, de társa csak felsóhajtott és lehajtotta a fejét.

-Valahogy nem tetszik nekem ez az egész, Yoh... A vörös holdas sztori, aztán az a fickó, aki megtámadott titeket, hogy nem tudjuk rendesen használni ez erőnket... S végül Rin...- a fiúból úgy törtek elő ezek az elfojtott gondolatok, hogy szinte egy levegővel hadarta el őket. Az Asakura sámán egy ideig nézte barátja komoly arcát, de aztán megvonta a vállát:

-Ha akarod elmondom, amit tudok, de meg kell ígérned, hogy Annának egy szót se szólsz róla, különben kitekeri a nyakamat.- felelt a fiú vigyorogva, mire végre Trey arcán is mosoly futott át.

-Áll az alku, haver!- Yoh bólintott, de mielőtt belekezdett volna összekulcsolta a kezeit hátul a tarkóján.

-Az árny, aki megtámadott hazafelé nem tudom kicsoda. Annának vannak sejtései, látomások, ilyesmik, de nem hajlandó beszélni róluk. Azt, hogy az erőnk miért nem teljes szintén megválaszolhatatlan kérdés. Talán kapcsolatban van Rinnel, talán nem, senki sem tudja, még nagyapa sem, de a legvalószínűbb, hogy el fog tartani egy ideig, mire ismét képesek leszünk arra, amire 500 évvel ezelőtt. Elvégre az is szerencse, hogy egyáltalán emlékszünk...

-Ha már itt tartunk, akkor Rin miért nem...?- kérdezett közbe az északi fiú és tekintete őszinte kíváncsiságot árult el. Yoh azonban csak megvonta a vállát:

-Anna szerint megvan az oka, de ez majd akkor derül ki, amikor visszajöttek a szellemek világából.

-Mikor derült ki, hogy nem emlékszik?

-Nagyjából 5 évesek lehettünk, Anna akkor költözött hozzánk. Szinte utána nem sokkal ismét kialakultak a sámánképességeink, s ahogy az első levelet meg tudtam idézni, megjelent Amidamaru. Gondolom azt nem kell részleteznem, hogy milyen érzés volt újra találkozni a védőszellemeddel...- összevigyorogtak, de azért mind a kettőjük hátán végigfutott a hideg az emléktől. Elvégre egy előző élet összes emlékét egyetlen találkozásba sűrítve visszakapni nem éppen kellemes kaland...

-Nos, nagyapa akkor kezdett el gyanakodni, amikor Rinnél nem jelentkeztek ezek a dolgok. Szóval nem látta a szellemeket sem... S nem jelent meg a közelében Wyn sem, ami különösen furcsa mind a mai napig...

-Eddig értem,s akkor ezek után azt is, hogy miért volt ennyire dügunalmas életetek. S mi van Mortyval? Úgy értem, elég fura, hogy a kis tökmag is itt van, ráadásul szintén kialakuló sámánerővel... Mint a nővéremnél, Pilica- nál is....

Yoh halkan felkuncogott, mielőtt válaszolt volna:
-Nos, apró barátunk ittléte szintén egy olyan dolog, amire nem tudok egyenes választ adni, hiszen azt leszámítva, hogy Rinnel együtt nőttem fel és emlékszem az előző életemre minden teljesen ugyanolyan, mint akkor volt. Talán az Időhurok az oka és Goldwa valamit elrontott, nem t'om....Vagy nem volt akkora erőnk,mint Ziknek és elrontottuk az univerzumot, így majd megtámadnak az énjeink és áááá....elég volt ennyi mára, menjünk együnk még valamit, aztán futás aludni, mert valahogy nekem is megvan az a rossz sejtésem, mint Jocónak.- a barnahajú sámán ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést és elindult az ajtó felé. Óvatosan elhúzta a tolóajtót és már a papucsába bújt bele, amikor Trey még utána szólt:

-Mi van a vörös holdas legendával?- kérdezte mintegy mellékesen, de régi barátja arca elsötétült és arcáról azonnal eltűnt a csak rá jellemző vidám mosoly:

-Ismerem a sztorit,elég régóta.... Ugyanis Reiko az egyik ősünk volt...- azzal el is tűnt a folyosón. Trey elképedve bámult utána, szóhoz se jutott a döbbenettől, s még arról is megfeledkezett, hogy a száját becsukja, de mivel nem akarta megvárni, míg Yoh egyedül pusztítja el a vacsora maradékát, ezért csak megvonta a vállát, majd Korival együtt a fiú után szaladt.

Miközben a konyha felé sietett, eszébe jutott, hogy elfelejtette megkérdezni az őt leginkább foglalkoztató kérdést, miszerint hol a fenébe van Len Tao, ha mindannyian itt vannak már az Asakura házban?!

***

-Ha mindent úgy csinálsz, ahogy mondtam nem lesz baj, oké?- mondta Anna szigorúan és Rin bizonytalanul bólintott.

-Rendben van, majd igyekszem.- válaszolt, majd nagyot nyelt. A keze remegett az idegességtől, miközben elhelyezkedett a padlón Annával szemben. A szobában csak néhány gyertya égett, az asztalra helyezett füstölő szantál illata körbelengte a kis szobát. A lángok kísérteties fénybe vonták a két lány arcát, halovány árnyékuk a falon táncolt. Az ablak előtt a függöny gondosan behúzva, az ajtó pedig kulcsra zárva, hogy senki se zavarhassa őket.

Anna várt még néhány másodpercet, hogy barátnője megnyugodhasson, de érezte, ahogyan az Asakura lány ujjai nyirkosak és hidegek, amikor kettőjük nyakába akasztotta a fehér gyöngysort és megfogta a kezét.

-Mehet?- kérdezte utoljára, de társa szavak helyett ismét csak bólintott és becsukta a szemét.

-Szellemek a sötétben... Ha halljátok a hangom, ha látjátok a gyöngyeim, kérlek figyeljetek! Küldjétek vissza őt, szükségünk van rá! Szólítom a vizek tündérét! Szólítom a halhatatlan őrszellemet! Szólítalak WYN!- suttogta Anna túlvilági hangon és közben egyetlen pillanatra sem engedte el Rin kezét.

A gyertyalángok hirtelen ellobbantak és hűvös szél sepert végig az apró szobán, meglengetve a két lány haját. A szobára sötétség borult, egyedül Anna gyöngysora világított ragyogó fehéren a nyakukban. A gyöngyök egyenként izzani látszottak, Rin karja libabőrös lett ettől az ismeretlen erőtől ami ott vibrált kettőjük között, de nem merte kinyitni a szemét. A kelleténél talán egy kicsit erősebben szorította Anna kezét és idegességében beharapta a szája szélét. Hajfonata szétbomlott, hosszú barna tincsei finoman táncoltak körülötte és hirtelen érezte, hogy megérkezett...

Az érzés semmihez sem volt fogható. Teljesen átjárta a lelkét, a hirtelen jött érzéstől bizseregni kezdett a tarkója, mintha az Anna által hívott látogató pont őt nézné és szinte már a hátán érezte a tekintetét, amikor végül mégiscsak kinyitotta a szemét. Tekintete azonnal szembetalálkozott Annáéval, aki azonban csak egy halvány mosoly kíséretében bólintott. Rin sóhajtott egyet, majd elengedve barátnője kezét, lassan megfordult és szembetalálkozott a világ leggyönyörűbb teremtményével.

A szellem alakja még halovány volt, de kéken ragyogott, s tökéletesen szép arcán finom mosoly játszott. Sötétkék szemei boldogan csillogtak, ahogy a barna lányra nézett, hófehér porcelánbőre gyengén fénylett a kék energiában. Fehér ruháját lágyan táncoltatta a lassan elülő szél, s hosszú kék tincsei abbahagyva táncukat lágyan omlottak le meztelen vállára. Homlokán ezüstpánt feszült, amiben megcsillant egy kék kő, ahogy előre suhant a lányok felé.

-Rin... végre...- suttogta boldogan és időtlen bölcsességet árasztó tekintetében könnyek csillantak meg. A lány azonban hallgatott és egyre csak bámulta a szellemet, alig akart hinni a szemének. Tényleg látta, létezett, Anna nem viccelt. Itt volt, a szobában, a semmiből jött és öltött alakot és valójában szebb volt, mint képzelte. Jelenléte egyszerre volt idegen és megnyugtató, a lány lelkében ezerféle érzés keringett, miközben óvatosan felállt és közelebb lépett a szellemhez. Bizonytalanul kinyújtotta a kezét és a kékhajú tündér a tenyerére fektette az övét. Érintése hideg volt, de túlzottan is valóságos, Rin rémülten kapta el a kezét és visszafordult Annához:

-S most?- kérdezte idegesen, de Anna csak felállt és megfogta a gyöngyeit. Kisimította vékony fekete ruháját, majd így szólt:

-Ez volt a könnyebbik rész, most jön a neheze. Mondanám, hogy nem kötelező megtenned,de... Szóval te is be fogod látni, hogy így ennek így kell lennie. Sámán vagy, ráadásul nem is akármilyen, emlékezned kell, hogy megérthesd mi történt. Nem lesz egyszerű, pillanatok alatt fogsz átélni egy egész életet, tele fájdalommal, keserűséggel és bánattal. Látni fogod magadat meghalni és szenvedni.... Tehát ha nem akarod, akkor nem kell megtenned, én megértem azt is.- Anna elhallgatott és fürkésző tekintetét a másik lányéba fúrta, de Rin nem válaszolt azonnal. Ismét a megjelent szellemre nézett, aki biztatóan rámosolygott. A lány elnézte egy ideig a szellemlány ragyogó alakját, s az a jóságos erő, ami a tündér szemeiből áradt, segített neki dönteni. Kitárta a tenyerét és a mélykék szemekbe nézve magabiztosan mosolyogva így szólt:

-Egyesüljünk....- hangja még remegett, de arca elszánt volt, így Wyn csak bólintott, majd egyetlen vakító villanással kék energiagömbként beleolvadt a lány mellkasába.

Ismét gyenge szél kerekedett és egy pillanatra hatalmas kék fényesség töltötte be a szobát, Annának el kellett takarnia az arcát. Mire ismét kinyitotta a szemeit, Rin még mindig ott állt ahol az előbb. A fejét lehajtotta, kezeit szaporán emelkedő és süllyedő mellkasára szorította, egész teste remegett az új erőtől, ami átjárta a tagjait. Egy ideig küzdött még a testében áramló energia ellen, de végül feladta és légzése lassan lenyugodott. Anna aggódva figyelte a barnahajú lányt, s közben úgy szorította a gyöngyöket, hogy ujjai egészen belefehéredtek.

-Rin?- kérdezte bizonytalanul és tett egy bizonytalan lépést a lány felé, de az csak felemelte a kezét és megállította:

-Semmi gond, kezd el.- mondta szelíden, miközben felnézett a médium lányra. Ahogy kinyitotta a szemeit, Anna arcán meglepetés suhant át: Rin barna szemei most kékben játszottak, pupillája egészen eltűnve mutatta, hogy a szellem teljesen elfoglalta a testét. A lány alakja halvány kék fényben derengett, jelezve, hogy Wyn lelke teljesen egybeolvadt az övével, s most már nincs akadálya, hogy visszakapja az emlékeit.

-Igen,máris.- bólintott Anna, majd Rinhez lépve ismét a nyakába akasztotta az újból fehéren izzó gyöngyöket. Hátrább lépett, ujjait összefonta az arca előtt, majd csukott szemmel kántálni kezdett. Halkan mormogott maga elé, szavai hatására a gyöngysor ha lehet még jobban felragyogott, a szobát betöltötte a túlvilági erő, szinte tapintani lehetett az áramló energiát.

Rin úgy érezte, hogy minden porcikája bizsereg és képtelen volt parancsolni a testének. Összeszorította a szemeit, hogy koncentrálni tudjon az őt az egyik pillanatról a másikra megrohanó emlékképekre. Tiltakozni nem tudott, a képek sűrűn váltogatták egymást, s ő szédülni kezdett. Arcok suhantak elő a semmiből és oszlottak szét a sötét álomban, hangok, érzések... Minden olyan gyorsan történt, hogy nem tudta mi zajlik körülötte. Az álomképek gyors egymásutánban peregtek le a szemei előtt, s a szédülés fokozódott, a lány testében pedig hirtelen elviselhetetlen fájdalom áradt szét, megbénítva minden tagját.

Ekkor több dolog történt egyszerre. Rin felsikoltott és térdre esett, görcsösen szorítva össze még mindig a szemeit, teste megfeszült a görcsös erőtől, mely arra kényszerítette, hogy megmaradjon egyetlen képnél. Csukott szemhéjai alól könnyek buggyantak elő, amik lassan végigfolytak az arcán és lepotyogtak a földre, szája továbbra is néma sikolyra nyílt, de hang már nem jött ki a torkán. A kép amit látott, borzasztóbb volt minden eddiginél. A fákat mardosó vöröses lángok, a hőség,a pusztulás....

Anna egyetlen másodperc alatt a lány mellett termett, de hiába próbálta megszakítani a varázslatot, a gyöngyök szorosan tartották fogva a lány lelkét és szellemét. A médium lány kétségbeesetten próbálta meg levenni a láncot a lány nyakából, de mielőtt még hozzáérhetett volna a gyöngysorhoz hirtelen robbanás rázta meg a házat és betört az ablak. Apró üvegszilánkok szóródtak a levegőbe, majd a padlóra, beborítva szinte mindent és a hideg szél besüvített az ablak helyén, hideg esőt verve a szobába. Anna oldalra kapta a fejét a szilánkok elől, de a lökéshullám ereje ledöntötte a lábáról és elesett. Miután elmúlt a veszély a könyökére támaszkodva felnézett, de ereiben szinte megfagyott a vér: a szél vadul tépte a függönyt, azonban a hullámzó sötét redők között így is kirajzolódott egy általa túlzottan is jólismert alak körvonala. Az ismeretlen támadó arca kegyetlen mosolyra húzódott, ahogy beljebb lépett, vörös szemei megvillantak a gyöngyök pulzáló fehér fényében. Annával mit sem törődve a még mindig mozdulatlanul szenvedő Rinhez lépett és megfogta a középső gyöngyszemet,mely egy árnyalatnyival nagyobb volt a többinél és a legfényesebb volt mind közül, majd egyetlen mozdulattal letépte. A gyöngyök elvesztették ragyogásukat, ahogy a lánc felbomlott és szétszóródtak az üvegcserepek között. A barnahajú Asakura lány karjai lehanyatlottak, feje pedig erőtlenül hanyatlott a mellkasára, majd a következő pillanatban egyszerűen oldalra dőlt és elájult. Wyn aggódva öltötte fel ismét eredeti alakját mestere előtt, de önmagában kevés lett volna, hogy megvédje a lányt, azonban a váratlan látogató csak felegyenesedett, majd elnevette magát és Annához fordult, aki rémülten feküdt még mindig a földön, testét megbénította a félelem és az aggodalom:

-Nem engedhetem, hogy befejezd, elrontanál vele mindent.- tovább nevetett, majd a lányra villantva izzó tekintetét egyetlen apró szorítással összetörte a főgyöngyöt és a darabjait a lány elé morzsolta.

-A mielőbbi viszontlátásra.- mondta búcsúzóul, majd intett egyet és alakja feloldódott a kinti sötétségben, újabb fájdalmat és rémületet hagyva maga után...

Anna feltérdelt, de még mindig nem tért magához a döbbenettől. Az árny egyetlen másodperc alatt törte meg a gyöngyök feletti hatalmát, mintha meg sem kottyana neki egy médium legerősebb varázslata.

„Tehát az ereje napról napra növekszik...”- gondolta Anna és kifejezéstelen tekintettel Rinre nézett. A lány nem tért magához, hiába próbálta meg Wyn felkelteni, nem reagált, túl sok volt neki, amit át kellett élnie, habár Anna elképzelni sem tudta, hogy mire sikerült visszaemlékeznie és mire nem.

Szomorú, csalódott sóhajt hagyta el az ajkait, majd lehajtotta a fejét. Szinte ordítani tudott volna a dühtől,de belátta, hogy most nem ez lenne a legjobb megoldás, így csak megrázta a fejét, majd felállt és óvatosan felemelve Rint, lefektette az ágyára. Társa halkan felnyögött, de nem tért magához, így Anna csak finoman betakarta, hogy addig se fázzon meg, amíg megkeresi Yohékat, majd sietve elhagyta a szobát.