Shamanworld
Shamanworld
***Ennyien jártatok itt***
Indulás: 2006-02-16
 
***Bejelentkezés***
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
***Frissek***

2015.10.14.

*Rin fanfic, második évad, 12. rész!!!! :D

Üdv: Rin

 

 
***Menü***
 
***Szerepjáték***
 
***Sámánok Nagy Totemoszlopa***
 
***Sámán Király***
 
***Mondd meg te is!***
 
***Szereplők***
 
***Szellemek***
 
***A hónap karaktere***
Anna & Yoh
 
Link
 
Scroll
 

**11.-20. részig(2. évad)**

**11.-20. részig(2. évad)** : 12. rész: Börtönben

12. rész: Börtönben

Rin  2015.10.14. 16:57

Rin és Len Hiroto fogságában


 

A lány egy erdőben sétált, a kanyargó ösvényt mindkét oldalon hatalmas fák szegélyezték. Késő délután lehetett, egyre mélyülő félhomály uralkodott mindenhol. A levelek halkan megrezzentek a feltámadó szélben, az eget takaró sötétszürke felhőkből megállíthatatlanul zuhogott az eső. A lány akaratlanul is megborzongott és maga köré fonta a karjait, de nem állt meg, kitartóan haladt előre a fák között. A szél egyre jobban erősödött, immár viharos erővel cibálta a fák ágait és a lány haját, de ő ezzel cseppet sem törődött. A hűvös esőcseppeket a bőrén, a szívébe kúszó hideget pedig a lelke legmélyén érezte. Dacosan szorította össze a fogait, hogy nehogy utat engedjen a szemében gyűlő könnyeknek, de lassan úrrá lett rajta a kétségbeesés, hogy vajon mi okozza ezt a megmagyarázhatatlan szomorúságot, ami azóta kínozta, hogy betette a lábát az erdőbe. Az ösvény hirtelen élesen balra kanyarodott és a lány megtorpant. Hosszú, barna haja csapzottan tapadt a hátára, a kapucnija alól előbukkanó tincsek végén víz csöpögött, de ezzel mit sem törődve, egyre csak bámulta a kis tavat, amely a fák alatt terült el. A víz felszínén csak úgy pattogtak a záporozó esőcseppek, a tó partját pedig rengeteg halott levél borította, mintha a természet is gyászolna. Az elmúlás szaga terjengett a levegőben, a rothadás émelyítő illatától a lány elfintorodott. Hiába törte viszont a fejét, nem tudta hol van, pedig mindez annyira ismerős volt neki… Az erdő, a tó… Talán mintha egy barlang is lenne a tó túloldalán a vízesés mögött, ha jól emlékszik…

A fájdalom olyan hirtelen érkezett, hogy azonnal térdreesett. Halkan nyöszörögve szorította mindkét kezét a fejére, szemei tágra nyíltak a döbbenettől és érezte, hogy a hideg sáros víz lassan beszivárog a nadrágjába. Legszívesebben sikítani szeretett volna a kíntól, de nem jött ki hang a torkán. A fájdalom átjárta minden porcikáját és remegni kezdett, a szemei előtt pedig apró csillagok táncoltak. A szemei elé lassan fátyolszerű köd úszott és hirtelen úgy érezte, hogy minden ereje elhagyja. Az ájulás előtt azonban még látta, ahogy az ismerős alak lép ki a fák közül ott ahol korábban ő is és lassan felé indul. A fiú hosszú, fekete kabátot viselt, kezében pedig fémesen megvillant egy kard… Lehajtott fejjel, lassan lépkedett, félhosszú, sötétlila tincsei egészen eltakarták az arcát. Abban a pillanatban viszont, ahogy aranyszínben játszó tekintetét a térdelő lányra emelte, a lány megremegett és oldalra dőlve elájult…

 

***

-Rin, kérlek, térj már magadhoz! – a kékhajú szellemlány hangja könyörgően csengett, miközben kezével aggodalmasan végigsimította sámánja elgyötört arcát. A lány sűrű fekete szempillái megremegtek egy pillanatra, de nem nyitotta ki a szemét, Wyn szomorúan sóhajtott.

A sámánlány immár órák óta nem volt magánál, a folyóparti harc és az utána következő megrázkódtatások teljesen elvették az erejét. Hátát a cella falának vetve aludt, mellkasa egyenletesen süllyedt és emelkedett, de az álmai nyugtalanok lehettek, teste hol megfeszült, hol elernyedt, s arcát nem egyszer torzította el a fájdalom. A szellemlány szeretett volna segíteni mesterének, de azon kívül, hogy a közelében maradt nem sokat tehetett. Bason energiáit halványan érezte a közelben, de nem merte megkockáztatni, hogy meglátogatja, hátha az Asakura lány pont akkor tér magához…

Wyn ha lehet az előzőnél is nagyobbat sóhajtott, kék szemei pedig megteltek könnyekkel, ahogy a lányra nézett. Rin testét sebek tucatjai borították, a ruhái elszakadtak, hosszú, barna haja pedig kócosan takarta a hátát. Meggyötört arcán nyoma sem volt megszokott mosolyának, de egyelőre életben volt és csak ez számított…

A szellemlány arca elkomorult ha a folyóparti csatára gondolt. Nem Lenre haragudott (bár azért a lilahajú sámánfiút szívesebben melegebb éghajlatra küldte volna), még csak nem is Basonre, Rinre volt dühös. Ha nem makacskodik és feladja a harcot a fiúval szemben, akkor talán Hiroto nem legyengült állapotban talál rá és nem kerülnek ebbe a hideg és nyirkos tömlöcbe, fegyvertelenül, megláncolva…Wyn mélykék pillantása a lány csuklójára erősített bilincsre és a hosszú, vastag láncra vándoroltak, s kezei ökölbe szorultak a haragtól.

-Hiroto, te mocskos, senkiházi… - suttogta halkan a cella komor csendjébe, de tudta, hogy tehetetlen egyedül. Tudta, hogy ha Bason a közelben van, akkor a Tao sámán se lehet messze, de a szíve mélyén érezte, hogy valami nagyon nincs rendben: nem érezte Len furyokuját és ez megrémisztette. Emlékezett rá és ma este a folyóparton ismét tapasztalta is, hogy a fiú nagyon erős, de Hiroto ereje jóval meghaladta az övét is. A sötét sámán pedig nem sokáig habozott és amikor megtudta, hogy a fiú utána jött a kastélyt megnyitó átjárón át, alig néhány perc alatt elintézte. Len számos sebből vérzett, a guandao-ja eltört és már annyi ereje sem maradt, hogy remegés nélkül talpra álljon, de akkor sem adta fel. A szellemlány mindig is ezt csodálta benne, hogy sosem volt hajlandó feladni, ha számára fontos dologról volt szó. A Tao fiú erős és igaz szívű harcos volt, hajdanán igazságos vezetője a Sámán Tanácsnak és szerető férj, jó apa…

Wyn arcán két kövér könnycsepp gördült végig, ahogy megrohanták az emlékek. „Mennyire más volt minden 500 évvel ezelőtt..”- gondolta, de mielőtt elmerülhetett volna a nosztalgiázásban, Rin megmozdult, majd lassan kinyitotta a szemét.

-Rin, végre! Már azt hittem sose térsz magadhoz... – korholta a szellem barátságos és megkönnyebbült hangon, miközben felvette a mini alakot és közelebb suhant sámánjához.

A barnahajú Asakura lánynak eltartott néhány másodpercig, amíg egészen magához tért és össze tudta magát szedni annyira, hogy egy halovány mosolyt villantson szellemére:

- Túlzottan aggódni szoktál, le kéne róla szoknod… - megpróbált könnyed hangot megütni, de a szellemlányt nem lehetett átverni. Wyn válasz helyett csak némán fürkészte pár másodpercig a sámán arcát, majd megvonta a vállát és patakcsobogást idéző kacagással ennyit mondott:

-Ezért vagyok a védőszellemed, ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni! – felelte a szellemlány mosolyogva, de Rin a mosolya mögött is látta aggódó tekintetét, amit soha nem tudott elrejteni előle.

Az Asakura lány válasz helyett csak felemelte a fejét és lassan körülnézett. A cellában sötétség uralkodott, a dohszagú falak nyirkosak voltak a nedvességtől. Az egész helyiségben összesen egy kupac mocskos szalma és egy poshadt vízzel teli vödör volt, a lány arcára azonnal kiült az undor, ahogy a gyér fényben meglátta új „szobája” berendezését. Az a kevéske fény, ami bevilágította a szűk falakat a folyosóról érkezett, ahol fáklyák lobogtak a néhány még használható, ám igencsak ódon falitartóban.

- Nem a legszebb hely, ahol valaha is jártam…- jegyezte meg Rin csendesen, majd újra szelleméhez fordult:

- Mit gondolsz, hol vagyunk? Csak annyira emlékszem, hogy Hiroto magával hozott, de hogy mi ez a hely, azt elképzelni sem tudom. – hangja egy pillanatra megremegett, de igyekezett erősnek mutatni magát, nem akart pánikolni. A bilincsek vágták a kezét, a sebei sajogtak, de ennél sokkal jobban nyomasztotta a tudat, hogy a barátaival és a testvérével mi lehet. Mielőtt azonban belemerülhetett volna a találgatásokba, Wyn egy halk pukkanással ismét felvette igazi alakját és átlépve a cellát lezáró rácsokon, óvatosan körülnézett a folyosón.

Várt pár pillanatot, majd így szólt:

- Véleményem szerint Hiroto kastélyában, de nem a te világodban, hanem sokkal inkább az enyémben, a szellemek síkján. Sötét erőket érzek, alvilági figurákat, s rengeteg rossz szándékot. Minél hamarabb el kellene tűnnünk innen… - Wyn szavaira Rin csak csalódottan felemelte a kezét. A súlyos bilincsek megcsörrentek és ez azonnal emlékeztette őket arra, hogy börtönben vannak és korántsem lesz egyszerű a kijutás.

- Várom a javaslatokat…

 

***

Len feszülten hallgatta a folyosóról beszűrődő zajokat, de továbbra is mozdulatlanul ült a földön, hátát a cella hideg kőfalának vetve. A keze meg volt bilincselve, a súlyos lánc a koszos padlón pihent, a fiú elfáradt már az eredménytelen feszegetési kísérletekbe. Jó pár órája volt már, hogy néhány cseppet sem barátságos lény belökte ide és magára hagyta. Először dühösen próbálta lerángatni magáról a láncokat, de csak azt érte el, hogy a rozsdás vas felsértette a kezét, s újabb sebeket okozott. A következő ötlete az volt, hogy a láncokat a falból próbálja meg kitépni, de ez se vezetett eredményre: a súlyos fémkarikákból font lánc ugyan megfeszült, de a Tao fiú legnagyobb bánatára a folyosó szürke köves falába voltak rögzítve, így esélye sem volt elérni, így végül belefáradt a hasztalan próbálkozásba.

- Bason, itt vagy? – a szellem azonnal megjelent a fiú hívására és gyorsan fejet hajtott.

- Természetesen, Len mester.

A fiú elégedetten biccentett, majd néhány másodperc múlva ismét a szellemhez fordult:

- Érzed őket a közelben? – kérdezte tőle szokatlan zavartsággal, majd gyorsan elfordult és úgy tett, mint aki továbbra is a falakat tanulmányozza elmélyülten.

Bason nem válaszolt azonnal, csak csukott szemmel koncentrálni kezdett. A hajdani kínai harcos szelleme érezte szerelme halovány energiáit, de a börtön vastag falai és az egész kastélyt fojtogató sötét energia megzavarta, nem tudta volna pontosan megmondani, hogy hol van a szellem és a sámánja.

- Sajnálom Len mester. Itt vannak valahol, de nem tudom mennyire messze… - sóhajtott fel végül a hatalmas szellem, majd csalódottan lehajtotta a fejét.

- Legalább ezek szerint Rin még életben van. Szerencséje… - suttogta bele Len válaszként a zárka sötét csendjébe, majd lehunyta a szemét és teljesen hátradőlt.

A fejében milliónyi gondolat kavargott, de nem tudta mitévő legyen. Rin kétség kívül miatta került ebbe a helyzetbe: ha visszakapta volna az emlékeit, akkor együtt lennének, ha pedig együtt lennének akkor nem kellett volna harcolniuk és nem használták volna fel egymás ellen szinte az összes erejüket. A Tao sámán halkan felsóhajtott és keze ökölbe szorult a haragtól, ahogy a folyóparti harcra gondolt. Az Asakura lány meglepően jól küzdött és majdnem olyan jól uralta az erejét is, mint hajdanán, de furyokuját ugyanúgy elfojtotta valami, mint az övét is. Kemény ellenfél volt, a lilahajú sámán már a csata előtt tudta, hogy nem lesz könnyű dolga, de azért meglepte, hogy a lány ennyire megnehezítette a győzelmét. Mindig is rettenetesen makacs volt és önfejű, veszíteni pedig különösen gyűlölt és ez nagyon könnyen ki tudta hozni a béketűréséből. A fiú ujjai elernyedtek és ajkai halvány mosolyra húzódtak, ahogy megrohanta előző életének egyik legfontosabb emléke, az első csatája Rinnel…”Már akkor is milyen erős volt…és öntörvényű. Rettenetesen öntörvényű.” – gondolta magában, de az emlék amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is, s nem maradt más a szívében csak a maró önvád, hiszen minden az ő hibája. Persze nem tudta figyelmen kívül hagyni Hiroto aljasságát sem, az Akita vezér felbukkanása azért nem szerepelt az esti terveiben. Az pedig végképp nem, hogy magával vigye a lányt, akit...

Len ökle dühösen csattant a cella mocskos padlóján és legszívesebben felordított volna tehetetlenségében. Tisztában volt vele, hogy az Akita vezér mindenáron Rin erejét és lelkét akarja, de ez egyben azt jelentette, hogy könyörtelenül elveszi az életét is ha lehetősége lesz rá. Ha pedig ez a helyzet, akkor kit érdekel a Sámán Bajnokság?

A fiú annyira elmerült a gondolataiban, hogy csak akkor nyitotta ki a szemét, amikor Bason halkan megköszörülte a torkát és megszólalt:

- Mester, kérlek ne haragudj…de te is hallottad? – kérdezte és erre Len is felkapta a fejét. Néhány pillanatig lélegzetvisszafojtva hallgatózott, de mivel nem hallott semmi különöset, csak karba fonta maga előtt a kezeit és visszadőlt a falhoz. Már éppen folytatni akarta a vívódást saját gondolataival, amikor meghallotta a semmivel össze nem téveszthető zajt: mintha egy fémtárgy adta volna meg magát a jég repedésének…

 

***

- Ez teljesen értelmetlen, soha nem fog sikerülni! – fakadt ki csalódottan Rin, amikor már vagy huszadszorra hullott a padlóra a vékony vízsugár, amivel a bilincs zárát akarta megbűvölni. Kezeit fáradtan ejtette vissza az ölébe, s nagyot sóhajtva visszadőlt a falhoz. Úgy tervezte, hogy a vizet ügyesen beleirányítja az apró résbe, majd megfagyasztja és akkor a jég szétfeszíti a zárat ő pedig kiszabadul, de egyelőre a szép lassan felázó padlónál többet nem tudott felmutatni.

Egy órányi próbálkozás után lassan kezdett rájönni, hogy teljesen felesleges, amit csinál, a jeget sohasem fogja tudni úgy használni, mint Trey és ez mélyen elszomorította.

- A folyóparton is sikerült Len ellen, nem emlékszel? Akkora jégkorongokat zúdítottál rá, hogy csoda, hogy a nyakán maradt az a beképzelt feje… - szólalt meg Wyn, de hiába próbálkozott, nem tudta jobb kedvre deríteni az Asakura sámánt.

- Pedig megérdemelte volna, hogy legalább azt a fura tüskés haját megnyírjuk kicsit… - Rin halványan elmosolyodott, majd folytatta:

- Micsoda beképzelt bunkó volt! Rendben, azt elismerem, hogy jó harcos és nagyon erős is, a győzelmet megérdemelte… de azért nem így kellett volna kivívni. Láttad a szemét, ahogy rám nézett? Mintha ártottam volna neki bármikor is az életben… Állandóan az a fölényeskedő tekintet, Rettegjen mindenki, mert én vagyok Len Tao, wáááá! Szánalmas…Minek jött ő egyáltalán ide? Ha ennyire kemény sámán akkor miért jár iskolába? S tényleg örömet okoz neki, hogy meg is alázza az ellenfeleit? Gyenge jellemre vall az ilyesmi, ostoba, felfuvalkodott majom, nagyon remélem, hogy a következő körben már nem fogom látni, mert valaki megmutatja neki, hogy mi a vereség… - a lányból úgy buggyantak elő a szavak, hogy Wyn szóhoz se jutott a döbbenettől. Szomorú tekintettel nézte sámánját, de nem mert közbeszólni, Rin pedig egyre csak mondta és mondta, válogatott sértésekkel illetve a fiút

- S akkor emlékszel, hogy nézett rám aznap amikor felébredtem Izumoban? Mintha én tehettem volna arról, hogy a morcos kis fejecskéje bibis lett… - a lány dühösen felhorkant és idegességében beletúrt a hajába.

Döbbenten ejtette az ölébe a kezét, majd emelte fel újra, de jól érezte: a bilincs egészen egyszerűen lepattant a csuklójáról. A rozsdás fémdarab engedett a megfagyott víz erejének és most összetekeredve feküdt a cella padlóján, mint holmi hosszú kígyó csontváza.

- Oh…hát így máris jobb. – Rin halványan elmosolyodott, majd a csuklóját masszírozva lassan felállt. A bilincs helye meglátszott a bőrén, de ez volt az ami jelenleg a legkevésbé aggasztotta. Ahogy a beszűrődő gyér fényben szemügyre vette a ruháját, elszorult a szíve: Anna ajándéka, amit direkt a harca készített neki cafatokban lógott és éppencsak eltakarta azokat a részeket, amiket kellett. A hosszú, fekete szoknya rongyosra szakadt a harcban, s a felsője is látott már szebb napokat.

„Anna biztos nagyon mérges lesz.”- gondolta a lány, s egy pillanatra elszorult a szíve. Nem tudta, hogy mióta van Hiroto fogságában és hogy ezalatt mi történhetett a folyóparton… Vajon a bátyja és a barátai jól vannak? Győztek a sötét szellemek felett? Megsérült-e valamelyikük?

Rinben számtalan kérdés kavargott, de nem tudta a választ és az aggodalom rátelepedett a lelkére.

- Rin, indulnunk kell…- szólalt meg Wyn halkan, mire a lány azonnal bólintott. Tétován körülnézett a fegyvereit keresve, de mive4l nyoma sem volt a kardoknak, csak csalódottan felsóhajtott és felállt.

- Menjünk. – a cella rácsos ajtajához lépett és megidézve két vízsugarat a segítségükkel szétfeszítette a rácsokat.

Óvatosan kilépett a folyosóra és körülnézett, harcra készen, de a sejtése beigazolódott: Hiroto nem tartotta fontosnak az őrzését, a folyosó üresen ásított bele a némaságba. Rin vetett egy pillantást szellemére, de a kékhajú vízitündér csak halványan elmosolyodott, majd biccentett egyet és felvette a minialakot. Rin összeszedte a bátorságát és szorosan a fal mellett haladva lassan elindult. A fali tartókban lobogó fáklyák halvány fénye kísérteties árnyékot rajzolt a falra, ahogy haladtak. Számos hasonló cella sorakozott még az alagsorban, de mindegyik üres volt. A lány néha bepillantott valamelyikbe, hátha találkozik még valakivel, de néhány csontvázon kívül nem üres volt minden. Minden idegszálával koncentrált, de nem látott és nem hallott semmit. A pince áporodott levegőjétől a rosszullét kerülgette, a doh és az enyészet szaga ott lebegett a levegőben.

A folyamatos rettegéstől lassan haladtak és a folyosó nem akart véget érni. Itt-ott kanyargott ugyan és néha elágazott, de Rin már nem tudta eldönteni, hogy mióta szabadultak ki a cellájukból, óráknak tűnt a céltalan araszolás.

- Ott egy másik lánc… - mutatott Wyn hirtelen előre és a lány megtorpant. Nem sokkal előttük, alig pár méterre egy rozsdás lánc szemein csillant meg a halvány fény. A lánc sokkal vastagabb volt annál, mint ami őt fogva tartotta és a falon egy hatalmas fém karikához volt erősítve. A súlyos láncszemek kényelmesen tekeredtek a folyosó padlóján, de a másik végük homályba veszett.

- Gondolod, hogy van itt valaki más is? – a lány szinte suttogott, de még így is remegett a hangja.

- Több, mint valószínű…A lánc nyomot hagyott a porban…- a szellemlánynak igaza volt, most már a lány is látta. A széles vonal a láncot követve az egyik cella felé tekeredett. A lány némán hallgatózott pár pillanatig, de nem hallott semmit, ami arra utalt volna, hogy rajta kívül másik élő ember is van a börtönben...

Idegesen toporgott egy helyben, nem tudta mit tegyen. Már így is sok időt elvesztegettek azzal, hogy ilyen lassan haladnak és amúgy se tudhatja, hogy az aki itt van, az él-e egyáltalán, ha pedig igen, akkor honnan lehetne biztos abban, hogy nem tör az életére?

- Nézzük meg. Állj készen. – mondta végül és elindult a cella felé. Lassan közelített, a léptei szinte visszhangot vertek a falakon. Érezte, hogy a szíve a torkában dobog és maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért döntött így, hiszen bármi történhet…

- Érzem egy másik szellem jelenlétét. – Wyn hangja egyszerre izgatott lett, de Rin ereiben megfagyott a vér, hiszen ez azt jelentette, hogy a fogoly is sámán…

Az Asakura lány próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy valamelyik barátja van itt, netalántán a bátyja és talán már nem is él…

Annyira elkalandoztak a gondolatai, hogy hirtelen belerúgott a láncba. A fémes csörömpölés még a holtakat is felverte volna, a barnahajú sámán azonnal megtorpant. Feszülten figyelt, de nem történt semmi. Megkönnyebbülten felsóhajtott és már éppen tovább akart indulni, amikor egyszer csak egy gúnyos hang megszólalt a sötétben:

- Semmi értelme perceken keresztül lopakodni, ha a végén ekkor zajt csapsz. Borzalmasan amatőr… - a lány keze azonnal ökölbe szorult, de ugyanakkor meg is könnyebbült.

- Len! – azonnal a rácshoz rohant, de a sámán nem viszonozta örömét:

- Meglepetés. – Len a lány felé fordult, aranyszínű szemei visszaverték a fáklyák fényét, de az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. A cella padlóján ült, hátát a falna vetve, az egyik felhúzott lábán támaszkodva. A vastag lánc ugyanolyan bilincsben kapcsolódott a kezéhez, mint nem sokkal ezelőtt neki is, arca meggyötört volt.

Rin mint már olyan sokszor most is elveszett a tekintetében. Nem tudta miért, de az aranyszínű szemektől mindig úgy érezte, hogy a sámán a lelkébe lát és jobban ismeri, mint ő saját magát. A lánynak már többször volt az az érzése, hogy Len titkol előle valamit és azért ilyen távolságtartó, de elképzelni sem tudta, hogy miről lehet szó.

- Ki is szabadítasz vagy csak szobrosat játszol? – a fiú türelmetlen hangjára Rin azonnal felkapta a fejét és elpirult. Észre sem vette, hogy még mindig a rácsokat szorítva bámulja a fiút, anélkül, hogy bármit is mondott volna. Zavarában szótlanul tett egy lépést hátra, majd megidézte a vízsugarakat és ahogy az előbb is, szétfeszítette a rácsokat.

Kimerülten felsóhajtott, majd beljebb lépett és azonnal összeszorult a szíve. Len testét számos seb borította, némelyik vágás még vérzett, máshol pedig az alvadt vér porral keveredve rajzolt maszatos csíkokat a bőrére. A sámán megpróbált felállni, de még ahhoz is alig maradt ereje, hogy megálljon a saját lábán, így nyögve visszadőlt a falhoz, egyik kezét az oldalához szorítva.

- Mi történt? – Rin csak ennyit tudott kinyögni, miközben letérdelt a fiú mellé. Ösztönösen Len keze felé nyúlt, hogy megvizsgálhassa a sebet, de Len eltolta a kezét.

- Karcolások, lényegtelen. Nincs szükségem a segítségedre. – mondta szigorúan és lehunyta a szemét.

- Akkor gondolom abban se kell segítenem, hogy innen kiszabadulj. – Rin dühösen felállt és elindult kifelé, de a fiú megint megszólalt:

- Csak törd szét a bilincset…

- Nem mondtad, hogy légy szíves. – Len ismét felemelte a fejét és a lányra nézett. Rin háttal állt neki, s a halvány fényben is látszott, hogy mennyire megviselte a harcuk. Hosszú barna tincsei kócosan tapadtak a hátára, a ruhái pedig szebb napokat is láttak. A fiún megint átfutott a gondolat, hogy mindez az ő hibája, így csak megköszörülte a torkát és alig halhatóan ennyit mondott:

- Kérlek.

Az Asakura lány azt hitte, hogy rosszul hallotta. Döbbenten fordult vissza és tekintetük megint összekapcsolódott egy végtelennek tűnő pillanatra, de most erőt vett magán és visszalépett a sérült sámánhoz.

A fiú tiltakozása ellenére lefejtette a kezét az oldaláról és megvizsgálta a sebet. A Tao sámán fekete felsője darabokban lógott rajta, nem volt nehéz dolga. Ahogy akaratlanul is végigsimított a fiú izmos hasán, érezte, hogy Len megremeg és ettől megint elpirult. A vágás túl mély volt ahhoz, hogy a folyóparti harctól legyen és láthatóan friss volt, még mindig vérzett.

- Ezzel muszáj csinálni valamit. – szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon és meglepetésére a lilahajú fiú nem tiltakozott. Rin jobb híján a szoknyája széléből hasított le egy darabot és bekötözte a fiú sebét. Ezzel persze nem ért el sokat, de legalább a vérzést csillapította valamennyire és remélte, hogy ez egyelőre elég lesz. Aggódott a fiúért, de ezt persze magának sem merte bevallani.

Len némán figyelte, ahogy a lány dolgozik és megint megrohanták az emlékek. Rin keze gyengéd volt, az arca pedig kifürkészhetetlen, egyedül a két piros folt mutatta, hogy zavarban van, de ezt a fiú mindig is szerette benne.

- Kész is. Fel tudsz állni? – kérdezte Rin kedvesen és a kezét nyújtotta a sámánnak. Len meglepetten bólintott és elfogadta a felé nyújtott kezet. Ahogy az ujjaik egymáshoz értek és a kezük összekulcsolódott, a barnahajú lány lábai megremegtek és hirtelen elfogta a szédülés.

„A szoba kicsi volt, de otthonos. Hirtelen halk kopogás törte meg a csendet és Rin felállt az ágyról, hogy ajtót nyisson. Nedves hajából még csöpögött a víz és csak egy köntös volt rajta, de erőt vett rajta a kíváncsiság, hogy ki zavarhatja ilyen későn, hiszen valószínűleg már mindenki aludt a házban. Az ajtóhoz lépett és kidugta rajta a fejét, de legnagyobb meglepetésére a látogatója nem más volt, mint Len Tao.

- Hoztam egy kenőcsöt a válladra… - mondta a fiú halkan és szinte azonnal lángba borult az arca, ahogy elpirult.”

- Rin, minden rendben van? – kérdezte aggodalmasan Wyn és ez azonnal visszarángatta a valóságba a lányt.

- Ööö, persze…- mondta és amilyen gyorsan csak tudta elengedte Len kezét, aki remegve ugyan, de végre meg tudott állni a saját lábán is.

- Siessünk. – Rin gyorsan a rácsokhoz lépett és kilesett a folyosóra, de az ugyanolyan néptelen volt mint eddig. Már éppen indult volna, amikor Bason hirtelen megjelent mellette:

- Rin mester, kérem... – a szellemharcos szavaira a lány megfordult és még éppen időben nyúlt Len hóna alá, hogy megtartsa a fiút. A sámán alig állt a lábán, a kimerültség és vérveszteség minden erejét felemésztette. Zihálva vette a levegőt, a homlokán izzadtság gyöngyözött, de továbbra is dacosan szorította össze az ajkait.

- Mondtam, hogy nem kell a segítséged… - nyögte a Tao sámán nehezen, de Rin makacsul félbeszakította:

- Kell vagy sem, nem foglak itt hagyni, s ezzel lezártnak tekintem a vitát.

Lennek nem maradt más választása, mint erőtlenül bólintani és így végre elindulhattak. Lassan haladtak, a lány láthatóan erőlködött a Tao sámán súlya alatt, de ennek nem adott hangot. A folyosó most már nem kanyargott, hanem lassan, de biztosan emelkedett, s ez bizakodással töltötte el a két fiatalt. Szellemeik néma csendben követték őket, mini alakjuk kék és piros fénye halványan ragyogott. Már jó ideje haladtak, amikor Len hirtelen megtorpant és intett, hogy pihenjenek kicsit. A barnahajú Asakura bólintott, majd segített a fiúnak leülni a fal mellé, végül ő is mellé telepedett.

Hallgattak pár percig, amíg erőt gyűjtöttek, csak a fáklyák lobogása törte meg néha-néha a beálló csendet.

- Köszönöm, hogy utánam jöttél. – Rin szavai olyan halkak voltak, hogy szinte suttogásnak tűnt a sötétségben. Nem nézett a fiúra, helyette szórakozottan babrálta szoknyája szakadt szélét.

- Szívesen. – Len nem akarta firtatni, hogy miből jött rá, hogy csakis miatta van itt és tudta, hogy a lány se akar magyarázkodni. Ismét csend borult köréjük, egyikük se tudta, hogy mit mondhatna még ezek után.

- Len mester, tovább kéne indulnunk. – Bason mély hangjában aggodalom csendült és Wyn is csatlakozott hozzá:

- Túl nagy a csend, nem tetszik ez nekem, Rin.

A két sámán összenézett és szinte egyszerre bólintottak. A lány azonnal felállt, de amikor a kezét nyújtotta Lennek, a lilahajú sámán nemet intett és nagy nehezen talpra állt. Remegtek ugyan a lábai, de láthatóan sokkal jobban volt, így már – igaz lassan - , de egyedül is tudott haladni. Rin ment elöl, mellette szorosan Wyn, a Tao fiú és Bason pár lépésnyire lemaradva követte. Len gondolatai a múltban jártak, csak akkor eszmélt fel, amikor a lány egy hatalmas, felfelé vezető lépcsősor aljánál egyszer csak megállt.

A kőbe vájt lépcsőfokok szélesek voltak és egyenes ívben tartottak felfelé. Ott, ahol a lépcsősor végét sejteni lehetett, halvány fény derengett egy ódon tölgyfaajtó rései között.

Vártak pár pillanatot, de mivel továbbra sem követte őket senki, Len elindult felfelé és intett a lánynak, hogy kövesse. Rin vonakodva bár, de bólintott, átadta a vezetést a sámánnak. Továbbra sem bízott ugyan Len Tao-ban, de ha a fiú volt olyan bátor (és ostoba), hogy utána jött, akkor úgy gondolta, hogy semmi oka rá, hogy kételkedjen a képességeiben.

Viszonylag gyorsan felértek, de az ajtó előtt a fiú hirtelen megállt. Bason harcra készen lebegett mellette, de Len nem nyitotta ki azonnal az ajtót, helyette csak rárakta a kezét és megszólalt:

- Bármi is várjon ránk odafent, ha azt mondom, hogy fuss, akkor futsz és hátra sem nézve menekülsz, megértetted? – szavai szigorúan csengtek és ahogy hátrafordult a lányhoz, Rinnek szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy komolyan is gondolja amit mondott.

- Nem kell engem félteni, nem vagyok kezdő. – válaszolta végül egy vállrándítás után és a fiú mellé lépve ő is az ajtó sima deszkalapjaira fektette a kezét. Kihívóan állta a fiú pillantását, ajkán halvány mosollyal és szinte látta, hogy Len aranyszínű szemében dühös szikra csillan.

- Legyen ahogy akarod, de nem foglak megvédeni. – a fiú fölényes mosolya dühítő volt, de Rin csak beharapta az ajkát és nem mondott semmit. Ha ezt túlélik, még bőven lesz ideje veszekedni a sámánnal, most nem volt itt ennek az ideje.

Egyszerre kezdték el tolni az ajtót, ami nyikorogva kitárult. A rozsdás sarokvasak engedtek a nyomásnak, így hamarosan egy sötét csarnokban találták magukat. A falakon itt is fáklyák lobogtak, az égő olaj illatától nehéz volt a levegő. Óvatosan néztek körül, a csarnok díszes oszlopai komoran álltak őrt a hatalmas teremben. A mennyezet sötétségbe veszett, de szinte így is érezték a falak közt megbúvó láthatatlan fenyegetést. A helyiségnek egyetlen ablaka sem volt, a sötétség uralt minden apró zugot. A terem egyik végén lépcsősor emelkedett és vezetett az emeletre, az ősöreg lépcsősorral szemben pedig kapunak is beillő ajtó zárta el az utat. Len csak a fejével intett, hogy induljanak el az ajtó felé, Rin pedig engedelmesen követte. Szorosan a fal mellett haladtak, hogy legalább egyik oldalról védve legyenek egy esetleges támadás során, de eddig akadálytalan volt az útjuk. Feszülten figyelték a zajokat, hátha mégis vannak őrök a kastélyban, de még szellemerőt se érzékeltek a közelükben. Az ajtó már csak alig pár méterre volt, Rin megkönnyebbülten lépett közelebb Lenhez, de mielőtt bármit mondhatott volna, a fiú hirtelen tágra nyílt szemmel megtorpant:

- Len, mi a b…- a kérdést a fiú egy erőteljes lökéssel fojtotta a sámán lányba, ahogy oldalra lökte, majd maga is félre ugrott.

Rin dühösen könyökölt fel, de ereiben szinte azonnal megfagyott a vér, amikor meglátta, hogy egy hatalmas éjfekete dárda áll ki a földből ott, ahol az előbb még ők álltak. Segélykérően Lenre nézett, de a fiú már egyesült a szellemével és mereven bámulta a mögöttük lévő lépcsősort.

- Hiroto, gondolhattam volna, hogy a sötétben bujkálsz, mint egy féreg. – szűrte Len a fogai közt a szavakat, s Rin látta, hogy a kezei remegnek az elfojtott indulatoktól. Rémülten szökkent talpra és állt a fiú mellé, majd ahogy felemelte a fejét ő is meglátta a lassan feléjük lépkedő Akita vezért.

A feketehajú férfi arcán fölényes vigyor ült, az oldalán feketén csillogott a pallosnak is beillő hatalmas kard. Sötét szellemlények kísérték két oldalt, mintha csak a rabszolgái lennének. A lények csontos kezében dárdák élén csillant meg a fáklyák fénye.

- Nem illik köszönés nélkül távozni ha a vendéglátás ilyen szívélyes. – Hiroto halkan felnevetett, majd esélyt sem adva a fiúnak a támadásra, egyetlen intéssel feketén cikázó villámok lökték félre a sámánt az útból. Len hatalmas csattanással roskadt az egyik oszlop aljába, a szellemkontrollja azonnal megtört. Bason kétségbeesetten lebegett mestere elé, de nem sokat tehetett. Len arcát eltorzította a fájdalom, az oldalán lévő seb pedig ismét vérezni kezdett, pillanatok alatt átáztatva a hevenyészett kötést, amit az Asakura lány csinált.

- Jaj, Tao, nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyű lesz, azt hittem az előbbi leckéből azért tanultál valamit. – az Akita sámán színpadiasan megcsóválta a fejét, majd a mennyezetre emelt tekintettel lemondóan sóhajtott és folytatta:

- Mit csináljak veled Len, hogy lemondj az értelmetlen hősködésről? – a kérdésre természetesen nem várt választ, de Rin a következő pillanatban védelmezően a Tao fiú elé állt. Barna szemei most kéken ragyogtak, de a szellemegység megtartása sok erejét felemésztette. Nem engedhette, hogy a fiúnak még ennél is komolyabb baja essen, s tartozott neki ennyivel, ha már sokadszorra menti meg az életét. A lányban csak úgy izzott a harag és a tehetetlen düh, ami az erejét is felébresztette, apró vízsugarak táncoltak a teste körül.

- No lám, úgy látom ez nálatok kölcsönös. – Hiroto arca azonnal elkomorult, ahogy a lány támadásba lendült. A vízsugarak egyetlen sugárrá egyesülve törtek előre, a sámán épphogy el tudott ugrani a váratlan csapás elől. Szinte vicsorogva tekintett a lányra, nem gondolta volna, hogy a börtönben töltött órák után még marad annyi ereje, hogy rá merjen támadni.

Rin mérgesen oldalra fordult, ahogy a támadása célt tévesztett, s így még pont időben látta meg a feléje száguldó dárdákat. Oldalra szökkent, így a dárdák célt tévesztve fúródtak a padlóba, majd abban a pillanatban füstté váltak. A lánynak nem sok ideje maradt a gondolkodásra, a következő pillanatban Hiroto villámai robbantották le az oszlop díszítését a háta mögött. A hulló kőfaragások óriási port vertek fel, a lány a szája és orra azonnal megtelt a finom szemcsékkel. A tüdejét maró fájdalom szorította össze és köhögni kezdett. Próbált fedezékbe húzódni, ami sikerült is: a nagy kavarodásban észrevétlenül el tudott tűnni az egyik oszlop mögött.

- Nincs időm játszani, sámán fattyú! – Hiroto dühös ordítása visszhangot vetett a falak között, Rin remegve szorította össze a szemét.

„Ha nem küzdök ellene, akkor meg sem érdemlem, hogy sámánnak születtem.” – gondolta és ökölbe szorult a keze. Mérgesen kilépett az eddig fedezéket nyújtó oszlop mögül és Hiroto felé lendítette a kezét. A vízsugarak engedelmesen követték kinyújtott karjának vonalát, tekervényes fonatot alkotva a levegőben, de mielőtt célt érhettek volna, az Akita sámán könnyedén felszökkent a levegőbe és elkerülte a támadást. A sugarak a másodperc törtrésze alatt irányt váltottak és egyszerre három szellemlényt is átdöftek. A lények fájdalmasan felvisítottak, majd egyetlen szempillantás alatt füstté váltak, mint korábban a dárdáik is. Rin elégedetten vette tudomásul, hogy máris csökkent a túlerő, de mielőtt Lenhez rohanhatott volna, hogy segítsen neki Hiroto felnevetett a háta mögött:

- Ugye nem gondolhattad komolyan, hogy ennyivel legyőzöl? Ugyanolyan bolond vagy, mint a bátyáid… - mielőtt a barnahajú Asakura lány a sámán felé fordulhatott volna hirtelen éles fájdalom hasított a hátába. A villámok okozta fájdalom végigszaladt a testén és térdreesett, de még nem vesztette el a szellemirányítást. Súlyos sérüléseket szerzett ugyan, de még életben volt és csak ez számított. Nem törődve a kínnal, ismét támadást indított, de a megidézett kisebbfajta hullám megint célt tévesztett, Hiroto mosolyogva sétált el mellette. Az Akita vezér már nem törődött vele, kényelmesen Lenhez sétált, majd belemarkolva a fiú lila hajába felemelte a földről.

Rin csalódottan eresztette le a kezét és kimerülten lihegett az erőlködéstől. A szellemegység folyamatosan gyengült, eddig kéken ragyogó aurája lassan halványodni kezdett, majd megszűnt, ahogy az utolsó csepp erejét használta fel. Lopva Lenre pillantott, a fiú feldagadt arcán olyan gyötrelem ült, hogy a lány szíve azonnal összeszorult. Szeretett volna segíteni rajta, de már annyi ereje sem volt, hogy Wynt ismét megidézze, így csak remegve térdelt továbbra is a hideg kőpadlón, fejében egymást kergették a gondolatok.

- Tudod Tao, az a legszomorúbb, hogy úgy fogsz elpusztulni, hogy nem tudja meg mit is jelentett Neked. Nem mondtad még el neki, ugye? – Hiroto élvezte a helyzetet és győzelme minden pillanatátki akarta használni, ezért már figyelemre se méltatta a holtfáradt sámánlányt. Len persze nem válaszolt, aranyszínű szemei Rin arcát fürkészték, aki dermedten bámulta a kialakult helyzetet.

- Oh, szóval nem. Hát ez…tragikus. – Hiroto felnevetett, majd meglendítette a lábát és hasba rúgta a fiút. A Tao sámán felordított a kíntól, ahogy a fekete csizma eltalálta a sebét, majd elájult és összeroskadt.

- Szánalmas. – az Akita vezér megvetően elengedte a sámánt, majd ismét Rinhez fordult és lassan elindult felé. A lány hátrálni próbált, de esélye sem volt a menekülésre, a férfi elkapta a karját és felrántotta a földről. Ujjai vaskapocsként szorultak Rin sebzett csuklója köré, a lány arcán maszatos csíkot húztak a könnyek a fájdalomtól és a kétségbeeséstől.

- Sajnos Téged még nem ölhetlek meg, az erőd még nem teljes… - a sámán itt rövid szünetet tartott, mintha gondolkodna, de aztán közelebb hajolt a lányhoz és szinte sziszegve folytatta:

- Viszont eléggé felbosszantottál ezzel a kis közjátékkal, így az első sorból nézheted végig, ahogy végzek a Tao család ifjú reménységével. – azzal a lányt a földre lökte és a következő percben kivonta a kardját és elindult Len felé. A kard pengéje körül villámok cikáztak és a Hiroto arcára kiülő győzelmi mámor szemernyi kétséget sem hagyott a lányban afelől, hogy itt a vége, s Len pillanatokon belül átlép a szellemek világába…

Rin már meg sem érezte az ütés okozta fájdalmat, nyögve feltápászkodott és Lenhez ugrott, így egy hatalmas vízfallal hárítani tudta Hiroto csapását. A víz sisteregve csapott össze a villámokkal, s egy pillanatra mindent elvakított a fény. Az Asakura lány a Tao sámán mellkasához simult és óvón fonta köré a karjait, szinte a fülében hallotta Len szívdobbanásait. Rémülten szorította magához a fiú testét és csukott szemmel várta a végső csapást, de legnagyobb megdöbbenésére nem történt semmi. Félve nyitotta ki a szemét, de alig mert hinni annak, ami látott: egy hófehéren ragyogó energiaburok vette körül őket, Hiroto pedig tőlük alig néhány lépésnyire állt, felemelt karddal és dühtől izzó szemekkel:

- Tudhattam volna, hogy Te vagy az Tao! – kiabálta dühösen, ahogy magához tért a döbbenettől, de hiába támadt a két sámánra, a csapás sikertelen maradt. Az erőtér ugyan megremegett, de kitartott és Rinben ekkor tudatosult, hogy ez Wyn és Bason műve, az ő szellemtestük olvadt egybe, hogy megvédje őket. Mit sem törődve az Akita sámán egyre dühösebb csapásaival, finoman végigsimított Len arcán. A fiú szempillái megremegtek, majd lassan kinyitotta a szemét és halványan elmosolyodott:

- Tipikus Asakura, már régen le kellett volna lépned. – mondta elgyötörten, s pillantása azonnal a lány könnyes és elkínzott arcára esett.

- Mondtam, hogy nem hagylak itt. – a lány mosolya halvány volt, de a fiúnak ez is elég volt, hogy ne vitatkozzon tovább. Ahogy óvatosan végignézett a lányon, nem kerülte el a figyelmét a lány csuklóján lévő tetoválás halvány derengése és ez ismét elszomorította. Nagyon jól tudta, hogy a jóleső bizsergés, melyet a hátán érzett nem jelent mást, mint hogy a hátán lévő fekete tetoválás ugyanígy ragyog, ez pedig csak egy valaminek a jele lehet…

Mielőtt azonban tovább törhette volna a fejét menekülő út után kutatva, az erőtér ismét megremegett és az Asakura lány felsikoltott a fájdalomtól és kétségbeesetten Len karjába markolt. A fájdalomtól már alig volt magánál és ahogy gyengült, úgy halványodott a hófehér energiatér is, Len pedig érezte, hogy a lány forró könnyei a mellkasára folynak. Egyetlen másodperc alatt döntött, tudta, hogy nem maradt más választása. Gyengéden a karjaiba vette Rint, majd lassan felállt. Az erőtér még vibrált körülöttük és látta Hiroto kegyetlen vigyorát is, de ezzel már nem törődött, minél hamarabb biztonságban akarta tudni a sámánlányt.

- Ha ezt nem éli túl, én esküszöm, hogy megöllek. – suttogta lehajtott fejjel, félhosszú lila tincsei sötét árnyékot vetettek az arcára.

- Még nincs itt az ideje. – Hiroto tárgyilagos hangjára Len felemelte a fejét és néhány másodpercig némán figyelték egymás arcát. Az Akita sámán leeresztette a kardját, de a maradék három szellemlény nem tágított mellőle.

- Vidd, amíg nem gondolom meg magam, de ne feledd: találkozunk még. – Len erre már nem válaszolt, csak előhúzott egy apró ezüstkést az övéből. A kés hidegen simult a kezébe, majd átvette az erőtér izzását és lassan melegedni kezdett. A fiú várt még pár pillanatot, majd a késsel tett néhány finom mozdulatot a levegőben. A penge nyomán lilás ködben gomolygó átjáró nyílt és a Tao sámán, kezében az eszméletlen lánnyal, átlépett rajta.

 

 

 

 
***Fanfiction by Rin**
 
***Fanfiction by Shide Mila***
 
***Fanfiction by Sally***
 
***Vendégfanficek***
 
***Just for fun :)***
 
***Extrák***
 
***Az Idő sebes szárnyán...***
 
***Sámán-linkgyűjtemény***
 
***Másolás***
 
***Chat***

 
***Szavazz Te is!***
Lezárt szavazások
 

A Múzsa, egy gruppi élményei a színfalak mögött :)    *****    Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!