A 6. óra végét jelző csengetés úgy hasított bele a terem állott levegőjébe, hogy az utolsó padban ülő lányon remegés futott végig. Fáradt volt, három dolgozatot írt aznap, s ezek teljesen elszívták az erejét. Bevágta a cuccait a táskába, felállt, majd miután megigazította a szoknyáját, nagyot nyújtózott. Megvárta a barátnőit, majd együtt lementek a ruhatárba. Felöltözött, elköszönt tőlük és elindult hazafelé. Gondolatai már a másnapra megtanulandó biosz anyag körük jártak, s azon, hogy milyen lenne, ha mindez nem is létezne. A tegnap esti Sámán Király című rajzfilmre gondolt, s azt kívánta bár ő is különleges lenne. Ha sejtette volna mi fog történni, egészen biztos, hogy máson törte volna a fejét.

Hazaérve csak ledobta a táskáját, keresett valami harapnivalót , s már vonult is fel a szobájába, hogy nekiessen a kétéltűek jellemzőinek. Nyűgösen ült le az íróasztalhoz a könyvvel. Kinyitotta és elkezdett tanulni, de gondolatai ismét elkalandoztak. S akkor megtörtént: az egyik pillanatban még a szobájában ült, a másikban pedig már egy szédítő örvényben emelkedett egyre magasabbra és magasabbra. Becsukta a szemét, s hagyta, hogy a forgás magával ragadja.

*

Mikor újra kinyitotta a szemeit már egy sivatagban állt, körülötte mindenfelé csak homok és homok. Végignézett magán, s felsikoltott a meglepetéstől. Hosszú szőke haja, kék csizma, szoknya és felső, de egyvalami még ennél is különösebb volt:

-Rajzfilmfigura lettem! – kiáltotta bele a semmibe és térdre rogyott.

„Nesze neked különlegesség!” gondolta magában és megpróbálta feljebb tolni a szemüvegét, de ujja csak a bőrét érte.

„Legalább rendesen látok” – mondta magában, majd erőt vett magán és felállt. Ameddig a szem ellátott sehol egy árva lélek. Elindult hát előre, abban reménykedve, hogy talál valakit. Alig egy órája gyalogolt, amikor hirtelen meglátott két fénylő alakot csatázni a levegőben. Rohanni kezdett feléjük, s hamarosan már azt is látta kik harcolnak, de a meglepetéstől földbe gyökerezett a lába: az egyik egy rövid, barna hajú fiú volt, fényes karddal a kezében, fekete ruhában.

„Yoh Asakura...De ez lehetetlen...” gondolta és rémülten vette tudomásul, hogy a fiú ellenfele nem más, mint az ikertestvére Zic. Zic a Tűzsszellem egyetlen ütésével a földre söpörte Yoht, akinek azonnal megtört a szellemkontrollja. Amidamaru barátja teste fölé lebegett, de esélye sem volt, hogy megvédje Yoht.

A lányban hirtelen ismeretlen erő ébredt, s rohanni kezdett Yoh felé. Megállt Amidamaru előtt, maga elé nyújtotta a kezeit, majd így kiáltott:

-Neeeeee!  -s abban a pillanatban hatalmas vízfal emelkedett előtte, elzárva őt és fiút Zictől, akin először meglepetés suhant át, majd elnevette magát:

-Végre találkozunk Rin. Már tűvé tettem érted a Sámán Világot! Álmomban se gondoltam volna, hogy önként keresel meg, húgocskám. – az utolsó szót olyan nyomatékkal mondta ki, hogy a lány ereiben megfagyott a vér.

-Úgy bizony Rin, te a húgom vagy. – folytatta Zic nevetve

A lány szólni se tudott a döbbenettől. Térdre esett s a vízfal eltűnt.

-Most nem bántalak, túl gyenge vagy még. Majd legközelebb.... – s azzal Zic eltűnt.

Az ismeretlen, Rinnek nevezett lány nem tudta mit tegyen, mozdulni se bírt. Kétségbeeséséből Amidamaru hangja ébresztette fel:

-Akárki legyél is, Yohnak segítségre van szüksége! Adnod kell neki a furyokudból, különben meghal!

-A mimből?  -kérdezte Rin értetlenül s szellemre nézett

- Honnan jöttél te? A furyoku a lélekenergiád! Az amivel azt a vízfalat csináltad az előbb!

Látva a lány értetlenségét, a szellem folytatta:

-Fogd meg a kezét és koncentrálj arra, hogy energiát adsz át neki!  -Rin némán bólintott és megfogta Yoh kezét. Erősen kívánta, hogy sikerüljön, s csodák csodájára a keze kéken felragyogott és ez a ragyogás körbevette a fiút is. Megszorította a kezét, s Rin érzte, hogy visszatér belé az élet.

-Yoh! Itt vagyunk! – Rin számára ismerős hangok kiáltották ezt a távolból, de később már csak annyira emlékezett, hogy meglátta a feléjük rohanó Lent, Riot, Jocót, Treyt és Faustot, ugyanis elvesztette az eszméletét és a földre zuhant.